Zizi mesélte el történetét az EHF honlapjának.
Szucsánszki Zita
Mindig is anya akartam lenni. A személyiségem része, hogy gondoskodjak mindenkiről. Ezért is élvezem az irányító-posztot a pályán: hogy segítsem a társaimat, támogassam őket.
Hat éves koromban kezdődött minden. Az édesanyám elvesztése okozta gyászt kellett átéljem. Hárman maradtunk – édesapám, a húgom és én – a család. Soha nem játszottam babákkal. Mindig a játszótérre akartam menni és valamit csinálni. Tele voltam energiával, valahogy ki kellett eresszem. A gyerekkorom jó volt, de picit gyorsabban kellett felnőjek.
Mielőtt a kézilabda megtalált, sok más sportot kipróbáltam, de a kézi mellett döntöttem. Mindent megadott: nemcsak a családot. Hogy pontosabb legyek, mindenen keresztülmentem az FTC-vel és ezért hálás vagyok.
A kezdetekkor egy fiatal tehetség voltam egy alacsonyan jegyzett csapatnál, de mindenkit a szárnyaim alá vettem, hogy támogassam őket. De mindig ott volt bennem a gondolat az anyaságról a karrierem során. Állandóan. Voltak gondolataim arról, hogy mikor kell gyereket vállalni. Azt terveztem, hogy harminc éves korom előtt szülök. Azonban 31 múltam, amikor Levente, a fiam megszületett. Gáborral nyílt lapokkal játszottunk. A klubom tudta, hogy családot akarunk alapítani, de aztán soha nem tettük meg az első lépéseket, mert sérülések, távozó játékosok miatt teljesítenem kellett. Ott kellett legyek.
De nem éreztem úgy, hogy áldozatot hozok. Természetes volt, mert a Ferencváros jelent számomra mindet. Beszéltünk erről Gáborral, akihez speciális kapcsolat fűz, hisz egyben ő a csapat vezetőedzője.
Másrészről az óra ketyegett, így tudtuk, hogy hamarosan eljön az idő. A pozitív terhességi teszt nem csak örömkönnyeket csalt a szemembe, hanem félelmeket is. Szorongtam, mert minden oly’ törékeny. Két nappal az első trimeszter után egy vizsgálat komplikációt mutatott ki a magzatnál. A második vizsgálatig nem voltunk magunknál. Hála Istennek, téves riasztás volt.
Aztán eljött életem legboldogabb napja, négy nappal korábban, mint terveztük. Császármetszéssel jött világra, de szerencsére kevesebb komplikációval. Még vicceltem is, ahogy az anasztézia elkezdett igazán hatni: megkérdeztem a szülészt, hogy mikor biciklizhetek újra. Nem hitt a fülének.
Aztán ott volt a fiúnk, Levente a kezemben. Nem hiszem, hogy vannak szavak az azokban a pillanatokban érzettek leírására. Csak ő volt és mi. A családom.
Minden percet élvezek vele, de hiányzott a kézilabda, így elkezdtem dolgozni a visszatérésemen. Először is fogynom kellett némileg. És a némileget úgy értem, hogy sokat. A terhességem előtt egy vállsérülés miatti rehabilitáció közepén voltam és így nem voltam a legjobb formámban. Másrészről új szokásokat és életstílust kellett kialakítanunk. Hogy újra kézizhessek, sokat kellett dolgoznom testileg és lelkileg is.
Gábor és az én időbeosztásom majdnem ugyanaz, így nem válthattuk egymást. Néha elvittem Levit az edzésekre. Amíg aludt, tudtam dolgozni. De természetesen nagyon sok segítséget is kapunk a családtól és barátoktól.
Két és fél év után is az időbeosztás a legnehezebb része a gyermek melletti profi karriernek. Mindenhova szalad az ember, még akkor is, amikor nem kéne – szaladsz, mert ehhez szoktál. Elkerülhetetlen, hogy olykor – mikor utazunk, vagy külföldön játszunk – több napig nem tarthatom a kezemben. Az olimpia más volt. Sokkal rosszabb. Majdnem egy hónapig voltam tőle távol. Ez az idő kínozta a lelkemet, és hatással volt a teljesítményemre. Nem voltam önmagam, mert az életem óriási darabja nem volt velem. Aztán a vállam – már megint – megsérült, kiugrott egy olyan helyzetben, amilyenben nem lett volna szabad.
A szülés után érzékenyebb lettem. Ez hatással lehetett a Tokióban kiugrott vállamra is. Érzem, hogy a testem és a lelkem átalakult.
Úgy érzem, mint minden kapcsolatban, a kommunikáció és a bizalom a kulcs. Szerencsére jó fél óra, míg hazaérünk a Népligetből, így van időnk kiengedni a gőzt és beszélgetni. Szeretünk tiszta fejjel hazatérni a várunkba.
Szeretek a gyermekem előtt játszani, mert úgy érzem, úgy jobban teljesítek. Tudat alatt jobb döntéseket hozok, talán azért, hogy ne lássa, ahogy hibázom, de azt igen, hogy segítek másoknak.
Mert ez vagyok én, Szucsánszki Zita: az anya, aki mindenkiről gondoskodik.
