Nagy megtiszteltetés számunkra, hogy a Leverkusen elleni meccsre kispapjaival kilátogató szemináriumi rektor, Martos Levente Balázs atya írt karácsonyi üzenetet olvasóinknak. Áldott Karácsonyt!

Hadd meséljek el egy kis történetet. Vagy húsz évvel ezelőtt éppen hittanórát tartottam nyolcadikasoknak. Nem volt kedvük tanulni, és az egyik nagyranőtt srác közbe is szólt: „Ne tanuljunk, inkább beszélgessünk!” Lágy szívű voltam, így hát, ahelyett, hogy azonnal továbbmentem volna, megkérdeztem: „Nos, miről kellene beszélgetünk?” – „Hát, beszéljünk a fociról!” – jött a gyors felelet. No, a focihoz akkoriban sem értettem jobban, mint most… De abban a pillanatban valahogy mégis eszembe jutott, hogy a focival is lehet talán hittant tanítani.

Elkezdtem arról beszélni, hogy az életünk is olyan meccs, amelyben lehet nyerni vagy veszíteni, ahol a helyzet pillanatról pillanatra változik, ahol gyakran rosszul játszunk, de mégsem vagyunk egyedül. Ahogy kanyarogtak a mondataim, egyre inkább úgy éreztem, hogy a meccs izgalma tényleg kifejez valamit az életünk, sőt, a hitünk igazságából is.

Képzeljétek el – folytattam tehát –, hogy a pályán játszik a csapatunk, de nagyon rosszul. Az ellenfél cseles és gyors, mintha a bíró is nekik fújna, az idő halad, és mi egyre nagyobb hátrányban vagyunk. De még van egy kitűnő játékos, akit a kapitány nem tett be a kezdő tizenegybe. Most beküldi, és a csapat szárnyakat kap. A védők magukra találnak, a hangulat felizzik, a középpálya élni kezd, a csatárok pillanatok alatt felszaladnak, de még a kapus is másként néz a világba. És ez az új, csak most beállt játékos, ez a csodacsatár egyik gólt lövi a másik után! Már szépítünk, már kiegyenlítettünk, már vezetünk is! – De ebben a pillanatban az ellenfél játékosai is magukhoz térnek, s mivel jobb ötletük nincs, az egyik olyan keményen odalép, hogy legjobb játékosunkat azonnal le kell vinni a pályáról, talán soha többé nem is lesz képes labdába rúgni. Most mindenesetre itt a csapatunk, a játékidő még tart, a csatárunk belőtte a gólokat, nekünk még annyi a dolgunk, nehogy megint az ellenféle kerekedjen felül…”.

Valahogy eddig jutottam a történettel. Arra gondoltam, hogy Jézus a csodacsatár, akit Isten, a Mennyei Atya beküldött erre a földi meccsre, ahol annyira vesztésre állunk, ahol csak nagy néha találunk egy ilyen-olyan gólt, többnyire meg veszítünk és rosszul játszunk még a saját lehetőségeinkhez képest is. Itt volt ez a Jézus, elénk élte, hogyan is kellene bízni, tanította, hogy érdemes inkább szeretni, mint csak sikerre törni, de hamar felrúgták, hamar megsemmisítették egy kegyetlen világ nagyjai. Az életünk meccse folytatódik. Ha győzünk, az ő érdeméből van. Ha kitartunk, valahogy arra építünk, amit ő már lejátszott értünk. Valahogy folytatni kellene, csinálni tovább, amit megkezdett ő, a mester, az első játékos!

Nem emlékszem a hittanóra folytatására, valahogy mégis jóleső érzés maradt bennem: a srácok figyeltek erre a furcsa kis tanmesére, talán mert mindannyian rágtuk már a körmünket, ha a mieinknek nem ment a játék? Vagy mindannyian fohászkodtunk már, hogy igazán történhetne valami csoda, vagy jöhetne valami csodajátékos, aki mellénk áll, és kiment a bajból? Így valahogy.

Karácsony ünnepe arról szól, hogy ez a csodacsatár beleszületett a világba. Húsvét azt ünnepli, hogy felrúgták ugyan, ki akarták törölni az élők földjéről, mégis él és uralkodik. Jézus nem focizott, nem tanult valószínűleg küzdősportokat sem, de amikor a lehető legsportszerűtlenebbül elbántak vele, elviselte a gyalázatot – mégis küzdött, hol szóval, tanítással, hol meg a mindennapi odaadással és szeretettel. A meccset nekünk nyerte meg, a végsőkig szeretetre és együttérzésre tanítva. A győzelem az, ha minden erőnkkel sikerül másokkal és másokért élni, sportszerűen küzdeni, a közös, nagyobb jót keresni.

Vajon ma hol vesszük észre, hogy valaki belép ebbe a világba, és tiszta szívből játszani, önzetlenül élni tanít? Van-e olyan területe az életnek, amely miatt az összes többi élhetőbb, elevenebb? Ezek a titkos, olykor nehezen észrevehető pillanatok és igazságok azok, amelyek mégis élhetővé teszik az életet, amelyek után már csak arra kell vigyázni, nehogy újabb gólt kapjunk, nehogy elveszítsük azt az előnyt, amelyet valaki más szerzett nekünk.

Erre a figyelmes életre tanít a karácsony. Várjuk a szép ajándékot, várjuk az ünnep benső örömét, de nagyon is jól tudjuk, hogy akkor lesz a mienk, ha mi is adhatunk. Ha beleadhatjuk a magunkét, ha ez a mi csodacsatárunk minket is bevon a játékba. Adja Isten, hogy így legyen! Adja Isten, hogy játszhassunk együtt, hogy a legjobbat, a legtöbbet adhassuk magunkból egymásnak és a világnak! Adja Isten, hogy együtt játszhassunk Jézussal, aki a hitünk szerint beleszületett a világba, sőt, ma is velünk van, mindörökké.

Áldott karácsonyt kívánok mindenkinek!

Martos Levente Balázs