Korábbi hátvédünkkel beszélgettek a pályafutásáról.

– Annál azért, mint amikor egy futballistát szeretve ünnepelnek, kevés jobb érzés létezik, nem?
– Engem azért kevésbé rajongtak körbe, mindig akadtak olyanok a környezetemben, akiket jobban imádtak, de a csapatsikerek miatt én is kaptam a drukkerek szeretetéből. Az Üllői úton felcseperedve, a klubot bérletesként éltetve, illetve a meccsek hangulatát labdaszedőként megélve hamar szembesültem azzal, milyen rajongás övezi a futballistákat, én magam azonban sosem voltam rajongó típus. A csapatot persze nagyon szerettem, gyerekkorom mindegyik Fradiját. Amikor felkerültem az első csapatba, örültem, hogy nekem is jut a tapsból, jó volt átélni, hogy a góljaink után a kerítésen lógva ünnepelnek a szurkolók, hogy gratulálnak a meccsek után. Előfordult, hogy azért kaptam helyet egy étteremben, mert Fradi-drukker vezette.

– Mikor volt a legjobb futballistának lenni?
– A Fradival kivívott két bajnoki cím idején feltétlenül, de az utolsó zöld-fehér szezonomban, az UEFA-kupa csoportkörében szerepelve szintén. Pedig akkor már komoly anyagi problémákkal küzdött a klub, amelynek a kizárás lett a vége, de összetartottunk. Ha a pénzügyeket illetően nem is volt rózsás időszak, szakmai szempontból nagyon is. Mindig támaszkodhattunk a másikra, nekem is jól ment a játék, gólerős voltam, akkor kezdtem azt érezni, labdarúgóvá válok.

– Azért az érdekes, hogy közületek senki nem menekült haza… Pedig volt idő, amikor tucatnyian játszottatok Angliában. Rendben, ti már valamivel bőségesebb felnőtt tapasztalattal igazoltatok el, ma sokan tizenévesen, viszont az első nehézség után hazamenekülnek. Puhányabbak? Elkényeztették őket itthon? Vagy megtapasztalva, hogy ott küzdeni kell, inkább a kényelmeset választják?
– Az alapkérdés az, elég motivált-e a játékos, megvan-e benne a szükséges ambíció, tudja-e, mit akar elérni. Az uniós csatlakozással nekünk is könnyebb lett országot váltani, a mai fiataloknak még inkább az. Amikor Hajnal Tamás és Szollár Krisztián tizenhat évesen Németországba szerződött, arra mindenki felkapta a fejét, a hasonló átigazolás ma már mindennapos. Egy biztos: akik az én vagy az eggyel korábbi generációból külföldre szerződtek, nem elsősorban azért tették, mert sok pénzt akartak keresni, hanem mert meg akarták tapasztalni, milyen az a profi világ, amiről addig csak az újságban olvastak. Azt sulykolták belénk, amit itthon csinálunk, az messze van a profi futballtól, hát én meg akartam méretni magam. Persze, egyfelől szerettem volna irigylésre méltó körülmények közt élni, ugyanakkor egy olyan közegben, amelyik állandó versenyre, konkurenciaharcra, a folyamatos megfelelésre kényszerít. Nekem sem volt gyerekjáték az eleje, be kellett illeszkedni, integrálódni, megtanulni a nyelvet, átvenni az ott honos gondolkodásmódot, alkalmazkodni a magasabb követelményekhez. Nem terítik le eléd a piros szőnyeget, senki nem garantálja az ötszáz Premier League-meccset. Buktatók mindig lesznek: edzőváltás, tulajdonosváltás, sérülés… De én kint akartam maradni, noha hívtak haza a Fradiba, előbb Berki Krisztián, aztán Kubatov Gábor. Úgy éreztem azonban, az szolgálja a pályafutásomat, ha minél tovább kint maradok. Sajnos ma sok fiatal mindent megkap tálcán, nem kell megküzdeni semmiért, és amikor az első akadállyal találkozik, elbizonytalanodik. Itthon közben tárt karokkal várják, a támogatási rendszer miatt szép pénzért, ő meg úgy gondolkodik, kint úgysem játszom eleget, otthon viszont a kényelmesben vagyok, nem olyan hatalmasak az elvárások, jó lesz az nekem. Ha a magyar futball problémáiról beszélgetünk, az egyik feltétlenül az, hogy a játékosaink nem tanulnak meg kőkeményen küzdeni a céljaikért. A fiamtól annyit szoktam csak kérni, hogy akarjon. Fejlődni próbáljon, ne a színes cipő legyen a lényeg. Guardiola be is tiltotta azt az utánpótlásban. De a futball iránti vágynak, a jobbá válás szándékának belülről kell fakadnia. Szívem szerint most, negyven évesen is játszanék, mert semmit nem szeretek ennél jobban. Ha egy mai fiatal csak a csillogást érzékeli, az baj. Az meg tud babonázni, pedig tisztában kellene lenni azzal, a rengeteg munka vezet el addig. A másik probléma, hogy a szülők folyamatosan befolyásolni próbálják a gyerekeiket: azt csináld, amit én mondok, ne azt, amit az edző, hallani sokszor, én is napi szinten tapasztalom, ahogy a szülő az edzővel szemben igyekszik instruálni a gyerekét. A gyerek meg egyrészt nem tudja, kire hallgasson, másrészt ha nem teljesít jól, azt gondolja, „nem én vagyok a hibás, hanem az edző”. Dehát ez a tízmillió szövetségi kapitány, illetve tízmillió miniszterelnök országa. Meggyőződésem tehát, hogy amíg a szülőket nem vagyunk képesek kizárni, nehéz lesz előrelépni. Külföldön más a módi. Sok helyen a szülő nem is beszélhet az edzővel, hanem csak egy összekötővel. Ha az edző akar valamit, a kapcsolattartón keresztül jelez. Azzal, hogy a szülő levitte a klubba a gyerekét, elfogadta, hogy a klub elképzelései szerint készül, aztán egy év után eldöntheti, jó-e az neki vagy sem. De addig nincs beleszólása a képzésbe.

– A tieid hogy állnak a sporttal?
– Kyra tizenkét éves, egy éve kezdett csak teniszezni, de nagyon ügyes. Ha Wimbledont már nem is nyer, ilyen rövid idő alatt is rengeteget fejlődött. Ha úgy gondolja, az első osztályig simán eljuthat. Andrej kilenc, négyéves kora óta focizik a Fradiban. Nem egy hétköznapi név, tudom. Kerestük anno a neveket, a Noel, Filip, Milán tetszett, de nem akartunk a divathullámra felülni, és mert Dia mindig is rajongott az orosz műkorcsolyázókért, az Andrejben megegyeztünk.

– Az apjuk időközben viszont visszavonult.
– Már csak a játék élvezetéért fociztam. Nem a bajnoki cím hajtott, egyszerűen csak hiányzott volna az öltözői hangulat, a zrika, a civakodás, a meccsek és az adrenalin, minden olyan velejárója a futballnak, amiért amatőr szinten is érdemes művelni. Azt éreztem, minderre még szükségem van. Biatorbágyon ráadásul megyei bajnoki címet szereztünk, aztán Budakalászra igazolva eleinte ugyancsak nagyon jó társaságban játszhattam, kiváló csapatszellemben, ami a nyáron megváltozott. A csapat fele vagy eligazolt, vagy abbahagyta a játékot, nem jöttek helyette minőségi játékosok, és már nem ugyanaz a csapat volt, mint korábban. Nem éreztem már jól magam, s bár hívtak azután is több helyre, szép csendben abbahagytam a futballt. Legalább a korral járó fájdalmak elkerülnek. Mit szenvedsz, mondta mindig a feleségem, lehet, igaza volt. Bár a fizikumommal nincs baj, a Fradi öregfiúk meg még mindig opció. De legalább többet lehetek együtt a családdal, megosztjuk a terheket: ha Dia viszi Andrejt focizni, én Kyrát teniszezni, ha még játszanék, továbbra is szétszakadna. Én viszont már csak a konditeremben szakítom szét magam.

A teljes interjú: Büntető