Fradista szurkolótársunkkal, Malatinszky Tiborral beszélgettek.

– Hogyan kezdődött ez az egész életét végigkísérő szerelem a Ferencvárossal?
– 1938-ban, hét éves koromban vitt ki édesapám először az Üllői útra. Akkoriban még Devecseren laktunk, onnan mentünk fel Budapestre. Arra, hogy ki ellen játszottunk, őszintén szólva nem emlékszem. Következő évben Hatvanba költöztünk, ahonnan már gyakrabban jártunk fel meccsekre. Ahogy idősebb lettem egyedül is elengedtek, volt hogy busszal, volt hogy stoppolva jutottam fel a fővárosba.

– Milyen volt a hangulat a régi, fatribünös stadionban?
– Akkoriban gyakran 30-40.000 ember is összejött egy-egy nagyobb meccsre. Főleg állóhelyek voltak a stadionban, két páholyban lehetett csak leülni. A B-lelátó alatt volt a B-Közép, ahova én jártam. Nagyszerű társaság alakult ott ki, szinte mindenki ismerte a másikat. Az úgynevezett “Viharsarok” a játékoskijáró fölött helyezkedett el, az volt az a rész, ami sajnálatos módon leszakadt egy válogatott mérkőzésen. Kint voltam azon a meccsen, borzasztó volt. Tulajdonképpen a fatribünös stadionban voltam kint a legtöbbször, fantasztikus emlékeim vannak az ottani hangulatról. Akkoriban még nem volt olyan kötöttség, hogy a vendégszurkolóknak külön szektorból kell nézni a meccset, mindenki oda vett jegyet, ahova akart. Ebből sok mulatságos esett adódott, de komoly balhé sose történt.

– Hogyan élte meg a Ferencváros szétszedését az ötvenes években?
– A következő szezonnak is esélyese volt a Fradi, ám ahogy elkezdődött az 1949/1950-es bajnokság, elkezdték a Kispestet felépíteni. 1950-ben átnevezték ÉDOSZ-ra a Fradit. Kimentünk az első meccsre, elkezdtük énekelni, hogy “Hajrá, Fradi!”, erre a bíró megállította a játékot. Ezt addig csinálta, amíg a közönség abba nem hagyta ezt a rigmust. Később elkezdték a játékosainkat átvinni a riválisokhoz. Budai, Kocsis ment Kispestre, Deák, Henni a Dózsába, csak Czibor és Mészáros maradt. Behívták őket katonának vagy megzsarolták valamivel. Utána általában a középmezőnyben végzett a Fradi, a játékosaink bár szerényebb képességűek voltak, de becsülettel harcoltak a klubért.

– Melyik volt a legemlékezetesebb meccs, amit élőben látott?
– 1947-ben egy Fradi – Újpest az Üllői úton. Hatalmas meccs volt, végül egy Gyetvai góllal mi nyertünk. De nem is ezért maradt meg az emlékezetemben, hanem egy Henni Géza védés miatt. Szusza látta, hogy kint áll a kapus, jó 25-ről rárúgta. Átment Henni fölött, aki utána ugrott, úszott a levegőben és a gólvonal előtt pont elérte a labdát. Emlékszem szokása volt, hogy ha a Fradi gólt rúgott, ollózott egyet és megrúgta a felső kapufát, ez egyfajta szertartás volt nála.

– Az MTK ellen látogatott ki először a Groupama Arénába. Milyen a mostani Fradi?
– Megváltozott a foci, ma már szinte az egész csapat légiósokból áll. Persze van egy-kettő, aki szinte magyarrá lett, például Kuznyecov vagy Csukics, de nekem hiányoznak a hazai játékosok. Persze megértem, hogy nemzetközi szinten csak így lehet eredményt elérni, nézem is az összes meccset és nagyon örülök az eredményeinknek. A stadion pedig gyönyörű, fantasztikus volt a hangulat. Szeretnék még sok meccsre kimenni, remélem az egészségi állapotom megengedi. Csodálatos volt ez nekem. Kimaradt tizenkét és fél év, amíg a feleségemet ápoltam, aki itthon feküdt az ágyában. Az az igazság, hogy hiányzott ez az érzés, számomra mindig ünnep volt Fradi-meccsre járni. A vérem is zöld-fehér, más csapatot nemigen követek. Rendezhetnek egy Liverpool – Chelsea meccset, ha a Fradi játszik Tökölön, azt nézem. Amikor mindenki disszidált 1956-ban, akkor is azt mondtam nekik, én azért nem megyek ki, mert kint nincs Fradi. Ezt kívánom minden szurkolónak, hogy érezze, egy ilyen családhoz tartozik.

Bővebben: Blikk, Fradi.hu