Militár Iván szokásos remek elemzésében a Fradi – Betis meccset vette górcső alá, a dicsérettel és a kritikával se fukarkodva, mégis tanulságosan.

A stögeri Ferencváros immár visszafordíthatatlanul rátért és menetel egy előremutató, nagy bizonyossággal pozitív játékelképzelésre. Ez arról szól, hogy alapvetően az ellenfél játékához igazodva, az ellenfél erősségeit csillapítva, a saját játéka erősségeit pedig kidomborítva szeretne futballozni. Mondhatná az egyszerű szurkoló, hogy ez minden csapatnál minden szinten, másmilyen mértékben, de így van. Ebben van igazság, de nem szabad elfelejteni, hogy vannak másfajta kiindulópontú elképzelések is. Sok edző azt vallja, Magyarországon és külföldön egyaránt, hogy a saját csapatjáték fejlesztése és a saját csapatstílus kialakítása az első számú szempont az eredményességhez vezető úton. Ennek a vonulatnak a legszebb megvalósulása az, amikor egy csapat stíluselképzelése proaktívan és önmagából következően, vagyis az ellenféltől teljesen függetlenül képes megérdemelt, tiszta, és önazonos módon sikeressé válni. Ilyen volt az Aranycsapat, a Cruyff-féle holland válogatott (és Ajax), vagy éppen a jelenlegi Paks a magyar élvonalban.

Mások ennek a totális ellenkezőjéről tesznek tanúbizonyságot: végletekig alkalmazkodóan, reaktívan, az ellenfél játékát abszolút módú kiindulópontnak tekintik, ebből pedig egy mindörökké változó stratégia, taktika, és ebből következően stílusnélküliség következik. Ezen ideológia legmagasabb szintjén nyert olasz bajnokságot, Olasz Kupát, illetve Bajnokok Ligáját is José Mourinho Intere, de én idesorolnám Diego Simeone munkásságát is az Atlético Madridnál.

Az inga eme két végében lévő radikálisan ellentétes elképzelései közé lehet elhelyezni a futball összes vezetőedzőjét, így Peter Stögert is. A kérdés az az, hogy a két véglethez képest hol található a jelenlegi ferencvárosi elképzelés?

Amit most látunk a zöld-fehérektől, az egy nagyon aprólékos folyamat egyik állomása. A szezon elején a Szerhij Rebrov utáni időszak káoszában még nem volt kiforrott stílusa a Fradinak, azonban ahogyan teltek-múltak a napok, hetek, és hónapok, annál világosabban lehetett észrevenni a stögeri hatást. Mostanra jelenthető ki, hogy beállt az az állapot, amely alapján el lehet helyezni a Ferencváros játékát azon a bizonyos skálán, amely az alkalmazkodás versus saját stílus összefüggéseit értelmezi. Erre alapozva: a Ferencváros a hazai bajnokságban biztosan, a nemzetközi porondon pedig egyre inkább a proaktívabb, saját stílussal rendelkező állapot felé található a képzeletbeli skálán.

Ezzel kapcsolatban egyébként Kovács Ferenc, az UEFA Kupa-döntős Videoton legendás vezetőedzője a következőket mondta Ferenczi Attila A tradicionális magyar labdarúgás című kötetében: „Alkalmazkodni kell, de feladni nem szabad a stílust. A lényege ennek az egésznek, megpróbálni az ellenfél játékát úgy felismerni, hogy mi az ellenfél játékában a tudatos, a begyakorolt, a meghatározó jellemző, az állandósított játék. Ezt kell megpróbálni úgy tönkretenni, hogy az én stílusomban a legkevesebb kár történjen. Ez az egésznek a lényege”.

A mai Ferencváros már képes a saját játékát játszani, a földön tartva, hátulról építkezve, szélső megbontásokkal, a kicsalogatott ellenfél által hátrahagyott területeket kihasználva futballozni, időszakonként ugyan, de a mérkőzések egyre növekvő százalékában. Amint ez a sajátos elképzelés teret nyer, úgy szorul vissza az ellenfélhez való alkalmazkodás jelrendszere. Kevesebb olyan momentum van, amikor a Ferencvárosra jellemző lenne a mélyen visszazáró és betömörülő viselkedésmód, az elégtelen labdabirtoklási mutatók garmada, vagy éppen labdajáratásban mutatott félénk hozzáállás.

Azt tehát leszögezhetjük, hogy a Fradi fejlődési íve egyértelműen a pozitív irányba tart, azonban ez nem jelenti azt, hogy máris minden tökéletesen működne. A találkozó ugyanis rávilágított arra a problémára, hogy a látszólagos proaktív momentumok mellé egy jókora adag reagáló és tehetetlen momentum is tartozik jelenleg. Ráadásul, mivel a magyar futballközeg nincsen hozzászokva a jónál is jobb nemzetközi teljesítményhez (sem a válogatottól, sem klubcsapatoktól), ezért az időnkénti dominánsnak tűnő játékot képtelen abszolút értékben kezelni. Ebből az következik, hogy az adott mérkőzésen tapasztalt játékkép valós értékelése egy túlzó vágyálom képében torzul el. Vagyis: azt képzeljük, hogy jobbak voltunk, pedig nem voltunk. Ez egyébként nem egyedi eset, ráadásképpen még csak nem is magyar kuriózum, például az amerikai sportmédia is szereti nagyon hasonlóan félreértékelni az egy-egy jobban sikerült futballválogatott mérkőzésen látottakat. Ezzel a témával kapcsolatosan a magyar, illetve a nemzetközi közvetítésekben szakértőktől, a pálya mellől pedig edzőktől és játékosoktól egyaránt sokszor lehet hallani a dominancia és a kontroll kifejezést, amikkel jellemezni szokták egy-egy mérkőzés alakulását, egy-egy csapat szemszögéből. Az idei év első hazai ferencvárosi Európa-liga találkozója ebből a szempontból sem kivétel.

Myrto Uzuni, a Ferencváros szélsője például így nyilatkozott a Betis elleni találkozó után a Nemzeti Sportnak: „Nagyon csalódott vagyok. Mindent megtettünk, de ilyen a futball. Kaptunk két balszerencsés gólt. Domináltunk, de pechesek voltunk. Fejlődnünk kell a következő mérkőzésekre”.

Az ilyen topcsapatok ellen kis dolgokon múlik a mérkőzés kimenetele. Megmutattuk az erősségeinket, tudtuk kontrollálni a labdát, de sajnálatosan két elkerülhető gólt kaptunk. Nem is voltak túl nagy helyzeteik, nem is birtokolták csak ők a labdát, ráadásul mi is jól építettük a támadásainkat, tudtuk tartani labdát. Ezekre lehet építeni, míg a fent említett minimális apróságokat ki kell javítanunk” – vélekedett Botka Endre, a Fradi és a magyar válogatott védője.

Az az igazság, hogy mind a kettő nyilatkozat tartalmával egyetértek, és a játékot a pályán belülről szemlélve igazságként fogadhatjuk el. Azonban nem teljes igazságként. Ahhoz, hogy a teljes igazságot megérthessük, először a két kiemelt fogalmat kellene tisztázni. Nem véletlenül választottam a dominancia és a kontroll kifejezést, hiszen a kettő összefügg és egymásból következik.

A futballban nem kell közvetlen hozzáférés a labdához ahhoz, hogy a játékszert és ezáltal a játékot dominálni lehessen. Labda nélküli nyomásgyakorlással is el lehet terelni a labdát a saját kapunktól távolabb, egyúttal az ellenfél kapujához közelebb. Ugyanígy: a labda kontrollja nem jelenti azt, hogy az ellenfélre bármiféle (fizikai, mentális, vagy éppen taktikai) nyomást tudtunk gyakorolni. Cruyff után szabadon, a labdatartás önmagában semmit sem jelent.

Akkor dominál egy csapat egy másik csapat felett, ha az ellenfél játékosai ütemet vesztenek, a játék érzékelésével kapcsolatos önbizalmuk visszaesik, illetve, ha a játék történései elviselhetetlen stresszként jelentkezik számukra. Ebből következően, kontrollról egy futballcsapat esetében csakis akkor beszélhetünk, ha számszerűleg több és minőségüket tekintve jobb helyzeteket dolgoz ki az ellenfelénél.

forrás és teljes elemzés: bunteto.com