Dani, ha ma pályára lép, „négyszázados” lesz az NBI-ben.

– Gyerekkorában azt is elhatározta, hogy csak zöld-fehérben játszik?
– Ez nem volt kikötés, de így alakult. Más kérdés, hogy csupán két klub színeiben szerepeltem az élvonalban, a Pakséban és a Ferencvároséban, ugyebár. Valljuk be, furán nézett volna ki, ha a Fradiból például Újpestre igazolok. Mégiscsak vannak elvek, nemde?

(…)

– Tartja annyira azt az ezüstöt, mint a később a Fradival elhódított serlegeket?
– Igen! A sikereim között nemigen tudok, de nem is akarok különbséget tenni, egytől egyig fontosak nekem. A Ferencváros tagjaként idehaza megnyertem mindent, amit lehetett, erre nagyon büszke vagyok, és utólag is köszönöm mindazoknak, akik ebben segítettek. Sok nagy döntést nem kellett meghoznom a karrierem során, de a legnehezebbet, egyben a legjobbat akkor hoztam meg, amikor kétezertizenkettőben rábólintottam az FTC megkeresésére. Imádtam Pakson játszani, de akkor úgy éreztem, eljött az idő a váltásra. Úgy voltam vele, ha most nem megyek, akkor soha. A folytatás sokak előtt ismert, hét gyönyörű év jutott nekem a Fradiban. Nemegyszer beszéltem már erről, ám szívesen elmondom újra és újra: arról a szeretetről, amit a Fradi futballistájaként kaptam, álmodni sem mertem volna. Gyerekfejjel, amikor a madocsai pályán rugdostam a labdát, mindenre gondoltam, csak erre nem. Ha valahol érdemes labdarúgónak lenni, az a Ferencváros. Mondom ezt úgy, hogy a Paks is nagyon közel áll a szívemhez. Ezért is tértem vissza két éve. Emelt fővel mentem el, és emelt fővel jöttem haza.

(…)

– Az eddigi háromszázkilencvenkilenc találkozóból melyiket tartja a legtöbbre?
– Ne kérje tőlem, hogy kiemeljek egyet. Amúgy elárulom, mit tartok nagy számnak. Azt, hogy ha lehetőséget kapok a Honvéd ellen, úgy lesz meg a négyszázadik élvonalbeli meccsem, hogy abból kétszázat a Paksban, kétszázat a Fradiban játszottam le.

A teljes interjú: NSO