Elek Gáborral beszélgettek az olimpiáról.

– Magunk mögött hagyva az olimpia hat mérkőzését, mi az első mondat, emlék, ami évek múlva is be fog ugrani Tokióról?
– Mindenképpen az, hogy óriásit fejlődött a válogatott, az olimpia alatt is, mentálisan, morálisan, küzdésben. Sajnálom, hogy nem sikerült a négy közé jutás, de az említett fejlődés az, amire büszke lehet a válogatott, és arra is, hogy a bajban is csapat tudott maradni. Láttunk már olyat, hogy ilyenkor egy együttes nem csak padlót fogott, hanem ott is maradt: a riói olimpián például a montenegróiak öt vereséggel zártak, még Angolától is kikaptak.

– Ha az egyes meccsekre gondolunk, nyilván mindegyiknek volt valami sajátossága. A nyitányon 30-29-re kaptunk ki a franciáktól. Benne volt abban a találkozóban a pontszerzés, a győzelem lehetősége?
– Mivel egy gólos vereségről beszélünk, természetesen, hiszen eggyel több kihagyott francia helyzettel és eggyel több belőtt magyar lehetőséggel éppen fordítva alakult volna, de valahogy a hitet nem igazán éreztem magunkban, azt a fajta hitet, ami egy ilyen mérkőzésen, ilyen ellenféllel szemben a győzelemhez kell.

– A második, brazilok elleni csoportmérkőzés előtti edzésen megsérült Kovacsics Anikó, a csapatkapitány számára véget ért az olimpia. Ez nyilván neki és a többieknek is sokk volt. Mennyiben járult hozzá az eset a brazilok elleni vereséghez?
– Nehéz megmondani, könnyű lenne erre hivatkozni, de nem tudjuk. A brazilok elleni utolsó edzés utolsó perceiben történt az eset, nyilván nagy volt a riadalom mindenkiben, de tovább kellett mennünk. A brazil meccs alakult számunkra a legrosszabbul az egész tornán, itt voltunk a legmélyebben, az első öt perc kivételével sem hátul, sem elöl nem tudtunk jól teljesíteni.

– A 33-27-es vereség után az oroszoktól 38-31-re kaptunk ki. Ennek ellenére látott előrelépést?
– Hátul gyengék voltunk, ez nyilvánvaló, ezt nem csupán a kapott gólok száma mutatja. Elöl a jobb oldalunk viszont egészen jól működött, harmincegyszer találtunk be a címvédőnek. Finoman szólva sem volt túl rózsás kedvünk, sokan temették a csapatot a továbbjutás szempontjából, és ha azt vesszük, hogy a 2019-es vb-ezüstérmes spanyolok, valamint a magabiztosan menetelő svédek vártak ránk, akkor kívülről nézve valóban nem látszott sok esély a negyeddöntőbe jutásra.

– Belülről más volt a kép? Tomori Zsuzsanna nyilatkozta a harmadik vereséget követően, hogy all in-t kell menni az utolsó két csoportmeccsen, hiszen csak két siker esetén lehet esély a továbbjutásra. Történt valami az orosz és a spanyol meccs között a csapaton belül?
– Próbáltunk segítséget adni, kicsit változtattunk a videózásokon, az elképzelt játék legyakorlásán, többet ismételtünk, nyilván a közös munkán kívül minden képi vagy írott anyag is mindenkinek a rendelkezésére állt. Emellett a lányok is sokat beszélgettek egymás között. Mindez persze semmire nem volt garancia, hiszen látszott, hogy nem szakmai dolgokban kell előrelépni, hanem fejben, elsősorban egyénileg, egymást segítve, összezárva, különösen úgy, hogy tudtuk: Szucsánszki Zita kiesésével egy irányítónk maradt.

– Az előrelépés sikerült: a spanyolok elleni 29-25-ös siker visszahozta a reményt.
– Igen, az a győzelem a csapategység diadala volt. Nagyon kellett a siker, és ezzel egy komoly teher is lekerült rólunk. Fegyelmezettek voltunk, taktikailag is nagyot hozott a csapat, amikor kellett, gyorsítottuk a játékot, a lányok képesek voltak, ha kellett, lassítani, és voltak gyengébb periódusok, de mindegyiken túl tudtunk lendülni. Ez hozta meg a győzelmet, elrúgtuk magunkat a padlóról, ráadásul elég nagy lendülettel. Az előrelépés kulcsa tehát nem szakmai volt, a csapat belső élete szempontjából kellett megújulni, egymásért küzdeni, fegyelmezetten és megfelelő agresszivitással fellépni. Ez sikerült, erre vagyok talán a legbüszkébb.

– A svédek elleni találkozó kezdésekor tiszta volt a képlet: a győzelem továbbjutást ér. Sajátos meccs volt, hiszen a svédek már csoportelsők voltak, miközben nekünk nem csak az ellenfelet, hanem valamennyire magunkat is le kellett győzni, még feljebb kellett tornázni a formát.
– Azt a győzelmet kiküzdöttük, főleg a védekezéssel, viszont itt abszolút megvolt a győzelembe vetett hitünk, és ez kiemelkedően fontos. Rendkívül erős ellenféllel szemben győztünk, de kétségtelen, hogy a svédek voltak a két csapat közül a kevésbé motiváltak.

– A 26-23-as győzelemnek köszönhetően következett a negyeddöntő, a százszázalékos norvégok ellen. Nagy küzdelemben 26-22-es vereséget szenvedett a csapat, de sokan felkapták a fejüket az eredményre, arról nem is beszélve, hogy végül ez volt a legszorosabb negyeddöntő. Kiderült: talán még egy vereség is okozhat büszkeséget.
– A vereség nem, de a mutatott játék igen. Szakmailag a negyeddöntő volt a legjobb meccsünk, látszott, mekkorát fejlődött a csapat a torna alatt is. Taktikailag okosan játszottunk, de iszonyatosan elfáradtunk.

– Mekkora a hiányérzete a negyeddöntő kapcsán?
– A sportban nincsenek csodák, a kézilabda végeredményben igazságos játék. Komoly előnnyel kellett volna ilyen állapotban bemennünk a hajrá perceibe, hogy reális esélyünk legyen a győzelemre, szoros végjátékban nem lehetett őket felülmúlni, így végül ez lett az utolsó meccsünk, és a 7. helyen zártunk, ami az utóbbi évek legjobb női válogatott eredménye.

– Kicsit eltávolodva a kézilabdapályától, mennyire szokatlan, mennyire más a kézilabdázóknak egy olimpia a világbajnokságokhoz vagy az Eb-khez képest?
– Teljesen más. Azon túl, hogy a körítés, a felhajtás sem mérhető össze, egy „átlagos” világversenyen csak az ellenfelekkel találkozol. Itt viszont a honfitársaiddal, a barátaiddal is, akiknek gratulálhatsz, drukkolhatsz és viszont. Ez roppant felemelő érzés, a Magyar Olimpiai Bizottságtól is minden segítséget megkaptunk a helyszínen, éppen ezért a korlátozások mellett is óriási élmény volt számunkra az olimpia. A kijutás kivívása mellett hálásak lehetünk a sorsunknak, hogy részesei lehettünk.

MKSZ