Gábor a mai napig libabőrös lesz, ha visszanézi azt a győztes derbit, amelyiken ő is gólt jegyzett a Dózsa ellen.

– Te a Fradiban évekig nagy, fanatikus közönség előtt játszhattál, Soroksár ebből a szempontból is nagyon más. Egy-egy meccs előtt nyilván nem kúszik ugyanolyan magasra az adrenalinszint.
– Hát nem… Nincs meg az a külső inger, amit öt-tízezer ember jelenléte generál, ami miatt sokkal könnyebb azokra a mérkőzésekre felpörögni. Soroksáron sokkal kisebb a nyomás, csak hát ugye amikor elkezdjük ezt a sportágat művelni, nem kis nyomásról álmodunk, hanem telt házas, elképesztő hangulatú rangadókról: ezt nyújtja a Fradi-tábor, amelyik idehaza biztos a legjobb, de európai nívón is magas minőséget képvisel.

– Milyen célokat fogalmaztál meg tizennégy évesen?
– Makón nevelkedtem, ott kezdtem focizni. Fradi-drukker családban cseperedtem, mindig is a Ferencvárosban szerettem volna játszani. A középiskolát a zöld-fehér fiókcsapatnak számító Szent Istvánban futballozva és tanulva végeztem el, szedtem közben a labdát a nagyoknak, többek közt a jelenlegi edzőmnek, Lipcsei Péternek is. Az volt az álmom, hogy egy nap bemutatkozzak a Fradi első csapatában, majd a válogatottban szintén.

– Megadatott mindkettő, sőt, a zöld-fehérekkel a bajnoki cím is. Maradt azért benned hiányérzet?
– Nem úgy tekintek vissza a karrieremet szimbolizáló pohárra, mint amelyik félig üres. Biztos lehetett volna még szebb, de voltak ugye hátráltató tényezők. Ettől függetlenül ma is mindent beleadok, mindig is az vezérelt, hogy a maximumot nyújtsam, talán ez is kellett ahhoz, hogy az első osztály mellett a második és a harmadik vonalban is bajnoki címet ünnepelhessek, hogy Magyar Kupa-győztesnek vallhassam magam.

– A 2016-ban megszerzett bajnoki cím szezonjában ötször kezdhettél mindössze, nem nevezhettünk ugye a csapat alapemberének. Egy futballista ilyenkor ugyanúgy a magáénak érzi a sikert, mintha mindvégig a pályán lett volna?
– Abban a szezonban volt ugyebár a mozaikplasztikám, ezért csak tizenegy bajnokin szerepeltem a szezonban, de rúgtam gólt is, a magaménak tudtam érezni a diadalt. Ha nincs a sérülés, valószínűleg többet játszom.

– Amikor a te gólod is kellett ahhoz 2014-ben, hogy a Fradi tizennégy év után nyerjen ismét Újpesten, nyilván minden zöld-fehér érzelmű drukker elhalmozott a szeretetével. Az az egyik legemlékezetesebb gólja karrierednek?
– Egyértelműen. Eleve felemelő érzés, hogy szerepelhettem derbin, ráadásul telt házason. Az, hogy annyira hosszú idő után nyertünk a Megyeri úton, ráadásul az én gólommal is, örök élmény, mindig libabőrös leszek, ha visszanézem a felvételt.

– Akkor nem esik nehezedre felidézni.
– Egyáltalán nem. Julian Jenner beadása után Böde Dani a röviden csúsztatott, én próbáltam befejelni a labdát, de nem találtam el jól, a kapus védett, a kipattanó azonban épp elém került, és lábbal bekotortam.

– Karmikus megközelítésben lehet, a megannyi küzdelem jutalmaként került vissza épp eléd.
– A szerencséért tenni kell, és én tettem annyit, hogy legalább néha szerencsém legyen. Akkor az volt.

A teljes interjú: Büntető