Kinga a meccs előtti szokásáról is mesélt.

Több szempontból is különleges idényen van túl Janurik Kinga. Válogatott kapusunk – aki egyébként épp hétfőn csapott bele az olimpiai felkészülésbe – tíz év után távozott a múlt nyáron Érdről, vagyis rettenetesen hosszú idő elteltét követően kellett új közeget megszoknia. Majd rengeteg nehézséggel kellett megküzdeni, tavasszal műtéten esett át, május 28-án azonban örömittasan emelhette magasba a bajnoki trófeát… Erről a kusza, mégis szép emlékű évről szól az ő kedvenc képeit bemutató album – Janurik Kingával folytatjuk a TOP 10-sorozatot!

A nyitó kép rögtön a bajnoki cím megszerzését követő ünnepléshez kötődik, és mondhatjuk, olyan fotó, amelyről minden sportoló álmodik.

Annyira vágytam a bajnoki címre… Amikor aláírtam, vagy amikor először beszélgettünk, már akkor is azt mondtam, hogy nagyon szeretnék rögtön az első évben nyerni valamit a Fradival, mert a csapat hivatott erre, de a lelkem mélyén nem gondoltam, hogy bajnokok lehetünk. Tudtuk, hogy az ritkán sikerül, hogy nagyon rég volt, pláne így, hogy hazai pályán ünnepelhettünk.

Az aranyéremhez Kingi is jócskán hozzátett védéseivel, amelyeket rendszerint követte valamilyen kitörő reakció.

Az első perctől kezdve még nem tudtam ennyire magamat adni, mert féltem, izgultam. Pedig nem vagyok fiatal játékos már, nem vagyok az a fajta, aki egyébként izgul a meccsek előtt, de nagy váltás volt a Fradi, szerettem volna jól teljesíteni. Sokat segített ezen, amikor Gábor az egyik edzőmeccs előtt annyit mondott, hogy ‘Ne izgulj már, nem próbajátékon vagy…’. Aztán jöttek a védések, és utána már tudtam, hogy csak magamat kell adnom.

A figyelmesek kiszúrhatták, hogy a meccsek előtt Janurik Kinga és Klujber Katrin külön koreográfiával hangolódik az összecsapásra: két pacsi után a vállukat a levegőben ütik össze, ahogyan az a kedvenc fotók egyikén is látható.

Szerettünk volna valamilyen közös pacsizást, ami a szimbólumunkká válhat, de rengeteget gondolkodtunk, hogy ne valami kis béna, lagymatag legyen, hanem egy picit különleges. Emlékszem, sokáig csak kérdezgettük egymást, hogy ‘Na, és te kitaláltál valamit?’, aztán egyszer csak összejött. Nagyon szeretjük, és sosem felejtjük el a meccsek előtt, amikor sérült voltam, Keti akkor is nézett fel rám a lelátóra, hogy most akkor mi lesz, de mondtam neki, hogy bocs, nem tudok leugrani. Korábban Érden Szekivel volt még hasonló, illetve, vele a mai napig őrizzük azt a szokásunkat, hogy fogjuk egymás kezét, amikor betesszük a közösbe.

Kingi tíz kedvenc fotóját alább láthatod, további gondolatait róluk pedig itt olvashatod: Fradi.hu