Elek Gáborral beszélgettek – emellett a FradiMédia összeállítását is láthatjátok a bajnoki címet hozó szezon utolsó fordulóiról.

– Össze lehet hasonlítani a mostani és a legutóbbi, hat évvel ezelőtti bajnoki címüket?
– Hat éve más volt a lebonyolítási rendszer, akkor még rájátszásban vívtunk bajnoki döntőt a Győrrel. Nagyon más a helyzet, az előzőnél a nagy bravúr után lefújták a…

– …most viszont a Győr május eleji legyőzése után még öt mérkőzést kellett lejátszaniuk, hogy csúcsra érjenek. Nem hiányzott a katartikus élmény, amilyen a 2015-ös is volt?
– Nem, igazából az utolsó öt meccs sem hiányzott… A viccet félretéve, hat évvel ezelőtt Győrben zártunk, most a Népligetben, és nekem eddig nem adatott meg, hogy hazai pályán ünnepeljünk – ez rendkívül emlékezetessé teszi a mostani sikert. Eleve elszoktunk a szurkolóktól a járvány miatt, most pedig ekkora ünnepen találkoztunk újra velük, ami pokolian jó volt.

– Mi volt a legnehezebb az utolsó öt bajnokijukon?
– Önmagunk legyőzése. A feszültség és az új helyzet kezelése miatt, hogy onnantól már nem volt szabad hibáznunk, a Győr elleni siker után talán kicsivel a tudásunk alatt teljesítettünk. Mi adtuk magunknak a legnagyobb megoldandó feladatot, de megcsináltuk, és ez a lényeg. Már nagyon a végén jártunk a bajnokságnak, mindenki fáradt volt. Ráadásul a hajrá előtt az egyik legjobb és legmeghatározóbb játékosunk, Kovacsics Anikó kiesett, ám hála istennek tudtuk pótolni. A legfontosabb lépést Debrecenben tettük meg, elbírtuk a lelki terhet is. A korábbi években az volt a legnagyobb problémánk, hogy a nagy feladatokat lelkileg nem tudtuk elviselni és megoldani.

– Ez volt edzői pályafutása legnehezebb idénye?
– Ezt semmihez sem lehet hasonlítani, ez nem egy idény volt, hanem három! Háromszor ért véget, majd indult újra, itt szakadt meg, ott állt meg a meccsritmus – volt ebben minden. Szeptember közepe, amikor Norvégiából és a karanténból „menekültünk haza”, olyan régi emléknek tűnik, mintha három éve történt volna.

– Folyamatosan a helyzethez és a világhoz alkalmazkodást hangsúlyozta a nyilatkozataiban, illetve, hogy mindent túléltek.
– Ez volt a kulcsa mindennek. Minden problémát el tudtunk intézni egy vállrándítással. Hirtelen az a példa ugrik be, amikor ránk kényszerítették, hogy a norvég Vipersszel játsszunk szombaton és rögtön utána hétfőn is a Bajnokok Ligája csoportkörében, mire mi azt mondtuk: jól van, akkor legyen így! Mindenféle felesleges terhet le tudtunk dobni magunkról.

– Ez minek volt köszönhető?
– Ezeket nyilvánvalóan ki is kellett mondani. Az idény elején majdhogynem szövetséget kötöttünk a csapattal. Az MTK elleni múlt pénteki utolsó bajnoki után az öltözőben elmondtam, hogy amikor tavaly július hatodikán délelőtt ugyanígy ültünk, és beszélgettünk, sokan nem értették a játékosok közül, hogy miről beszélek. Szó szerint úgy fogalmaztam, hogy lesznek időszakok, amikor nem tudjuk még kedden, mi lesz csütörtökön. Sejtettem, hogy valami hasonló vár ránk, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire bejön, amit mondok. Azt mantráztuk az idény során, hogy nem kesergünk, nem mondjuk, hogy a fenébe is, ez miért történt így vagy úgy, hanem eldobjuk magunktól.

– Önnek is át kellett állítania az agyát, a gondolkodásmódját már az idény előtt?
– Egyértelműen. Ráadásul én borzasztó tudok lenni, mert rendkívül nagy tervező vagyok, és ha felborulnak az elképzelések, idegbeteg leszek. Így roppant egyszerűen oldottam meg: folyamatosan egy hétre terveztem előre – amitől viszont a kollégáim kaptak agyvérzést. De azért csináljak meg egy tervet, hogy aztán kidobjam három nap múlva? Volt olyan, hogy egy heti tervet háromszor kellett átírni. Emberfeletti munkát végzett a stáb, a volt és jelenlegi klubvezetőink is, mindenkinek nagyon nagy köszönet jár, aki ezért a bajnoki címért dolgozott. Biztosan nehéz lehetett elviselni a megváltozott helyzeteket és az állapotot, amelybe én kerültem néha.

– Mi a terv a következő néhány hétre?
– A hét elején a válogatott olimpiai felkészülésének előkészületeivel foglalkoztunk, és a Fradi nyári alapozásának a terveit is lefektettük. Június huszonegyedikén indul az ötkarikás edzőtábor. Ám előtte még elindulok a Balaton felé pihenni.

– A bajnoki győzelem sokat dobhat a válogatott ferencvárosi kerettagjainak a teljesítményén Tokió előtt?
– Dobhat, persze, de ezt a kijelentést meg is lehet cáfolni. Az is benne lehet a fejekben, hogy nagy baj már nem érhet, hiszen ott a bajnoki cím. Ez a legbelső énje egy-egy játékosnak, ami nem irányítható. Szóval, nem szabad ebből kiindulni. A márciusi olimpiai selejtezőre az FTC-s kerettagok érkeztek meg a legrosszabb állapotban: ha az elmúlt idénynek volt kudarca, az a BL-nyolcaddöntős kiesésünk volt a Podgoricával szemben, ami közvetlenül a tokiói kvóta megszerzése előtt történt. Hozzáteszem, a BL-búcsú tette lehetővé a bajnoki címünket is. Ha túljutottunk volna a Buducsnoszton, és a nyolc között kétszer találkoztunk volna a Győrrel, akkor harmadszor, a május eleji bajnokin nem verjük meg kilenccel… Ennyi. És akkor eldönthettük volna, hogy mi a jobb: a BL-negyeddöntős szereplés és a bajnoki ezüst vagy a nyolcaddöntő a BL-ben és egy NB I-es arany?

NSO