Clubunk olimpiai bajnok legendájával, Hesz Mihállyal beszélgettek.

– Hogyan ismerkedett meg a kajakozással?
– Mindig is egy vékony, mozgásigényes gyerek voltam, akit nagyon érdekelt a világ. Mikor 12 évesen Vácra kerültem, teljesen lenyűgözött a Duna. Megfogott ennek a hatalmas természeti csodának a léte, de féltem is tőle nagyon, hiszen nem tudtam úszni. Nem laktunk messze a folyótól, szabadidőmben a Duna-parton játszottam a többiekkel és magával ragadott az ottani pezsgő evezős élet. Azt láttam, hogy jókedvet, erőt ad ez a sportolóknak. Én is közéjük akartam tartozni, ezért amikor megszűnt az ökölvívó-szakosztály, ahol addig sportoltam, pár barátommal csatlakoztam az evezősökhöz. Az evezéshez azonban négy ember kell, de a többiek nem vették olyan komolyan, mint én, késtek az edzésekről vagy el sem jöttek. Így aztán, ha nem jött össze elég ember, beültem a gyakorló kajakokba és próbálgattam, hogy hogyan működik. Idővel egyre több időt töltöttem a kajakosokkal, aztán végül az evezést abba is hagytam. Nagyszerű érzés volt, hogy egy ilyen remek közösség befogadott.

– Meg is lett az eredménye, hiszen Mexikóban az aranyérem került a nyakába. Hogyan emlékszik vissza arra az olimpiára?
– Nagy volt rajtam a nyomás, hiszen volt mögöttem egy ezüstérem, és tudtam, hogy az emberek otthon aranyat várnak tőlem. De közben feljött egy új, fiatal orosz versenyző, aki egy évvel az olimpia előtt meg is vert. Nehéz volt ezt mentálisan kezelni, de úgy voltam vele, hogy rajtam nem fog múlni semmi, én nyugodtan fogok belenézni a tükörbe. Ha kell, furfanggal, ha kell, csellel, de nyerni fogok. Éppen ezért már egy évvel korábban elutaztunk Mexikóba, felmérni a terepet és megállapítottuk, hogy mivel magasan van a pálya, kevesebb az oxigén. Az ellenfeleim nagy, izmos gyerekek voltak – a nagyobb izomzat azonban több oxigént is igényel. A hozzám hasonló, szálkás sportolók előnyben voltak, hiszen a többiek könnyebben savasodtak. Sokat gyakoroltunk Mexikóban, aminek következtében kitapasztaltuk, hogy 600 méter után az oxigénhiány miatt elfárad az ember. Rólam mindenki tudta, hogy szeretek úgy versenyezni, hogy az elején gyengébben indítok és a végén, az állóképességemnek köszönhetően megindulok. A többieknek nyitott könyv voltam, ezért tudtam, hogy ha nyerni akarok, változtatnom kell. A futam elején éppen ezért nagyon megindultam, viszont tisztában voltam vele, hogy a holtpont jönni fog, ezért 250 méter környékén visszavettem. A többiek azonban megijedtek, hogy megindultam, mint a gőzmozdony és elkezdtek kapkodni. Láttam rajtuk, hogy remeg a kezük, kék-zöld a szájuk. Számomra is rettenetes érzés volt hagyni, hogy a többiek elmenjenek mellettem, de tudtam, hogy 600 méternél el fog fogyni az oxigénjük és onnantól csinálhatnak akármit, nem fognak tudni parancsolni az izmaiknak. Nekem hatalmas tüdőm volt, rengeteg edzőgyakorlatot csináltam, éppen ezért. Hatszáz méternél megindítottam a hajót, egyik oldalamon az orosz gyerekkel, a másikon a dán versenyzővel. Húsz méter után utolértem és figyeltem őket, hogy mikor erősítenek, de elfogyott az erejük és szétesett a mozgásuk. Átvettem a vezetést és tudtam, hogy ez már megvan. Meg is lett.

– Később fogorvosi diplomát is szerzett. Hogyan tudta összeilleszteni a sportot a tanulással?
– A sportolás utánra is gondolnom kellett, egy idő után éreztem, hogy már nem megy úgy a hajó, mint régebben. Elkezdtem a privát élet iránt érdeklődni. A fogorvoslás egy manuális tevékenység, én pedig elég erős voltam hozzá.

– Visszavonulásáig a Ferencvárosban sportolt. Hogyan emlékszik vissza a Fradiban eltöltött évekre?
– A Ferencváros mindig is az egyszerű, de hithű emberek klubja volt. Nem a pártoskodásról szólt, a sport iránti szeretet kötött minket össze. Nagyszerű érzés volt, hogy akármerre mentünk az országban, mindenhol Fradit szerető emberek tömegével találkoztunk.

– Az idei olimpiával kapcsolatban milyen várakozásai, megérzései vannak?
– A körülmények megváltoztak a mi időnkhöz képest, de a sport ugyanaz, ezért természetesen figyelemmel követem a versenyeket. Vácon elnökhelyettes vagyok, ha hazamegyek, mindig megnézem a srácokat. A mostani olimpiára nagyon sajnálom, hogy nem tudok elmenni, nagyon szívesen ott lettem volna. Ha valakit mondanom kellene, akkor szerintem Kopasz Bálint nagyon jó képességű versenyző, mind fizikálisan, mind pedig mentálisan. Benne abszolút megvan a potenciál az aranyéremre. Neki és természetesen az egész magyar csapatnak nagyon szurkolok.

Teljes beszélgetés: Fradi.hu