Női kézilabda csapatunk mesterével beszélgettek a Fradi és a válogatott helyzetéről.

– Már márciust tapossuk… Minden dramatizálás nélkül nevezhetjük sorsdöntőnek e hónapot az olimpiai selejtezőre készülő női válogatott és a Bajnokok Ligája-nyolcaddöntő előtt álló FTC szempontjából is?
– Egyértelműen ez a legfontosabb hónap. Az olimpiai selejtező mindenekfelett áll, de a Fradival is rendkívül fontos két mérkőzést vívunk a Podgoricával a BL-ben.

– Feszült?
– Az egészségesnél több feszültség nincs bennem. Megtanultam úgy élni az életem, hogy a „raktárra nem feszülök rá”…

– Lehet és kell súlyozni a két kulcsfontosságú feladat között?
– A prioritásokat nem lehet felcserélni. Az előkészületi munkát a válogatott esetében is el kell végezni, sőt, a nagy része már meg is van. De egyelőre a két BL-meccs a lényeges, illetve elsőként a szerdai, Mosonmagyaróvár elleni bajnoki. Fontos, hogy egyelőre ne a Podgorica vagy a válogatott körül forogjanak a játékosok gondolatai.

– A Bajnokok Ligája-csoportkörös szereplésüket és a negyedik helyet reálisnak tartja?
– Ha több meccsen győzünk, előrébb végzünk, ez nem kérdés, és voltak is olyan mérkőzéseink, amelyeket meg lehetett volna nyerni. Összességében viszont minden kiegyenlítődik. Az eddigi legjobb BL-meccsünk például szakmai­lag továbbra is a metzi, amelyet az utolsó pillanatban elveszítettünk. De vegyük például azt, hogy alapesetben nagyobb eséllyel nyerünk kétszer itthon a norvég Kristiansand ellen, mint egyszer itt és egyszer kint – meg is nyertük mindkét hazai meccset. Október végén, a fertőzések után a Ljubljana elleni hazai győztes mérkőzésen felszálló ágban voltunk, aztán a Bietigheim ellen idehaza letérdeltünk, abból nehéz volt talpra állni, ám hála istennek, sikerült. Az esbjergi bravúrunk, megkockáztatom, nem csak a mi életünkben számít az év egyik legnagyobb tettének. Amit az idény előtt a zászlónkra tűztünk, hogy alkalmazkodunk, megpróbáltuk végigvinni. Nem nyávogunk, nem nyafogunk, és ez nagyon sok mindenen átsegített minket. Nem azon aggódunk, hogy atyaúristen, mi vár ránk, hanem úgy állunk hozzá, hogy szépen, lépésről lépésre jönnek a feladatok, és igyekszünk megoldani őket. Régi motoros vagyok, de ilyen januári és februári terhelésben nemhogy nem volt részem, még nem is hallottam ilyenről, ez már a férfi Bundesliga szintjének felelt meg. Viszont tulajdonképpen jól jöttünk ki az erőltetett menetből.

– Az utóbbi mérkőzéseken több fontos hiányzó nélkül vették az akadályokat, és foghíjasan is rendkívül kompaktnak tűnt a Ferencváros. Mitől más vagy több a jelenlegi együttes?
– Mentálisan lettünk jóval erősebbek, a csapatban uralkodó hangulat és egység is jó. Ezek nem szakmai kérdések és tényezők, amelyekkel mi most többnek tűnünk, mint egy évvel ezelőtt, hanem a csapat belső életének pozitív változásai hozták. Félre ne értse senki, nehogy ebből az jöjjön ki, hogy akik az elmúlt években távoztak tőlünk, gyenge játékosok és rossz emberek voltak, akik pedig jöttek, azok mennyire jók… Nem erről van szó! A nyári három német érkező, Emily Bölk, Julia Behnke és Alicia Stolle, illetve a holland Angela Male­stein mentálisan és morálisan is lökést adott az együttesnek, és valahogy eddig mindig kiegyenlítődtünk – nálam ettől csapat egy csapat. Ha mindenki jó formában van és jól játszik, akkor vagyunk azon a szinten, hogy bárkit meg tudunk verni. De ez csapatsportág, ilyen helyzet elvétve adódik, pláne úgy, hogy a legfontosabb pillanatban történjen meg. Mindenesetre sokat tanultunk bizonyos hibáinkból, és abban nagyon erős a jelenlegi együttes, hogy nem sokszor lépünk bele ugyanabba a folyóba, okulunk a hibáinkból, ami szépen visz előre minket.

– Ez mire lehet elég az idény végén?
– Még csak március van, könnyen lehet, hogy májusban sírás-rívás lesz, mert jön még sérülés vagy formaingadozás… Amikor még bőven a vírushelyzet előtt összeraktuk a keretet, már akkor is tudtuk, hogy a jelenlegi versenyrendszer és program sűrűbb lesz, mint a korábbi, a járvány nélkül is így lenne. Ezt végig kell bírni, az új játékosok is pontosan tudták, hogy sokkal többet fognak játszani annál, mint amennyit esetleg szeretnének. Egyelőre bírjuk, sőt fejlődünk ezen a téren is. Kisfaludy Anett nagyon jó példa rá: fizikailag úgy veszi fel a terhelést, hogy öröm nézni, és a teljesítménye is egyre jobb. Ehhez nyilván kell a benne lévő emberi, sport­emberi plusz is. Nem azon kezdett el keseregni, hogy harmadik számú beálló lesz, hanem beleállt, és szépen dolgozik, mégpedig a legbecsületesebb eszközökkel, kint, a pályán.

NSO