Női kéziseink korábbi kiváló átlövőjével, Farkas Ágival beszélgettek.

– Aligha bánja, hogy „összeszedte” azokat a hibákat – egyáltalán volt olyan forgatókönyv, hogy nem kézilabdázó lesz?
– Az Építőkben a kézilabda mellett tízéves koromig atletizáltam is, aranyjelvényes rövidtávfutó voltam. Aztán választani kellett. Miután egyedül futni unalmas volt, a kézilabdában pedig voltak társak, és a labda miatt játékosabb is volt, nem sokat gondolkodtam. Az érettségi után pedig egyértelművé vált: a profi sport lesz az én utam. Onnantól a párommal, Sanyival együtt ráálltunk a pályafutásom előremozdítására, igyekeztünk olyan csapathoz menni, amelyben ki tudtam bontakoztatni a tehetségemet. A Fradinál Németh András ebben nagyon jó partner volt. Olyan típusú edzőre volt szükségem, amilyen ő. Ha kellett, kemény kézzel fogott, ugyanakkor kellő szabadságot is adott. Rengeteget tanultam tőle, sok mindent az alkatomhoz, a játékomhoz igazított, és ebből a folytatásban is profitálni tudtam.

– A sportágválasztásának korszakos klasszist köszönhet a kézilabdasport. Ezért is furcsa, hogy a 2002-es dániai Eb gólkirálynőjeként az egyik interjújában azt mondta: pályafutása során többször is hatalmába kerítette az örök vesztes érzése.
– Sokszor voltam második. Van ezüst­érmem olimpiáról, világbajnokságról kettő is, egy-egy a Bajnokok Ligájából, a KEK-ből, az EHF-kupából… Az eredményeimre ma is a vesztes érzésével tudok gondolni. A döntőig eljutni hatalmas meló és jelentős tett, kicsit olyan, mintha meg is nyerted volna. Aztán persze ott van a ‘de’, a veszteség érése; az, hogy csak fogtad az arany lábát, de el kellett engedni. Ugyanakkor emberileg profitálsz belőle, mert a vereségből mindig feláll az ember. Ismerem a dán bajnokokat – dolgoztam velük –, ma jó háziasszonyok, akik nem csinálnak semmit a kézilabdában, mert ők már nyertek. Nekem pedig még mindig ebben a szakmában kell keccsölnöm azért, hogy elismerjenek. Ha az ember második lesz, úgy érzi, hajtania kell tovább, mert szüksége van még valamire. Persze lehet, hogy ez személyiségfüggő, nekem mindenesetre a mai napig hajtóerőt jelentenek az ezüstök.

– Megannyi meccsből, gólból ki lehet emelni egyet, amelyre azt mondhatja: ez volt „a” pillanat a pályafutásában?
– Nincs ilyen. Olyan pörgésben éltünk egy-egy világverseny alatt, annyi minden történt velünk napról napra, hogy nem volt idő sokat gondolkodni az előző meccsen, sem megélni, mert máris a következőre kellett készülni. Ezért ma sem tudok válaszolni arra a kérdésre, melyik volt a legfontosabb meccsem. Bánom, hogy fiatalon nem vezettem naplót – most visszaolvashatnánk, és talán meglenne a válasz.

– Miként tekint ma a sportolói karrierjére?
– A pályafutásom olyan, mint egy csokor – nagyon sok virággal és néhány tüskével. Így, együtt lehet kirakni egy vázába.

– Sportolóként azt vallotta, időről időre váltani kell, mert aki nem vállal rizikót, sosem viszi semmire. Mindig jól váltott?
– Mindig alaposan mérlegeltem a döntéseimet. Én akkor mentem külföldre játszani, amikor úgy éreztem, képes leszek megállni a helyem. Addig itthon voltam, megtanultam a szakma csínját-bínját, és közben igyekeztem mindig olyan helyen lenni, amely garantálta a szakmai előrelépésemet. Miután szétszéledt a társaság az Építőkben, a Spartacusba igazoltam, de nem maradtam tovább egy évnél, elmentem a Ferencvárosba, amely akkor lépett ki a nemzetközi kupaszíntérre. Nekem lényeges volt, hogy a nemzetközi kézilabdavilágban is elismerjenek, ezért volt rettentően fontos, hogy a válogatottban is jól szerepeljek. Más nem lehetett a cél, mint hogy a világ legjobbja legyél – kisebb cél nincs. És ha már a válogatottnál tartunk: ha egyszer elértél valamit, nevet szereztél a szakmában, annak utána is meg kellett felelni. Nem lehettél egyszer fent, egyszer lent, úgy kellett igazítani a formát, hogy mindig közel azonos szinten teljesíts. Minden világversenyen kell lennie két-három meccsnek, amely után egy kiemelkedő játékosra azt mondhatják: igen, ő döntötte el a mérkőzést. Most ezt nem kapom vissza, amikor a tévét nézem – én a kiegyensúlyozott teljesítményt hiányolom a mai kézilabdából.

Csakis a helyi nyelven

A mai sportolókkal ellentétben minket még nem készítettek fel a médiaszereplésre. Barátként kezeltük az újságírókat, a riportereket, akikkel egyazon közegben mozogtunk. Mindig határozott elképzeléssel ültem be egy interjúra; azt vallottam, arról beszélj, amit feltétlenül el akarsz mondani, ezáltal a kérdező mellett én is tudtam irányítani a beszélgetést. Ez a stratégia sokat segített, amikor külföldön kézilabdáztam, amiről akartam, arról értelemszerűen tudtam is nyilatkozni – Németországban németül, Dániában dánul, Horvátországban horvátul. Mindenhol adtak időt arra, hogy kellő tudás birtokában álljak először a kamerák elé, úgy fél év elteltével nyilatkoztam először a tévében a helyiek nyelvén. Azt tartottam, illik megtisztelni a közeget, amelyben élek és dolgozom azzal, hogy az adott ország nyelvén kommunikálok. Nem tudom elfogadni, hogy egy magyar csapatnál az angol a közös szakmai nyelv; ahogyan Nerea Pena megtanult magyarul, úgy más is képes rá.

Kézilabda mindenek előtt

Amikor jó idő van, nem nézek tévét, télen jellemzően én is gyakrabban nyúlok a távirányítóért. Átpörgetem a híradókat, a politikai műsorokat, mert érdekel, mi zajlik körülöttünk. Nagy kedvencem a Spektrum Home-on az Emlékműhely, az angol dokumentumfilm-sorozat szakmába vág: a mesterek kezei között régiségek, megkopott, törött tárgyak kelnek új életre, miközben megismerjük egyedi történeteiket. A sportközvetítéseknél is leragadok, a kézilabdát kiemelt figyelemmel követem, ami szerintem természetes, de emellett mindenféle sportot és magyar vonatkozású eseményt szívesen nézek, legyen szó téli vagy nyári sportágak versenyeiről. Ha lehetőség volt rá, az olimpiákon is szívesen mentem drukkolni a többieknek. Kedvelem a sportcsatornák magazinműsorait is, érdekel, hogyan élnek ma a korábbi kiválóságok.

Fantasztikum és praktikum

A fantasztikus világban játszódó filmek kapcsolnak ki, nagyon szeretem a sci-fiket, amelyek amellett, hogy szórakoztatnak, el is gondolkodtatnak. A Csillagok háborúját sokadszor is meg tudom nézni; bárhol, bármikor bekapcsolódom a cselekménybe, kívülről tudom az összes dialógust. A pörgős thrillereket és a politikai témájú sorozatokat is kedvelem – utóbbiakból szívesen nézem Az elnök emberei és a Kártyavár epizódjait. Az internet nálam kevésbé a szórakozás eszköze, inkább tudásszerzésre és praktikus információk begyűjtésére használom; kedvelem az olyan filmeket és videókat, amelyekből szakmai fogásokat vagy akár egy komplett szakmát is el lehet sajátítani.

Édesség:Szeretem a csokoládét, de abban a korban vagyok, amikor oda kell figyelni a vonalaimra. Nincs már intenzív mozgás az életemben, körbe­futottam már a földet többször, nem sanyargatnám magam újra. A kényelmesebb élet miatt az édességek terén a mennyiség helyett a minőségi termékekre helyeződött át a hangsúly.

Facebook:Nem érdekel, nem foglalkozom vele. Egyfelől meggyűlik a bajom a betűk keresgélésével a klaviatúrán, másfelől elvenné az időt, amit sokkal hasznosabb tevékenységekre fordíthatok. Nincs Facebook-profilom, az pedig kifejezetten taszít, amit a celebek művelnek a közösségi médiában.

Kert:Mindig kikapcsolt a kertészkedés, játékosként az edzések után kimentem a kertbe, ahol még jobban lefárasztottam magam. Volt és van is virágoskertem és veteményesem, a kőszegi házunkban is gondozom, az én kezem nyoma látszik rajta – senkit sem engedek a kerthez nyúlni.

Kristályok:Nem új keletű hobbi, hosszú évek óta gyűjtöm a Swarovski-kristályfigurákat. A kollekció egy vitrines szekrényben kapott helyet, és folyamatosan bővül, karácsonykor rendre meglepnek egy-egy új darabbal. Szeretem az üveget, mint anyagot.

Négylábú:A négylábú nálunk inkább családtag, mintsem házőrző. A korábbi kutyusunk spániel volt, Hockey Dániát is megjárta velünk, ő lett az Aalborg kabalakutyusa, még csapattrikója is volt. Woki, a rendkívül nyugodt tibeti lhasa apso tizenegy éve van velünk, nevét a Star Wars univerzumának játékmackó kinézetű élőlényeiről, az ewokokról kapta.

Teljes beszélgetés: NSO