Zizivel beszélgettek a Fradiról és a magyar válogatottról.

– A Metz elleni győztes hazai BL-meccs után úgy fogalmazott, még mindig nagyon élvezi a játékot. Visszatért a szülés és vállsérülés előtti formájához?
– Annyi örömöt ad még a kézilabda és egy jól sikerült mérkőzés, hogy könnyen átsegít a nehezebb időszakokon. Ilyenkor azt érzem, hogy igenis megéri a sok lemondás. Amikor jól megy a játék, az nagyon jót tesz a lelkemnek, még úgyis, hogy nem lehetnek szurkolók a lelátón. Vannak pillanatok, amikor azt gondolom, újra ott vagyok a vállsérülésem előtti szinten, míg máskor azt, hogy nagyon nem. Ez eléggé hektikus, az aktuális lelkiállapotomtól és attól is függ, éppen mennyit tudtam pihenni az éjjel.

– Mennyire nehéz összeegyeztetni az anyaságot az élsporttal?
– Azért sokkal egyszerűbb, mint a legelején, kezdünk egyre jobban összecsiszolódni Leventével. Imádom a kisfiamat, ám valódi ördögfióka, az összes foga érkezését sorscsapásként éli meg. A kétgyermekes anyukával, Szöllősi-Zácsik Szandrával szoktam ezekről beszélgetni, ő csak viccesen megjegyezte: hagyjam rá, ilyenek a férfiak… Akkor van gond, ha éjszaka nem lehet vele mit kezdeni, másnap meg két edzésem van.

– Kívülről úgy tűnik, visszajött a lövőkedve, és ha nem is a távoli zónából tüzel, de általában jól megválasztja az irányokat, így eredményes tud lenni.
– Azért meg is kell teremteni azokat a helyzeteket, amelyekből bátran elvállalom a lövéseket. Gábor nagyon jól felkészít bennünket a kapusokból is, ez nagy segítség a játékosoknak. Emiatt annyira mérges, ha oda lövünk, ahova előzetesen megbeszéltük, hogy nem szabad. Nem voltam azelőtt sem az a nagy bombázó, úgyhogy nem érintett annyira hátrányosan a sérülés. A vállamnak egyértelműen jót tett a családalapítás miatt tartott szünet, sosem lesz már százszázalékos, de jelenleg elég közel van hozzá. Van még miben fejlődnöm, viszont legalább látszódik a rengeteg befektetett munka.

– A korábbi évekhez képest megváltozott a szerepe az FTC-ben. Miben tud jelenleg a legtöbbet segíteni a csapatnak?
– A visszatérésem után tudatosan eggyel hátrébb léptem, de már csak a formámból adódóan is ezt kellett tennem. Nem kezdhettem el magyarázni, amikor a vállműtétem után a kapuig sem dobtam el, majd a szülés után kis túlzással a másik térfélig nem bírtam elfutni. Úgy nem lehetett vezérnek lenni, hogy nincs mögötte teljesítmény. Kedveljük, és jól kiegészítjük egymást Kovacsics Anikóval, megvan a kölcsönös bizalom, a meccsek alatt is folyamatosan egyeztetünk. Neki is biztonságérzetet ad, hogy ott vagyok, és bármikor számíthat rám. Egymást segítjük, és ezáltal a csapatot is. Valamikor előre le van fektetve, hogy negyedóra után cserélünk, de ha nagyobb a tempó, vagy aki éppen fenn van, nem érzi a játékot, előfordul, hogy egymás között megbeszéljük a váltást. A játékom mellett a pozitív energiával és a motiválással is próbálok lökést adni a többieknek.

– A Fradit már elég hamar érzékenyen érintette a koronavírus-járvány, volt olyan időszak az ősszel, amikor a keret nagyobb része kiesett. Mennyire tudták kezelni a bizonytalanságot?
– Nehezen éltük meg az állandóan változó körülményeket. Nem lehetett tudni, a következő tesztelésen éppen ki esik ki a csapatból. Egy rendszerhez hozzá vagyunk szokva, általában három hétre, egy hónapra előre tudni szoktuk a programot, hogy mikor van edzés, kivel játszunk, most pedig minden felborult. Néhány napnál tovább nem lehet tervezni. Szekeres Klárával együtt gyakran nem tudtuk megoldani, hogy valaki vigyázzon a gyerekünkre, így megesett, hogy vinnünk kellett magunkkal edzésre. Azoknak is kemény volt, akik elkapták a vírust, és azoknak is, akikre így nagyobb felelősség hárult a pályán. Minden országnak más a protokollja a visszatérésre, volt aki enyhe tünetekkel megúszta, és már hamarabb beállt volna, de ki kellett várnia az előírt időt. Megtapasztaltuk, hogy bizony egy hét alatt is leépülhet a szervezet, amiből nehéz visszajönni.

– Hozzá lehetett szokni a nézők nélküli meccsekhez?
– Lassan kezdünk megbarátkozni vele. A mi esetünkben nagy érvágás a hiányuk, mert már csak a népligeti pálya adottságai is azt az érzetet keltik, mintha a szurkolók ott ülnének a nyakunkban. A BL-ben megvolt az az előnye, hogy így az Elek Gyula Arénában, az igazi hazai pályánkon rendezhettük a meccseket, és nem Érden. Azt gondoltam, biztos furcsa lesz Rosztovban újra nézők előtt játszani, de igazából ki tudtuk zárni őket. A hazai meccseinken azért szükségünk lett volna rájuk, a játékvezetőkre is nyomást tudnak helyezni.

– Elég vegyes az összkép a Bajnokok Ligája csoportkörében, hiszen nem várt vereségek is becsúsztak, ellenben legyőzték a Bukarestet, a Metzet, a Viperst és az Esbjerget. Kijelenthető, hogy közelebb kerültek az élcsapatokhoz?
– Lutrivá váltak a meccsek, előfordult, hogy mi jöttünk ki éppen jól a vírus szülte helyzetből, máskor az ellenfél. Ezzel együtt mindenképpen léptünk előre, amihez az igazolások is hozzájárultak. A Rosztov-Don játéka továbbra sem fekszik nekünk, a többieket viszont el tudtuk kapni. Az utóbbi meccsekhez Janurik Kinga nagyon sokat hozzátett, élni tudott a több lehetőséggel.

– Ha már az igazolásokat említette: mennyire illeszkedtek be mostanra a csapatba?
– A németek nagyon befogadók, és tanulni szeretnének. Emily Bölk céltudatos, nagyot lépett előre ahhoz képest, ahogy ideérkezett. Sokat segítettünk neki, hogy megtalálja a ritmust, de olyan apróságokban is kapott tanácsot, hogy például ne a cselezés előtt üsse le a labdát. Az NB I-es mezőnyben ritka fizikai paraméterei vannak, Klujber Katrinnal együtt tudunk építeni az átlövéseire. Alicia Stolle esetében szinte törvényszerű volt, hogy a hosszabb kihagyás után könnyebben jönnek a kisebb sérülések. Idény közben nincs igazán lehetőség felépíteni, de védekezésben Julia Behnkével már most is hasznos tagja a csapatnak.

– És ott van még Angela Malestein, aki mintha előszeretettel hordana egy számmal nagyobb pólót, de ami sokkal lényegesebb, hogy bármikor benne van egy váratlan megoldás.
– Angelának ilyen az öltözködési stílusa. Ő külön világ, az edzéseken is bolondos. Amikor játék van, állandóan nyerni szeretne, és mindig előhúz valamilyen extra megoldást. Előfordul, Gábor hiába figyelmezteti, hogy valamit nem szabad, ő mégis megcsinálja. Ilyenkor láthatjuk a meccseken, hogy visszafutás közben mintha elnézést kérne. Szerencsére az esetek többségében bejönnek a húzásai. Az elmondásuk alapján mind a négyen szeretnek a Fradiban játszani.

– A BL-ben a következő feladat a Buducsnoszt elleni nyolcaddöntő lesz. Milyenek az esélyek?
– Biztos, hogy nem a Győr elleni meccsükből kell kiindulnunk, mert ott nagyon nem jött ki neki a lépés. Mindkét csapaton átment már a vírus, ez valószínűleg nem lesz befolyásoló tényező. Tudjuk, hogy vannak hiányzóik, irányítóban nem könnyű a helyzetük, azonban így is jó játékosok alkotják a csapatot. Az aktuális forma dönti el a párharcot, ám hazai pályán mindenképpen mi vagyunk az esélyesek. A Vipers esetében azt láttuk, nekünk kedvezett, hogy meccsben voltunk, kérdés, a Podgoricánál mennyire fog számítani, hogy nem tud bajnokikkal készülni.

– A csoportok végeredménye úgy hozta, hogy egy ágra kerültek a Győrrel, így a negyeddöntőben még magyar párharc is létrejöhet a május végi budapesti final fourért. Felteszem, ezt szívesen elkerülték volna.
– Valóban nem a legszerencsésebb, hogy a két magyar csapat egy ágra került, nem is értettem a megállapított eredmények egy részét. Valószínűleg a két csoport első két helyezettje sem örül a pluszmeccseknek, de nem lehet vele mit tenni, az európai szövetség így döntött. Az EHF nem élt a buborék lehetőségével, pedig valószínűleg kevesebb fertőzöttel és elmaradt találkozóval be lehetett volna fejezni a csoportkört. Jobban örültünk volna, ha nem két orosz klubnak lenne meg az esélye a négyes döntőre, hanem két magyarnak.

– A 2017-es világbajnokságon szerepelt legutóbb a válogatottban. Korábban úgy nyilatkozott, ha szükség lesz a játékára, szívesen segít, de inkább jöjjenek a fiatalok. Aztán most a márciusi, győri olimpiai selejtezőre készülő összetartáson megint ott volt a keretben. Számított rá?
– A Metz elleni meccs után már kezdtem reménykedni benne, hogy kapok meghívót. A gondolataimban végig ott szerepelt, hogy szeretnék visszakerülni a válogatottba. A magyar kézilabdának fontos lenne, hogy kijussunk az olimpiára, és engem is nagyon motivál, mert még nem jártam az ötkarikás játékokon.

– Egyetért a véleménnyel, hogy hazai környezetben szinte kötelező megcsinálni a selejtezőt?
– Ha az oroszok nem kavarnak be, és az első fordulóban legyőzik a szerbeket, akkor tényleg meg kell oldanunk, és így is állunk hozzá. Nem eshetünk bele abba a hibába, mint a decemberi Eb-n, ahol elrontottuk az első meccset. Nem becsülünk le senkit, ezért először Kínára koncentrálunk, és utána jöhet Szerbia. Az Eb-n ellenük megnyert meccs csalóka volt, mert fáradtan érkeztek meg rá. Andrea Lekics ugyan hiányozni fog tőlük, de nem mindegy, hogy Dragana Cvijicsre számíthatnak-e, teljesen más a csapat játéka, ha ő is ott van.

– Mivel lenne elégedett az idény végén?
– A bajnokságban nagyon bosszantott minket a győri vereség, és hogy a végére akkora lett a különbség. De találkozunk még az ETO-val, lehet, nem is egyszer… Ehhez az kell persze, hogy bekerüljünk a nyolc közé a BL-ben, de mi is úgy készülünk, hogy a Buducsnoszt ellen mindenképpen meglegyen a továbbjutás. És ott van még a válogatottal a selejtező. Amikor 2018-ban egy időre abbahagytam, a családalapítás állt az első helyen, Tokió még távolinak tűnt, és azt sem tudtam, hogy milyen szintre tudok visszajönni. Most, hogy már itt van velem Levente, a következő nagy cél, ami a szemem előtt lebeg, az olimpia.

– Szóval amíg élvezi a játékot, folytatja?
– Más klubba már biztos nem mennék el levezetni. Amíg ilyen jól érzem magam a pályán, biztosan nem hagyom abba, de csak addig csinálom, amíg tartani tudom a Fradihoz méltó szintet.

NSO