A Fradi korábbi sportolójával beszélgettek a sportág helyzetéről.

Mi fogta meg a tornában?
Az edzések végén a játék. A szivacsgödrözés, a szertelen gyermek szabadsága. Idővel ráébredtem, folyamatos az előrelépés, a fejlődési lehetőség, hiszen már az edzés is sikerélményt nyújt, amikor először hajtod tökéletesen végre az új elemet. Aztán az, hogy rengeteget vagy levegőben. Szenzációs érzés, amikor gyerekként rájössz, hogy a talajtól elszakadva mi mindenre vagy képes, amivel aztán tátva tarthatod az egész osztály száját.

Mikor komolyodott meg?
Amikor a KSI-ben Reszeli Péter bá’ – sokat köszönhetek neki, mert ő tanított meg a tornasport alapjaira – végleg megelégelte a baromságaimat, és jelezte, nem erőltetné tovább a közös munkát. Ekkor, 2013-ban igazoltam át a Fradiba. A gimnáziumot már magántanulóként végeztem, és innentől tényleg csak a torna számított. 15 évesen már a felnőttek programja szerint dolgoztam, a válogatottal jártam Tatára, edzőtáborokba, versenyekre.

2018-ban a csapat tagjaként utazott a glasgow-i Eb-re, kívülről úgy tűnik, ennek ellenére megkapta a bizalmat. Mit ért az alatt, hogy nem kapott türelmet?
2017-ben, amikor Angliából hazahívták Sóvágó Lajost szövetségi kapitánynak, rengeteget fejlődtem. Nem csak én, mindenki. Aztán Lajos bácsit év végén elküldték. Decemberben kitalálták, hogy csak az lehet válogatott, aki 77 pontot elért összetettben. Nekem nem volt meg a szint, ezért kikerültem a keretből, a szövetség azonnal megvonta a pénzemet. Nyomtam tovább fizetés nélkül is, és márciusra megcsináltam a 77 pontot. Visszakerültem. Kivittek a glasgow-i Eb-re, ahol a pódiumedzésen hatalmasat estem a nyújtóról. Rá a nyakamra. Így Skóciában is fájdalommal versenyeztem. Mindezek ellenére hatalmas sikert értünk el egy olyan Eb-n, amelyen az összes valamirevaló ország rajthoz állt. A reggeli első csoportból indulva 12 gyakorlatból 11-et tökéletesen bemutatva lettünk végül tizenegyedikek. Csak összehasonlításként, két éve legyőztük azt az akkor 13. ukrán válogatottat, amely 2020-ban a mersini Eb-n – ahol a korona miatt a top tíz nemzetből kilenc nem állt rajthoz – nyert, azaz kettővel előttünk végzett.

Hallgatom, hallgatom, de még mindig nem világos, beszélgetésünk elején milyen „élethelyzetre” gondolt, amely miatt sutba vágta a reményteljes sportkarrierjét.
2018 év végén napokig panaszkodtam, hogy fáj a térdem alatt. Azt mondták, szorítsam össze a fogam, bírjam ki. Aztán ezúttal nem egy, a nyújtóról elhibázott földre érkezésnél ütött be a krach, hanem egy szimpla dobbantásnál. Egyik edzésen roppanást, majd iszonyatos fájdalmat éreztem a sípcsontomban. Elküldtek orvoshoz, a röntgen nem mutatott ki semmit. „Pihentessem, borogassam, kenegessem” – ezt az utasítást kaptam, és nyomást az edzők részéről, hogy eddzek tovább. Edzettem kíméletesen. Talajgyakorlatot, földre érkezéseket nem csináltam, de csak nem lett jobb. Erre elküldtek lökéshullámra. A kezelés után már séta közben sem bírtam a fájdalmat. Barátom, Csonka Andris, a Fradi labdarúgója segített azzal, hogy beajánlott a saját orvosukhoz.

A tornászoknak nincs orvosa?
De van. Csakhogy a Fradi labdarúgói olyan céggel állnak szerződésben, ahol a legmodernebb képalkotó géppel vizsgáltak meg. Az MR-felvétel méretes fáradásos törést mutatott ki a sípcsontomban. Ezzel edzettem már jó ideje. Azt javasolták, feküdjek vele, hat hét alatt beforr.

Így történt?
Fenét. A diagnózis ellenére a lábamat végképp teljesen kímélve edzettem tovább. Erősítettem, nyújtottam, satöbbi.

Miért nem fogadta meg az orvosi tanácsot?
Egyszerűen nem tehettem meg, hogy kihagyjam az edzéseket.

Miért nem?
Két nyomós okból. Az első, és ez a kisebbik, a sport. Féltem, hogy lemaradok, mert közeledett az áprilisi Eb. Mivel nem tudtam minőségben edzeni, a szövetségi kapitány logikusan megadta az akkor még ifjúsági Mészáros Krisztofernek a lehetőséget, aki így kvázi a helyemen indult az Európa-bajnokságon. Örültem neki, megérdemelte, én meg úgysem tudtam volna teljes értékű gyakorlatok híján a csapat hasznára lenni.

Pedig a sérülése pillanatáig a kevés felnőtt tornász egyikeként megkérdőjelezhetetlen helye volt a tokiói olimpiai kvalifikációra készülő csapatban.
Igen, de a tornasportban nem így működik.

Mire gondol?
A másik nyomós okra. Edzenem kellett, hogy benne maradjak a válogatottban.

Miért kellett?
Mert a saját és más tornászok tapasztalata is azt bizonyítja: amikor egy-egy válogatott versenyző megsérült, ha nem olimpiai bajnok és nem Berki Krisztiánnak hívják, bajba kerül. Mentálisan végképp, mert nem kifelé húzzák, hanem még lökdösik is az embert a gödör felé. Amikor hozod az eredményeket, szeretnek. Amikor már nem, egyre többször neveznek megélhetési tornásznak. Magam például 2017-től egyre többször kaptam meg ezt a jelzőt. Korábban reménységként tekintettek rám, de mivel az első két felnőtt évem nem úgy jött össze, ahogy a szakvezetés várta, szépen lassan átalakultam, leértékelődtem a szemükben. Így aztán okkal féltem, ha kikerülök a keretből, a szövetség megint megvonja a fizetésemet.

A DigiSportos beszélgetést megelőző teljes interjú: 24.hu