Hokisaink korábbi kanadai játékosával, Jason Strudwickkel beszélgettek, aki elmondta, hogy a pandémia után elhozza a családját Magyarországra egy jó paprikás csirkére.

Manapság mivel foglalkozik?
Amikor 2011-ben az Oilersnél befejeztem a hokit, a médiában próbálkoztam, a helyi rádiónál, három éven keresztül csináltam a saját show-mat. Úgy látszik, az elnyerte a közönség tetszését, mert 2015-ben kaptam egy ajánlatot a helyi tévétől, és Dinner Television címmel esténként öt és hét között kétórás talk show-t vezetek. Van itt minden, ami az edmontoniakat és általában Alberta állam lakóit érdekli a politikától a gazdaságon, a pénzügyeken át a családokat érintő problémákig és a sportig, néha pedig igyekszem hírességeket meghívni a stúdióba. Rengeteget tanultam eközben, úgy is mint ember, és úgy is mint tévés. Közben gyerekeket tanítok jégkorongozni, négyéves kortól tizennyolc évig, de ez csak hobbi, afféle mellékállás, a főállásom a televízió.

Hogyan emlékszik vissza a Magyarországon töltött szűk két hónapra?
Tíz-tizenegy meccs volt az egész, a legjobb négy között, majd az elődöntő és a bronzmeccsek. Tudja, nem voltam Stanley Kupa-győztes csapat tagja, nem sok egyéni díjam van, viszont úgy tekintek a hoki pályafutásomra, mint egy harmincéves nagy kalandra. Mindent a hokinak köszönhettem az életben, a feleségemet – aki egyébként amerikai –, a mostani munkámat, a barátaimat, és azt a csodálatos néhány hetet, amit Magyarországon töltöttem. Nagyon nehéz szavakkal leírni, milyen szuper volt!

https://www.instagram.com/p/CI8S7yOgJz4/

Mi volt benne olyan szuper?
Hát nem a pénz, az biztos, ha jól emlékszem, ötezer dollárt kaptunk fejenként Robbal, aki abban az idényben, a lockout dacára 2,1 millió dollárt keresett, és én is jó hatszázezret, tehát nem voltunk rászorulva erre az ötezer dolcsira. Egyértelműen a kaland kedvéért jöttünk Magyarországra. Az igazi fizetség az volt, hogy három étteremben is ingyen kajálhattunk, ezek a szponzoraink voltak, Kassai Gyuri, a régi Fradi-hokis szervezte meg az egészet. Az egyik étterem olyan volt, mint egy középkori várkastély, akkora adagok voltak, fatányéron tálalták fel a fél disznókat, a hatalmas sülteket…

Nem a Lancelot volt?
De, az! Bátran állíthatom, olyan hat hétben volt részünk, mint senki másnak a kortársaink közül az NHL-ben. Fiatalok voltunk, még nőtlenek, nem kell hangsúlyoznom, hogy ez miért lényeges, mindenki tárt karokkal fogadott bennünket, a srácok a Fradiban, a szurkolók, a lányok, mindenki! Ilyen nyílt szívű néppel azóta sem találkoztam, mint a magyar. Már a repülőtéren kezdődött, ahol úgy fogadtak minket, mint a hősöket. És meg kell mondanom, az azt megelőző két idényben a Chicago BlackHawksban játszottam, iszonyúan kemény volt az a két év, állandó bunyók, ütközések a jégen, ahhoz képest a magyar hoki valóságos nyaralás volt, fantasztikusan éreztem magam! Végre alkalmam volt hokizni, gólpasszokat adni, gólt lőni, nem csak ütközni, brusztolni, mint otthon. Itt volt az orosz edzőnk, Szergej, aki nagyon értette a hokit, hiába, az oroszok ebben nagyon jók, egy magyar szót azonnal megtanultam, ez az volt, hogy „csere”. Emlékszem az első meccsünkre, a Dunaferr ellen, gólpasszt adtam Dobos Tamásnak, 3–3 lett a vége, sajnos a szétlövésben elrontottam a büntetőmet… Aztán amikor visszatértem az NHL-be, a New York Rangersben folytattam…

Mi van Robbal, az unokatestvérével?
Hát belőle gazdálkodó lett, nem fogja elhinni, Brit Columbiában él, a nyugati parton, van egy jókora farmja, ahol lovakat, pulykákat meg még az ördög tudja, miféle állatokat tenyészt. Ja, és van három lánya, nekem meg két fiam és egy lányom.

Mit szeretett a legjobban Magyarországon?
A paprikás csirkét. Megtanultam, hogyan készítik, és megtanítottam a feleségemnek. Az utolsó magyarországi esténken rendeztek a tiszteletünkre egy bulit, és ott paprikás csirke volt a búcsúfogás. Látja, most, hogy beszélek róla, elérzékenyülök.

https://www.instagram.com/p/CBiTZVPgivD/

Egyébként hogyan kerültek Magyarországra?
Egyszerűen. Volt a lockout, és unatkoztunk. Aztán felfigyeltünk az interneten egy hirdetésre, egy torontói magyar fickó toborzott játékosokat a Fradinak, és mi ketten az unokatesómmal jelentkeztünk. Ez a fickó Kassai Gyuri haverja volt, így kerültünk Pestre. De nem bántuk meg, életünk legklasszabb két hónapja volt.

Volt azóta Magyarországon?
Szégyellem, de nem. Ha vége lesz ennek a pandémiának, tutira elhozom a családomat! És eszünk egy jó paprikás csirkét.

Teljes interjú: Index