Legendás kommentelőnk először volt a Fradi pályán Grabonak köszönhetően. Most megosztja veletek élményeit.

Sosem voltam meccsen…

Oké, ez így nem teljesen tényszerű, hisz néhányszor a régidőkben Szombathelyen jártam a Fradi vendégjátékán. Kettőre konkrétan emlékszem, az egyiken Pintér bikázott nagy szabadrúgásgólt, a másikon Józsa védett ki minden tizenegyest is a világon. De ezek rég voltak már. Persze akadtak mostanság is kedves Üllői kommentelők, akik hívtak, menjek, fizetik a jegyem, bevisznek és egyebek, még a Papa életében is, de sajnos az ő egészségi állapotában nem volt ez vállalható.

Aztán most pár hete ismét fellángolt ez a téma, egymás után hárman is felajánlották, visznek meccsre, csak vállaljam be. Akár le is autóznak értem és haza is hoznak. 200 km oda vissza kétszer? Meghökkentő dolgok ezek, hogy valaki ezt vállalná miattam. Sajnos vannak problémáim, mint tudjátok. Félek a bizonytalanságtól, emberektől, új helyzetektől, túl érzékeny vagyok stb-stb., hogy csak a jelen helyzetben leglényegesebbeket említsem, de ezek ellenére, hogy mondjak ilyen jószívű ajánlatokra folyton nemet? Arra gondoltam, hogy akkor mehetnék alapvetően meccsre, ha az életem legalább annyira rendeződött, hogy biztosan maradhatok a lakásban és van valamiféle munkám, amiből a két szeretett macsekommal megélünk. De sajnos egyelőre ilyesmi nincs, bármennyire aggasztó.

Viszont érkezett Grabo meghívása és picit ellentmondást nem tűrő rábeszélése. Nagyon megható volt anno az összefogás, a gyűjtés számomra, ezúton is köszönöm mindenkinek! Ketten azóta is minden hónapban utalnak még nekem, egyikük Grabo. Neki is elmondtam, mit gondolok a helyzetről, de maradt eredeti elhatározásánál, így hát mindent lebeszélve október 4-én vasárnap nagy izgalommal bensőmben életemben először elindultam a fővárosba Fradi meccsre.

Magányosság. Ez kísért utamon. Nagyon keveset utaztam eddig egyedül, mindig nagyapám volt mellettem bárhová mentünk. Most is mindig megkönnyezem kicsit, amikor magam mellé nézek az üres székekre. Ráadásul tudtam, hogy oda-vissza át kell szállni és a felúton csak tíz perc van rá. Szóval ismételten nagyon izgultam. A kevésbé megértők annyit mondanak „ne fossál, mit félsz?” Én nem tudom megmagyarázni mi miért van bennem, de tény, hogy van és hogy nagyon nehéz. Páran azért megértik a fórumon, köszönöm nekik! A zötyögés a MÁV-val eseménytelenül telt, eleinte imádkoztam, aztán olvasgattam.

A vonatról leszállva nagyon izgatott lettem, tudtam, hogy vár Grabo, de aggódtam oda ért-e már, megismerem-e. Kezemben, mint kisgyerek első nap az iskolában, szorongatom két kis nejlonszatyromat pulóverrel, Fradi sállal. Körülöttem utasok tömegben zsibongnak, a hallókészülékben ezernyi zaj kavalkádja, szemem előtt összemosódó embertenger és egyszer csak a távolban egy zöld sziget. Emberke, kit sosem láttam, nyújtogatja a nyakát zöld-fehér sálban, sapkában, azt hiszem megérkeztem. Idegesen agyaltam az úton, hogy köszöntsem majd, kézfogás, ölelés, számomra minden ilyen helyzet idegen. Az átkozott covid közbeszól, csak szóban köszöntjük egymást, és meglepő, de mint akik mindig ismerősök voltak, elindulunk a kocsi felé.

Legtöbbször nem tudom mit mondjak, de mégis, ha társaságba kerülök, ahol beszélgetni kell, elkezd belőlem folyni a szó. Szóval beszélünk és autózunk, ülök zavartan, hogy hova is kerültem én, messzi otthonról. Majd az egyik utcánál kapom az információt: „Figyelj, mindjárt meglátod a szentélyt!” Izgatottan tekerem a nyakam és az egyik épület mögül kibukkan a nagy ezüst szappantartó. Megdobban persze a szívem, de már kapom is az ukázt, hogy ugorjak ki, szaladjak a sorba, majd ő leparkol és jön. Én átmegyek az úton, oké sorba, de az hol van, megkerülök egy épületet, nem akarok elveszni, túloldalt állnak páran. Nem sorban, hanem távolabb egymástól elszórva, hülye covid. Két ablak van, megállok egyik helyen, 50% eséllyel jót választok, de az nem is én lennék. Türelmetlen forgolódok, várom a barátom, néha a grandiózus stadiont nézegetem ki-ki lépve az épület takarásából. Egyszer csak érkezik Grabo és mutogatja, hogy természetesen rossz sorban állok. Egy kézmozdulattal helyre tesz, felpörögnek az események, egy helyes szőke lány a tenyereimet kéri és máris van új Fradi kártyám is a régi mellé. Hamar jegyet is veszünk (khm… vesz ő), szerencsére a várt hosszú sornak egyelőre nincs nyoma, viszont így hamar végzünk, még sok az idő, menjünk harapni valamit, indítványozza. Az étterem felé haladtában elmegyünk a sas mellett, grandiózus, mint a stadion. Megilletődötten megpaskolom a nagy barna lasztit alatta, készül egy fénykép és lépünk tovább. Alig haladunk, ott egy böhöm nagy kamion, ezt látnom kell, itt is fénykép, a kerekét paskolom meg, csak hozzáérhessek. Mint egy gyerek, ejj nem vagyok én ilyen…

Tartunk tovább az étterem felé, nem merem bevallani (csak később), de otthon annyira idegesen készülődtem és figyeltem, ne feledjek el semmit, hogy konkrétan enni felejtettem el, pedig figyelmeztetve is lettem. Mondjuk az izgalom miatt amúgy sem voltam éhes és úgy voltam nem baj, ha nem eszek, úgy is kövér vagyok. No, de mégiscsak eszünk, hamburgert, amit akkora késsel-villával kell enni, amihez sajnos nem szoktam, így ügyetlenkedem, közben elmegy mellettünk egy nagy darab fickó, felismerem, zavaromban buta poént lökök, hisz neve csak egy betűvel tér el étkemtől, ezt jegyzem meg gyerekesen. Beszélgetünk családunkról, kutyáinkról, cicáinkról.

Eztán utunk a feljáratokhoz vezet, közben útba ejtünk egy szerencsekereket, szégyellek odamenni, magyarázkodom idegesen, hogy nekem nem szerencsés a kezem, de azért lendítek, forog a kerék éééés, nem nyert. Én megmondtam. Reméljük a csapattal nem így lesz! Bemegyünk a nézőtérre, itt is egy fotó, aztán az egyik korlátnál végrehajtjuk a titkos kis tervem, amitől tartottam, hogy furán néz rám majd érte, de nem. Nagyapám hajából elhunytakor vágtam és abból pár szálat a stadionba csempésztem, s titokban a fal tövében a fűre került, így ő is „pályára lépett” aznap. Ahogy elengedtem fehér angyaltollként, lassan ereszkedett lefelé, ahogy a könnycseppek gördültek a szememből. Hiányzol…

Nos a felgyaloglás ellen a térdeim tiltakoztak ugyan, de megérte, felülről nagyszerű látványt nyújtott a stadion, a szép zöld gyep és a székek szurkolókkal. Eszembe is jutott, hogy egy ekkora klubnak ilyen otthon dukál.

Közben Grabó telefonon belenéz, van-e már kezdő. Van. Azt taglaljuk vajon Boli, Somi sérült vagy csak pihennek, Kovacevic még mindig nincs. Aggódom, hogy nem tudom a fórumra beírni: HAJRÁ FRADI!!!***, nehogy ezért ne nyerjünk. Amúgy is bennem van, hogy balszerencsét hozok. Okostelón beírja helyettem, kis idő múlva jelzi, hogy köszönti az ismerőseit, majd tíz perc múlva jön. S én megint magányosan, mintegy elveszve maradok a pultnál. Most már zöld körülöttem az emberek tengere, de én valahogy még mindig idegen vagyok. Beszorulva így eme magányérzésbe, álldogálok háttal egy oszlopnak, amire egy papír van ragasztva ezzel a négyzet alakú kóddal. Időnként odajönnek lefotózzák az okostelefonnal, akkor mindig félrelépek, útban vagyok…

Végül teljesen kiszorulok onnan, mert pár embernek átadom a helyet, akik poharakkal jönnek nem csak ácsorognak ott, mint egy faszent az erdő közepén. Hátra húzódok, ahogy szoktam, markolom a táskáimat és jobb híján nézegetem az oszlopokat, meg azt jön-e vissza Grabo. Feltűnik egy fekete futurisztikus kinézetű kocsi, amilyet csak a GTA játékokban láttam. Olyan, mint valami kommandós autó, csak erről a zene üvölt. Forgolódok, nézelődök, mint Aliz a csodaországban, csak én leginkább a lyuk mélyéről nézegetek. Aztán az emberek közt megpillantok egy nagy szakállat és az ahhoz tartozót felismerem képekről. Nem nem Cseri az, bocs Balázs! Felém pillant, intek neki odajön, kezet fogunk (eltartott kisujjal), kiderül engem keresett, mikor meghallotta hogy ott vagyok, gondolta üdvözöl. Ezúton is köszönöm, jól esett! Hív, menjünk már oda a többiekhez, kicsit félek, de csak nem üt agyon senki. Borzasztóan nem szeretek a középpontban lenni, de most is itt kicsit az következik, többeknek bemutatnak, kivel kézfogás, kivel ökölpacsi, egy-két kedves szó és ott van Sherlock is, belé már kapaszkodhatok valamennyire szintén, egy ismert pont. Humorosak az arckifejezések, ahogy többször elmondja a kérdést/kijelentést, „na tudjátok, ki ő?”, rám mutogatva. Meglepettek az arcok, értetlenkedők, aztán, amikor kiderül, hogy Sly, akkor mindenki mosolyog és barátként üdvözöl. Nagyon jól esik, köszönöm mindenkinek! Érdeklődnek, hogy hogy érzem magam, milyen a stadion, hogy tetszik a helyzet. Zavarban válaszolgatok, próbálok magabiztos lenni, de aligha megy. Szóba kerül Uzuni, Soma, Baturina, megjegyzem, hogy Isael belejöhetne végre. Helyeslés a válasz. Megismerkedek egy kedves lánnyal, aki hieroglifákat tanul épp [csak a tények végett, a kedvesem kínait és nem óegyiptomit tanulmányozott épp :) – Sherlock], Sherlockkal közös kép készül és elindulunk be a helyünkre.

Grabo a 22-es sor, én a 28-as szélén. Pici csalódás, hogy nem lehet közelebb, de ő bérletes, jegy meg ide volt. Fura a sors, mert a legtöbb sorban ültek, csak mellettem nem senki, elég hosszan legalább 7-8 szék. Szóval egyedül vagyok… Később arra gondolok az üres székek sora láttán, hogy talán a Papa ott ül mellettem? Bejönnek a csapatok feláll az egész stadion, vastaps a BL-hősöknek. Kicsit hamar elül, én hosszabbnak vártam. Igazából amikor eldőlt, hogy erre a meccsre jövök, átfutott rajtam, hogy ezen az ünneplésen is itt lehetek, talán Isten is úgy akarta, ez legyen az első.

Aztán elkezdődik a meccs és elég hamar hidegzuhany, az ellenfél gólt fejel. Francba! Amúgy is egyedül vagyok, meghúzom magam és most lám, itt a balsejtelmeim beigazolódása, én vonzom a bajt, balszerencsét hozok, s félelmem itt manifesztálódik a szemem előtt. Elkenődöm kicsit, de messze még a vége, úgyhogy azért bizakodom is. Viszont az érzés rám telepszik, hogy csendben elleszek én itt egyedül. Igen furcsa dolog ez, tudom, ironikus egy embertenger közepén egyedül a morajlásban. A tábor egyre hangosabb, többször lejjebb is kell vennem a hallókészülék hangját, így még jobban belesüppedek az engem körülvevő fekete lyukba. Ironikus, fekete pólóban és nadrágban vagyok. Fradi sál a táskámban ugyan, de egyrészt melegem van, másrészt el is feledkeztem róla. Én vagyok a sötét pont elveszve a tömegben egyedül. Eleinte meg sem mukkanok. Aztán egy két lehetőségünk elvétésekor a térdemre csapok, kezd elborítani az izgalom. Kezd felpörögni a csapat és velük én is. Pár igazságtalan ítélet felpaprikáz mindenkit, ekkor kiabálok valami nem szépet először. Majd egyre többször szólalok meg félhangosan az akcióinknál, többekkel egyetemben nem értem, miért nem dobjuk ki a folyton üres Heistert. Közben többször kórus harsan, felém is átveszik többen, én sajnos nem merem, mert amikor otthon a helyi csapat meccsén próbálkoztam ezzel, mindig besültem, fáziskéséssel kiabáltam és végül kinevettek. A ritmikus tapsba azért beszállok. Lesgólt rúgunk, dühöngök, többen beszélik hallom, hogy ténylegesen az volt. Beszorul a Puskás, sokat szabálytalankodnak, főleg Laidounit rugdossák. Most már rendszeresen fennhangon szólok vagy bekiabálok, persze olyankor más is harsog, így aligha hall engem bárki, pl. tőlem jobbra fent egy borízű hang a bírót okítja rendesen, megérdemelten persze. Egyszer Tokmacra is rákiált, „menjél Ottó vagy mi a neved, csináld meg”. Én is többször szidom a bírót, vagy az ellenfelet, aki felrúgja a játékosunkat. Előttem hárman ülnek, két idősebb és egy fiatalabb férfi, valamit magyaráznak és volt, hogy rám pillantott egyikük. Az agyam az elkapott félszavak és a felém nézés okán máris összerakja, nem tetszik nekik, hogy anyáztam a bírót vagy hogy kiabáltam, idegen vagyok, fogjam be. Egy ideig meghúzom magam, hallgatok. Enyhül a nyomásunk és sajnos nem jön a gól, sanszos, hogy a félidőre az eredmény így marad. Csalódás…

Kiemelném, külön tetszett, hogy a tábor felszólalt az állatkínzás ellen, bennem volt, hogy elkurjantom magam, hogy kötelet nekik, de persze nem mertem. És a másik dolog a fiatalok a táborral szemben. Megindító pillanat volt, amikor rázendítettek és becsatlakozott a stadion oldalról is tapssal.

Többször furcsa érzés kerít hatalmába, holott tudom, hogy ott ülök, mégis úgy érzem nem ott vagyok, mintha tv-n át látnám az egészet. Furcsa idegen érzés, igyekszem nem figyelni rá. Tudatom bolondozik csak velem… Előttünk közvetlen Heister megeteti a védőjét elmenne felrúgják, nincs lap. Érthetetlen, dühöngünk. Laidouniról is elmarad nem egy sárga. Nem kedveljük ezt a bírót, se. Végre aztán egyenlítünk és felrobban a stadion, felugrok én is GÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓL!!!! tapsolok, de pacsizni nincs kivel.

Szünetben beszélgetünk Graboval, összegezzük a látottakat. Jók vagyunk, szép gólt lőttünk, bíró hülye, nyerni kell. Közben dancecam, meg mittudomén mik vannak. Engem, csak annyiban érdekel, hogy véletlen se találjanak be, mert akkor félő leugrom a tribünről.

Ez már végképp azt a játékot hozza, amit szeretnénk, hamar meg is rúgjuk a másodikat. Újabb hangzavar, öröm. A nagy boldogságban Grabo felnéz, én pont le, összeakad a tekintetünk, intek neki, mire felszalad hozzám egy ökölpacsira. (Köszönöm!) Na, most már volt ez is. A meccs további részében Laidounit többet rúgják mint a labdát, mi szerezhetnénk vagy fél tucat gólt, de Baturina a kihagyhatatlant is kihagyja. (Csak itthon tudtam meg, hogy Mak is bejött.) Lelki szemeim előtt megjelenik a mondat, hogy a fórumon valaki azt írja, hogy nem kell csesztetni, elzavarni még fiatal, majd belejön. Tényleg a fórum, vajon valakinek feltűnik majd a meccs alatt, hogy nem okoskodom ott folyamatosan? Peregnek a percek, csak nem jön a harmadik, növekszik a feszültség. Egy durvább szabálytalanság elkövetőjét épp lecserélik, ott vonul végig előttünk, kap hideget-meleget, van aki leszalad a lépcsőn a korláthoz, hogy onnan gyalázza, én hallgatok, amíg nem köp egyet, akkor én is megmondom neki melyik felmenőjére tegyen ilyet. A bíró vagy három méteres lest enged el, látjuk, pont vonalban vagyunk, holott korábban bennünket nem lesen megállított. Azzal próbálja renoméját valamicskét javítani, hogy sárgát ad az ellen bohóckodó kapusának. Utolsó rohamra indul a Pufla, még a végén nehogy legyen olyan szerencséjük, hogy egyenlítsenek, hisz közük sem volt a meccshez, főleg a második félidőben. A sors igazságtalansága lenne, de szerencsére nem történik meg. Győztünk ünneplés, de Grabo elég hamar jelez, hogy menjek, hisz el kell érni a vonatot és ő másnap korán kel. Lefelé haladtomban egy kedves hölgy megkérdezi, hogy na milyen volt, hogy éreztem magam, még a lépcső tetejéről elkurjantom magam szép volt fiúk. Aztán le, ki, követem illedelmesen Grabot, megyünk egyenest a kocsihoz a háttérből távolról, hallom ahogy a tábor élteti a csapatot, kicsit sajnálom, hogy már nem vagyunk ott. (Pláne, hogy utána láttam a neten, hogy körbe is vonultak a fiúk.)

Az elsötétedett városban elautózunk az állomásig, ott még utoljára megalázom azzal, hogy szerencsétlenkedek a pótjeggyel, majd a vonatnál búcsúzunk. Nem tudok mit mondani, csak ismételgetni, hogy köszönöm. Megölelném, de hát hülye covid. Megbeszéljük, hogy talán majd máskor is.

Ilyen vonaton még sosem voltam, egy idő után kiderül rossz helyen ülök, mert itt konkrétan számozott székek vannak. Át kell mennem egy másik kupéba, pedig kifejezetten helyes barna lány ült velem szemben, igaz mobilt nyomkodva maszkban. A másik kupéban egy már nem józan emberke beszélget mindenkivel, meglátja Fradi sálam a táskában, így egy ideig főleg velem. Jó hogy nyertünk, stb. Ahogy fogynak a sörei, úgy lesznek egyre komikusabb és néha kínosabb helyzetek. Leginkább azzal vagyok elfoglalva, hogy a térdeim nagyon fájnak, amiért nem tudom őket kinyújtani. Győrben aztán átszállás van, negyven percet kell várni a csatlakozásra.

Olvasni a vonaton nem lehet, mert valamiért csak egy enyhe fény pislákol, amúgy is úgy ráz, mint egy traktor a szántásban. Inkább elmélkedek. Leperegnek fejemben a fontosabb események a gólok, egy-két kedves szó. Csendes minden, vagyis nem, mert a vonat zakatol, a füleim meg zúgnak sajnos. De egyedül vagyok.

Hamarabb eltelik az út, mint gondoltam. Vicces, mert Celldömölk előtt nem sokkal jött egy kalauzhölgy és azt mondta „már csak maga maradt egyedül az egész vonaton”. Majd, csak haza érek én is, feleltem.

Otthon lassan bandukolok át a vasútról a házunkhoz, agyam ott jár, hogy szegény kis macskáim egész nap egyedül, biztos várnak már. Jelenleg több lámpa rossz az utcában, emiatt jól látni a csillagokat, gyönyörű az égbolt. Két közeli csillagról egymás mellett eszembe jut, hogy nekünk már három van.

Üres az utca, egyedül vagyok. A kapuhoz érve látom, hogy a fehér foltos kóbor kandúrka vár egyedül, ahogy meglát megszólít, nyávog. Kinyitom az ajtót. Sötét előszoba. Szóval itthon vagyok. Jön a hétfő, az ügyintézések, orvosok, félelmek, aggodalmak. Megetetem a kóborkát, majd a sajátjaimat is egy nagy simogatás után. Fáradt vagyok, leülök a gép elé, gondoltam gyorsan beírom, hogy megjöttem, hajrá Fradi, aztán lefekszem. De, ahogy az lenni szokott, írtam, válaszoltak, láttam terjedt a fórumon, hogy meccsen voltam, sokan örültek neki, van aki beírta, hogy találkozott velem. Jó érzés volt. Megpróbáltam a meccs felvételén olyan képet keresni, ahol látszom a tribünön, aztán mire eszméltem kettő óra lett. Akkor lefeküdtem…

Hogy mit tudok mondani? Természetesen nagy élmény volt. Egész más egyben látni a képet, néha irányítani akartam a játékot, mert fentről láttam, ha beindul valaki, ha jól helyezkedik. Jobban focis gondolkozás lett úrrá rajtam, amit leginkább még régebben fifázás közben tapasztaltam. Jobban beleélhettem magam a meccsbe. A hangulat is nagyszerű volt természetesen. És hál’ Istennek a második félidőre egyre inkább nem éreztem magam idegen testnek, egy idő után szakaszokra ugyan, de a zöld tenger része lettem. Lehet vannak, akik nem hiszik, de semmivel nem lettem volna izgatottabb, ha Messi, vagy CR van a pályán, vagy amennyivel igen az a Fradinak szólt volna, hogy sikerüljön a csoda ellenük is. Viszont azokban a pillanatokban, amikor nem éreztem magam különállónak, amikor valami nagy része lettem. Ez a klub, ez a stadion, ezek a szurkolók, ez a nagy család ilyen jószívű emberekkel, az a pillanat, amikor szó szerint OTT VAGY. VAGY. LÉTEZEL. LÉLEGZEL, közösen. Amikor egyszer csak te vagy a hangorkán, ami leüvölti a bíró/ellen fejét, amikor az akciónál rúg a lábad, vagy beadásnál bólint a fejed, mert ekkor te is vagy Boli, Tokmac, Lovrencsics stb. Egyek vagyunk. ERKÖLCS, ERŐ, EGYETÉRTÉS, EGYSÉG, EGY S ÉG. Ez valami Isteni több. Na erről nincs fogalma más csapatok fagyit nyalogató szurkolóinak, úgy vélem. „Annyira érzékelik, mint egy konyhai lábas a benne fővő étel ízét.

EZ A FRADI.

Köszönöm, hogy ott lehettem, átélhettem, köszönöm azoknak, akik köszöntöttek ott vagy itt a fórumon! Sajnos nagyon sokszor érzem azt, hogy nem érdemes élni. Ez odafelé a vonatban is elkapott egy kis időre. A világban sok a rossz, sok a rossz ember, és sajnos inkább ilyenekkel akadok össze. De amikor olyannal találkozik az ember, mint ahogy itt segítettek nekem sokan. Vagy olyanokkal, mint Grabo, aki ezt tette értem. Akkor az énfélékben felpislákol az érzés, hogy talán mégis érdemes. Jó, sokszor elhal újra, de a néha kapott levegő is jobb a megfulladásnál. Ezért, hála és köszönet!

Tudom, ekvr, meg nagyon hosszú. Szóval összefoglalva:

Jó volt.

Köszönöm!

HAJRÁ FRADI!!! ***

Isten áldjon mindenkit!

Üdv: Sly