Megyesi Gusztáv 25 éve tökéletesen írta le mai érzéseinket, csak a játékosok neve változott.

Egy Fradi-győzelemben az a legfelemelőbb, hogy másnap peckesen lépkedhet az ember az utcán. Hanyagul átszólhat a túlsó oldalra, ahonnét persze mindig visszaintenek. Láttad? Hogyne láttam volna, kint is voltam, a hetesben ültem, közvetlenül a tizenhatos vonalánál, a gólnál lerántották a Teleket, tisztán láttam, de most már mindegy.

Ki volt ez az ember? Nem tudni. Fradista volt, tehát mi voltunk. Az utcaképet s ezt a különben tökéletes világot persze megzavarja egy szűk kör, tudatlan népség, törpe kisebbség, minoritás, ezek nem tudni honnan keveredtek ide, ki küldte őket, s mi végre vannak a Földön, tán nem is anya szülte őket, lehet, hogy egyenesen UFÓ-k, onnan ismerni fel őket, hogy nem fradisták és mélységesen nem értik ezt az egészet.

Zászlóba burkolózni: mi az? Ezeknek sohasem fut végig a gerincükön az a borzasztó hideg, amikor már délelőtt az esti meccsre gondolunk, ezek azt se tudják, hogy a leshatárról indulni eléggé kockázatos, de van, mikor bejön, és az az évszázad eseménye, út a Paradicsomba. Nagyon alacsony rendű kaszt.

Csak a fradisták végtelen toleranciájának köszönhető, hogy itt élhetnek, mászkálhatnak közöttünk, s űzhetik kisded játékaikat, úgymint munkát kereshetnek, dolgozhatnak, beoszthatják a kosztpénzt, gyermekeiket meg iskolába írathatják. Végtelenül megértőek vagyunk, még azt is eltűrjük, hogy provokáljanak. Hogy mi ez az értelmetlen őrület, honnan bír összejönni ennyi bolond. És akkor hogy most olcsóbb lesz-e kenyér, mert a Fradi továbbjutott.

Rossz kérdések ezek, nagyon rosszak, hitetlen gyaurok kérdeznek ilyet, legyünk irgalmasak velük, ahogy fradistához illik. Ez a világ szép, s benne a Fradi a legszebb. A fradiság esztétikai kategória eredendően, egy fradista már ab ovo csak szép lehet, és minden győzelem után tovább szépül. Ezt ki-ki érezheti magán egyénileg is, de csoportosan különösen. Egy fradistának kecsesek a mozdulatai, mozgása harmonikus, tekintetéből végtelen nyugalom és bölcsesség árad, tribünillata egyenesen fenséges, nincs annál nagyobb élmény, mint mikor egy veszélyes helyzet tisztázása után sose látott marcali ember fogja meg a tarkódat húsos tenyerével, homlokát homlokodhoz szorítja és arcodba leheli: – Láttad, hogy hozta ki a labdát Manci? De szép volt, bazmeg. Akkor megcsókol két oldalról és te visszacsókolod.

Hogy a fradista és csakis a fradista kiválasztott embere az Úrnak, arról vitának helye nincs. Hogy a fradista közel áll az Úrhoz, az a kerítés tetején állva válik axiómává. Kerítés tetején állni a fradistaság szubsztanciája, ott megtisztul a földi halandó, eggyé válik az égbolt zöldjével. Aki a kerítés tetejére kerül, az élet lényegéről meditál, párbeszédet folytat a Mindenhatóval, akivel különben nagyon is egyenrangú, s ez a kapcsolat inkább az Úrra nézvést hízelgő. Az ilyen embert nem illik ilyenkor megzavarni, de hát miért is zavarnók meg, mikor ő mi magunk vagyunk, csak most épp neki adatott meg a lehetőség, de esküszöm, jövő szerdán majd én mászok fel, ti majd addig fogjátok az aktatáskámat.

Van még az aluljáró. Az aluljáró a fradistaság kegyhelye, meccs onnan indul, meccs ott ér véget. Persze csak képletesen, mert mindig van egy másik aluljáró is, ahol még nem jártunk, oda is le kell nézni, anélkül üres maradna az ember. Az aluljárók akusztikailag egészen jól megkonstruált helyek, háromszor is visszaverődik a refrén, hogy „Zöld az Isten, zöld az Isten”, nemfradisták persze ezt se érthetik, az „Újpesti lány…”-ról nem is szólva, midőn ezernyi torokból tör fel a keserű, de életigenlő dal, hogy aszondja: „Hallod-e te újpesti lány, újpesti lány, a te …-d (itt egy nemi szerv rejtezik a dalban) szőrös-e már…”

Látszólag öncélú ez a kesergő, de utána mindig csoportos ölelkezés következik – s pataknyi könny.

Mindezt ti tényleg nem értitek. Hiszen már Kopunovicsot se értitek, hogy Kopunovics az Úr képében jelent meg a második félidő elején (de már előtte is a tizenhatoson belül, mégpedig kétszer, ordító helyzetben), nem értitek, hogy komoly, diplomás férfiember szájából hogy lehet egy skót bíró „buzi cigány” avval a vereses hajával, s hogy mi okból kezdi el meccs előtt fél órával vezényszó nélkül a Himnuszt a közönség, miként azt se értitek, hogy ha egy meccsnek vége, akkor miért nincs vége mégse, miért kel életre újra és újra, miféle áramkör ez, mely összeköt erősen, elszakíthatatlanul. De főképp az érthetetlen, hogy ha ez már így van, s egy őrület tüze lobog bennünk, hogyan vagyunk képesek két meccs között olyan fájdalmasan józanok maradni, kiábrándítóak, realisták.

Megyesi Gusztáv – a tárca eredetileg a 168 órában jelent meg, az Arcanumnak köszönhetően idéztük fel.