Úristen, mekkora – csodálkoztam el a Puskás Arénába érve, miközben az állam szedtem fel a padlóról. Az UEFA Szuperkupa döntőjére jöttem és egyik meglepetés ért a másik után, ami nem volt meglepő, ilyen meccset még sosem játszottak itthon. Szurkolói beszámoló következik.
A stadion felé menet lépten-nyomon pannonbajorokba botlottam. A koronavírus miatt kevés német jött, ez kapóra jött a jegyre éhes magyar Bayern szurkolóknak, akik számára ez ünnepnap volt, ki is tettek magukért. Százak, ezrek vonultak a stadion felé izgatottan a mérkőzés előtt egy órával, szinte mindegyikük a Bayern mezét viselte, sokan talán először láthatták élőben a kedvenc csapatukat. Mennyivel jobb nekünk, Fradistáknak, gondoltam. Az izgalmuk átragadt rám, én is először voltam az új Puskás Arénában, ráadásul európai kupadöntőn sem jártam még soha. Jól szét akartam nézni. Minderre bőven volt időm, sőt, bámészkodni is tudtam.
„A gyors bejutás jót tett a meccsnek”
A Fradi pályához szokott énem meccs előtt egy órával jelezte, hogy ideje indulni, hozzá vagyok szokva a szkennerhez, forgókapuhoz, motozáshoz – itt azonban egyik sem volt. Hosszú és széles kapukon megyünk be, eloszlik a tömeg és szépen áramlik befelé. Digitális jegyet vettem, megmutattam, lecsippantották, mehettem tovább. Az UEFA üzleti érzékét mutatja ez is, lehet papír alapú emléket venni, a jegy árán felül tíz euróért, majd küldik postán. Ügyes. De mire ez eszembe jutott, jött a morcos biztonsági őr néni, de tapizás helyett csak fémdetektorral nézett körbe, szinte meg sem kellett állnom.
A járvány miatt megnézték, lázas vagyok-e, de ezt is profi és gyors módon: egy pár méteres folyosón kellett végigsétálni felemelt fejjel, látott a kamera, mivel nem voltam lázas, hozzám sem szóltak, baktathattam tovább. Lényegében az utcáról a nézőtérig nem álltam meg. Majd felsétáltam a lépcsőn és leesett az állam.
„A labda gömbölyű, a stadion gyönyörű”
Széles lépcsők, tág terek, nekem építészetileg túl funkcionális, nincs benne túl sok izgalmas építészeti megoldás, de ez ízlés kérdése, ide meccsre jövünk. Tágra nyílt szemekkel néztem körbe és büszke voltam, hogy nekünk ilyen stadionunk van. Elsőre felfoghatatlanul nagy.
Három lelátószint, a nézőtér kívül, belül teljesen körbesétálható, aminek nem sok értelme van, mert mindenhol ugyanazt látod – büfék, mosdók, szabad terek. Óriási szabad terek. A Népstadionra emlékeztető pilonok a lépcsőházak, ahol fel lehet sétálni a felsőbb szintekre. Elképesztő méretek vannak, hihetetlen, hogy lift nincs, (vagy csak kikapcsolták őket) öt, hat emelet magasra kell felmászni, ami idős embereknek okozott gondot, van, aki már nem bír több emeletet felmenni egy lépcsőn.
A stadion akusztikája jó, kevés embert is jó l lehet hallani, elképesztő, mi lenne itt egy teltházas meccsen a románok ellen… A székek nekem szűkek, a lábamnak sem volt elég hely, de minek nőttem ekkorára. Átlagos méretű embernek rendben van. Nyugaton a modern, új stadionokat a város szélére építik, itt bent van a városban, metró, villamos, jó megközelíthetőség, tágas terek, varázslat, no smoking.
Vannak apró trükkök, amik tetszenek: az összeállításokat úgy tudod meg, hogy hatalmas QR kódok jelennek meg a kivetítőn, beolvasod, majd kapsz egy pdf-et és el tudod olvasni, ki kezd és ki van a cserepadon.
„A szurkoló a tizenkettedik játékos”
Húszezer ember egy közel hetvenezres stadionban, ultrák nélkül, szétszóródva, nagyrészt maszkban. A spanyolok próbálkoztak a szurkolással, de kevesen voltak, a Bayern oldalán néhány tétova skandáláson kívül nem volt más.
A magyar bayerneseknek esélyük sem volt nagy hangulatot teremteni, a németek pedig nem akartak. Maszkban, szétszóródva, pár ezren egy hatalmas stadionban nem lehet csodát tenni, a németek ritkán kezdtek bele dalba, rigmusba, így elég langyos hangulatban telt el a meccs, szerencsére a stadion akusztikája miatt a kis felhördülés is jól hallható, így a hangulatot sírinak végképp nem nevezném.
A második félidőben kicsit kiabáltuk, hogy ria, ria, Hungária, az jó volt, hallottam a minden mérkőzés kötelező elemét, a „borízű hangot” de aki a hangulatért jött, nagyot csalódott.
„A kihagyott helyzetek megbosszulják magukat”
A meccs jó volt. Nem akarok sportszakmai fejtegetésekbe bocsátkozni, de a Sevilla kihagyta az ordító helyzeteit, a Bayern pedig büntetett. Egyértelműen jobb csapat a München, nem volt kérdés, ki fogy győzni. A hosszabbítás ajándék volt, ilyen játékosokat, ilyen meccset ritkán látni magyar földön. Nagyszerűen látszik amikor a csapatok sebességet váltanak, hogy egy-egy játékos mennyit dolgozik labda nélkül, és mivel még a harmadik szintről is jól látható a pálya, ezeket jól meg is lehet nézni.
Szűk harminc éve nézek európai kupadöntőket, díjátadókat. Most először láttam ilyet élőben is, ráadásul hátulról. A színpadot, amin a játékosok ugrálnak öt perc alatt rakják össze, betolják a pálya széléről, kiterítik a szőnyeget elé és készen is van. A kamera nem mutatja, de a spanyolokkal végignézették a németek örömünnepét, ahogyan ugráltak a kupával és csak utána engedték be őket az öltözőbe.
Aztán kis ünneplés, persze tisztességes távolságból és minden játékos eltűnt az öltözőben, kivéve Neuert, ő ment . Vicces volt, amikor a német riporter maszk nélkül, két centiről, bizalmasan beszélgetett vele, majd amikor adásba kerültek feltette a maszkját és biztonságos távolságra állt tőle, mert vigyázzunk egymásra. Éljen a képmutatás.
„Már a következő mérkőzésre kell koncentrálnunk”
Persze, lehetne panaszkodni. Magasra kellett mászni, a büfék a második félidő közepére kifogytak a sörön kívül mindenből, nem lehetett emléktárgyakat vásárolni, de szerintem hagyjuk a nyavajgást – van egy világszínvonalú stadionunk, ahol két nagyszerű csapat játszott a szemünk előtt, remek szervezés mellett. Ilyen meccsekért repülőre szoktunk ülni, most elég volt felszállni a villamosra. Ritka élmény ez a magunkfajta futballszurkolóknak.
A tegnapi nap bebizonyította, hogy ebben az időszakban is lehet futballt nézők előtt játszani. A helyéről felállva mindenki fegyelmezetten hordta a maszkot, sokan még a helyükön is. Nyilvános tereken, lépcsőn, mosdóban, büfékénél mindenkin rajta volt. Nem tudtál rossz helyre ülni, mert a székek egyszerűen le voltak kötözve. Csak a helyed nem. Matricák mutatták hová álljunk, megvolt a biztonságos távolság egymás között, teljes biztonságban éreztem magam. Érződött az embereken az öröm, hogy ilyen meccsen lehetnek és a felelősség, hogy nem most kellene hülyének lenni.
„A kötelező győzelem a legnehezebb”
Nagyon remélem, hogy ezt az illetékesek is így látták. Rémálmaimban jön elő, hogy zárt kapuk mögött jutunk be a Bajnokok Ligájába és nem lehetünk ott egy meccsen sem. A túrákról alighanem le kell mondanunk, de így, egy ekkora stadionban, húsz, harminc ezer emberrel, kellő fegyelmezettséggel és együttműködéssel egy ilyen találkozó megrendezhető. És igen, nem lesz hatvanezer ember egy meccsen, olyan hangulat sem, de minden jobb, mint a zárt kapu, vagy a stadion falának való szurkolás.
Mert mégiscsak jobban néz ez ki zöld-fehérben:
