Női kézilabda csapatunk átlövőjével beszélgettek.

Hogyan került az oklevélre a Klauzer Ketlin név?
Amikor ételt rendelek, a mai napig jókat mosolygok a nevem különböző változatain. A legcifrább talán az említett oklevél volt, amelyet az egyik kézilabdatorna után kaptam különdíjként. Édesapám németes hangzású vezetékneve mellé anyukám a Katrint választotta, és annyiban jól döntött, hogy ha valaki ismer, akkor az egyedi hangzás miatt biztosan nem kever össze senkivel. Más kérdés, hogy megszámolni sem tudom, hányszor kellett lebetűznöm, és hányszor írták el. Egyébként, hogy teljes legyen a kép, a második keresztnevem a Gitta, de azt sosem használom. Csak anyu szólított így, amikor nagyon mérges volt rám.

Gyakran történt ilyen?
Eleven gyereknek számítottam, de a szüleim csak két emlékezetes történetet emlegetnek. Egyszer az egyik Tescóban addig bóklásztam, amíg szem elől tévesztettek, ám voltam annyira talpraesett, hogy odamentem az információs pulthoz, és bemondattam, hogy a szüleimet keresem. A másik az általános iskola első napja volt, amikor egyedül engedtek el a suliba, csakhogy nem az utat néztem, hanem az előttem cikázó macskát, így végig szlalomoztam a járda és az úttest között. Másnap már anyuék kísértek.

Sportos családból indult a karrierje?
Anyukám hobbiszinten kézilabdázott és könnyűbúvárkodott, apukám pedig focizott, de abba a táborba tartozott, akik meccsre szeretnek járni, de edzésre nem. Egyikük sem lett profi, de néhány évig rendszeresen sportoltak. Egyébként a középső húgom, Anna is kipróbálta a kézilabdát, ám ő inkább művészlélek, így mostanra már felhagyott vele. A kisebbik húgom, Zselyke pedig rendre “elemzi” a meccseimet. Tizenöt évvel fiatalabb nálam, úgyhogy egyelőre a góljaim száma alapján ítél meg. Ha keveset lövök, akkor gyermeki őszinteséggel közli, hogy béna voltam.

Vásárlás

Egyáltalán nem hoz lázba. Túlságosan türelmetlen vagyok ahhoz, hogy órákig nézelődjek és válogassak, a divatot sem követem. Nyilván nem csíkos és kockás ruhákban járok, de nem cserélem le negyedévente a ruhatáramat.

Szereplés

Ez is távol áll tőlem. A közös képekre nagyon szívesen odaállok, az interjúval sincs bajom, csak kamera, világítás és mikrofon ne kerüljön elő. A közösségi médiát sem viszem túlzásba, többnyire csak akkor osztok meg valamit, ha rám szólnak, hogy most már ideje lenne.

Tanulás

Igyekeztem úgy tanulni, hogy magamra és a sportágamra se hozzak szégyent. Nem számítottam buta diáknak, de többnyire csak azt tanultam meg, ami érdekelt. Anyuék viszont azzal fenyegettek, hogyha romlanak a jegyeim, nem mehetek edzésre, úgyhogy oda kellett tennem magam.

Elek Gábor

A legendás ugratásainak én is bedőltem néhányszor, de azért szeretjük, mert nem sértődik meg, ha később visszakapja. Ennek is köszönhető, hogy jó hangulatban zajlanak az edzések, és sosincs kriptahangulat az öltözőben.

Ismerkedés

Nem szeretem a „Szia, van barátod, járunk?” típusú leveleket. Bár nagyon önfejű vagyok, imponál, ha a férfi tud nemet mondani, határozott, talpraesett, és képes kiállni magáért. Emellett nyilván fontos, hogy tisztában legyen vele, mivel jár az élsport, talán ezt a legnehezebb megértenie annak, aki nincs benne ebben a világban.

A kisebbik húga mennyit fog fel abból, hogy a nővére az ország legnépszerűbb klubjában kézilabdázik?
Az már tudatosult benne, hogy eljöttem a dunaújvárosi családi otthonból, korábban rendre megkérdezte, hogy miért Budapestre megyek edzeni. Egyébként ő is most ismerkedik ezzel a sportággal, de ahhoz még túl eleven, hogy egy egész meccset végignézzen a tévében. Azt mondta, hogy nem annyira érdekli, amikor játszom, inkább akkor figyel, ha nyilatkozom a tévében. Pedig kézilabdázni jobban tudok, mint a kamerák előtt beszélni.

Alakulhatott volna úgy, hogy Zselyke nem a meccseit, hanem a néptáncfellépéseit nézi? Csak mert egy ideig táncolt is a kézilabda mellett.
Valóban, de sokkal jobban élveztem a csapatsportot. Megfogott a vidám közeg, a sok játék, és bár a táncot is szerettem, a fellépéseket kevésbé élveztem. A pályán jobban éreztem magam, mint a színpadon népviseletben.

Hamar kiderült, hogy jól döntött, tizenöt esztendősen már stabil tagja volt a Dunaújváros első csapatának. Mennyire volt megszeppenve az öltözőben?
Eleinte fülemet-farkamat behúzva jártam az idősebb játékosok között, cipeltem, amit kellett, csináltam, amire megkértek. Ugyanakkor nagy szerencsém volt, mert akkoriban nagyon befogadó volt a felnőttcsapat, és szerették azokat a fiatalokat, akiken látták az eltökéltséget és a szorgalmat. Nem sértődtem meg, ha csak azért kellett beállnom, hogy teljes létszámban készülhessenek, de végig segítőkészek voltak. Kislányként is jó érzés volt ahhoz a közösséghez tartozni.

Nem sajnálja, hogy a kézilabda miatt kimaradt a gyerekkorából az osztálykirándulás, a mozizás a barátnőkkel?
Eleinte szomorkodtam miatta. Amikor a többiek meséltek ezekről a programokról, sajnáltam, hogy nem tarthattam velük, de mai fejjel azt mondom, semmi sem hiányzott a gyerekkoromból. Eleinte ugyanúgy játszottam, mint a többi gyerek, a szüleim nem nagyon tiltottak semmit, később pedig én döntöttem úgy, hogy áldozatokat hozok a kézilabdáért, és a jelek alapján jól döntöttem.

Mentor és mottó

A Dunaújváros első csapatában hamar befogadták Klujber Katrint, a korábbi kiváló kézilabdázóval, az olimpiai ezüstérmes Bojana Raduloviccsal pedig a mai napig tartják a kapcsolatot.

“Nagyon sokat segített, az egyéni képzéseknél rengeteget tanultam tőle. Ha kellett, kijavította a mozdulataimat, nagyon sokat beszélgetett velem – négyszemközt is -, bármiben számíthattam rá. Napi szinten nem keressük egymást, de tartjuk a kapcsolatot. Amikor 2018 decemberében a Ferencvároshoz szerződtem, februárban pedig a hónap legjobbjának választottak, egyből gratulált, és a fontos meccsek után a mai napig küld egy kedves üzenetet.”

Senki sem mondta, hogy könnyű, de én soha nem adom fel.

Ez a tetoválás olvasható Klujber Katrin bal felkarján, a junior-világbajnok kézilabdázó olyan mottót keresett, amely élete végéig elkísérheti.

Amikor megláttam ezt az idézetet, egyből beleszerettem. Semmit sem akarok divatból magamra varratni, fontos, hogy a szöveg nekem fontos jelentést hordozzon. Addig szeretnék kézilabdázni, ameddig csak lehet, úgyhogy ez a mondat még sokáig elkísér. Amikor gödörbe kerültem vagy akadt néhány gyengébb meccsem, anyu mindig megkérdezte, hogy ‘Na? Könnyű?’. Többet nem is kellett mondania.

A lázadó korszak is kimaradt?
Az nem, de ha az éppen most kamaszodó Annát figyelem, rájövök, hogy nem is voltam annyira szemtelen. Nálam a tinédzserkori kicsapongást inkább az jelentette, hogy ha este nem tudtam kialudni magam, akkor nem volt kedvem edzésre venni. Aztán valahogy mindig rávettem magam az indulásra, amikor pedig már a csarnokban öltöztem, és a cipőmet húztam, nem is éreztem fáradtnak magam.

Kézilabdázóként lelkizős típus?
A meccsek után közvetlenül nem szeretek beszélgetni, főleg akkor nem, ha kikapunk. Ha a vereség mellett még rosszul is játszottam, akkor tényleg jobb, ha békén hagynak, különben csak még jobban felidegesítenek. Olyankor a tévés interjúnál is csak rövid válaszokra vagyok képes, és anyunak is mindössze annyit mondok, hogy egy óra múlva hívjon vissza. Később jólesik kibeszélni a meccset, kíváncsi vagyok, ők mit láttak a tévén keresztül. A meccs közben viszont nem sokat rágódom a rossz megoldásaimon, ha elszúrok valamit, csak néhány perc kell, amíg összeszedem magam. Olyankor azt mondogatom, hogy meg tudom csinálni, csak jobban kell koncentrálnom.

A kritikát mennyire viseli jól?
Az edzőimtől mindig elfogadom. Akármennyire is dühít az adott pillanatban, tudom, hogy azért emelik fel a hangjukat, mert jót akarnak nekem. A jogos kritikával nincs baj, inkább dorgáljanak meg, minthogy rosszul játsszak, és elkezdjenek pátyolgatni.

Edzője, Elek Gábor egyszer a kézilabda gengszterének nevezte. Van sejtése arról, miért?
Talán a váratlan húzásaim miatt. Úgy teszek, mintha lekocognék a cseréhez, aztán hirtelen visszafutok a pályára. Ha leütik előttem a labdát, gyakran elhalászom, meg aztán gyerekkorom óta van bennem egy nagy adag csibészség.

Alkati adottság

Sokat dolgozom azért, hogy megerősítsem az izomzatomat, mert a beállósokkal egyelőre nagyon nehezen bírok. A termetemmel megkerülni és megfogni sem egyszerű őket, a magasabb játékosok közül Eduarda Amorimot említeném, őt is nagyon nehéz semlegesíteni. Általában csak annyit tehetek, hogy rácsimpaszkodom, aztán lesz, ami lesz. A hozzám hasonló testalkatú, gyors és alacsony játékosokkal általában elbírok, de a Stine Oftedal-szintű játékosok kikapcsolása azért más kávéház.

TV

Általában azokat a filmeket nézem meg, amelyeket már láttam. Az újakba azért nem kezdek bele, mert tudom, ha bedőlök az ágyba, és elindítom a filmet, legfeljebb a címet várom meg, aztán úgyis elalszom. Egyébként a horrorfilmeket és a vígjátékokat is kedvelem, a Feketék fehéren című filmen a mai napig jókat nevetek, de olykor a romantikus film is belefér. Amikor hazamegyek Dunaújvárosba, a Tényeket mindig megnézem, mert apu már az első pisszenésnél ránk szól. Budapesten viszont általában csak azért kapcsolom be a tévét. Hogy valami szóljon a háttérben. Többnyire valamelyik zenecsatorna a nyerő olyankor. A sportközvetítések közül a férfi és a női kézilabda Bajnokok Ligája meccseket is megnézem, akkor is, ha nem magyar csapat játszik. Mostanában a dartsversenyekre is rákaptam. Nagy előnye, hogy nem értek hozzá annyira, hogy felidegesítsem magam rajta. Olykor csupán bambulok a tévé előtt, aztán egyszer csak a kommentátor felkiált, hogy “SZÁZNYOLCVAN!”.

Szívesen fogna hasonló stílusban kézilabdázó ellenfelet?
Nem, ellenfélként nem szeretnék találkozni egy “másik” Klujber Katrinnal, mert hamar felidegesítene.

Könnyen robban?
A pályán igyekszem türtőztetni magam, ráadásul ott vissza is tudom adni a kölcsönt. A pályán kívül viszont nagyon türelmetlen vagyok és hirtelen haragú. Erről a testvéreim is sokat tudnának mesélni.

Akad egyéb negatív tulajdonsága is?
Elég csipkelődő a stílusom, Dunaújvárosban a becenevemet is erről kaptam, de azt most nem idézném. Sajnos nincs pókerarcom, és ha nem tetszik valami, egyből pofákat vágok, grimaszolok, nem tudok lakatot tenni a számra. Tudom, hogy ezen változtatnom kell, és a régi önmagamhoz képest már jobb a helyzet, de még mindig zavaró lehet másoknak.

A pozitív érzelmeket is ennyire őszintén mutatja ki?
Persze. Tudom, hogy nem vagyok az a tipikus kedves lány, de amúgy nagy szeretetéhség van bennem. Gyerekként megszoktam, hogy a szeretteim vesznek körül, és őszintén szólva a mai napig furcsa, hogy Budapesten az edzések után az üres lakásba megyek haza. Hiányzik, hogy nem vár otthon senki.

Bár még csak karrierje elején jár, tekinthetünk kicsit távolabbra? Tíz év múlva mivel lenne elégedett?
Nem könnyű ennyire előre gondolkodni. Első körben már azzal is beérném, ha végre egy teljes idényt végigjátszhatnék a Ferencvárosban, mert eddig csak félszezonok jutottak. Ha mégis válaszolnom kell, akkor azt mondom, szeretnék kétgyermekes anyuka lenni. Az első baba huszonhét-huszonnyolc éves korom körül érkezhetne, a második pedig a karrierem befejezése után. Úgy beszélek minderről, hogy még nem találtam meg az igazit, de bízom benne, hogy huszonegy évesen még semmiről sem késtem le.

Hosszabbítás – NS