Női kézilabda csapatunk legendájával beszélgettek.

– Hogy telt a kerek évforduló?
– Amikor kijárási korlátozást rendeltek el, elkeseredtem egy kicsit, mert azt hittem, hogy idén egyedül töltöm majd a születésnapomat, de szerencsére volt, aki gondoskodott róla, hogy ne így legyen. Gyanútlanul tettem-vettem otthon, amikor arra lettem figyelmes, hogy énekelnek az ablakom alatt. Barátaim, kollégáim és egykori csapattársaim köszöntöttek föl, persze szigorúan maszkban. Nagyon jólesett, hogy meglátogattak, feldobták az egész napomat.

– Ha azt mondom, Ferencváros, mi jut eszébe először?
– Az életem nagy része.

– Hány éves szerelemről is van szó?
– 33, ha jól számolom.

– A mai fiatal kézilabdásoknak mennyire fontos a klubhűség?
– Annyira nem, mint amennyire nekünk volt. Mostanában nem jellemző, hogy valaki tíz évnél többet eltöltsön egy csapatban. Hogy ennek pontosan mi az oka, azt nem tudom. Elképzelhető, hogy az anyagiak miatt váltanak gyakrabban, de az is lehet, hogy egyszerűen nem érzik jól magukat abban a közegben, ahol éppen vannak. Ma rengeteg a külföldi a csapatokban, az egyik játékos jön, a másik megy. A mi időnkben nem volt ekkora mozgás, cserélődés, ezért mély barátságok köttettek a csapattagok között. Nekünk minden adott volt ahhoz, hogy együtt maradjunk: szerettük egymást, a szabadidőnk nagy részét is együtt töltöttük, 92-től pedig folyamatosan jöttek az eredmények.

– Sosem merült fel önben, hogy külföldön próbáljon szerencsét?
– Anyagilag biztos hogy jobban jártam volna, de nekem sokat számít, hogy a lelkem is rendben legyen, ezt pedig az itthoni körülmények adták meg. Nem kockáztattam. A Fradi pedig azért a Fradi. Aki egyszer megérzi, milyen ennek a családnak a tagja lenni, az nehezen szakad ki belőle. Amikor 1987-ben egy mérkőzés során a klub menedzsere nekem szegezte a kérdést, nem akarok-e átigazolni a zöld-fehérekhez, azt hittem, rosszul hallok. Addig ez egy elérhetetlen álom volt számomra. Amikor találkoztam a nagy fradisokkal, például Albert Flóri bácsival, akkor fogtam föl, hogy hova is kerültem.

– Egyetért-e azokkal, akik szerint a magyar kézilabda hanyatlásához vezethet, hogy rengeteg a légiós a klubokban?
– Hanyatlásról beszélni azért túlzás, ám a magyar fiataloknak valóban nagyobb teret kéne adni, hogy fejlődhessenek és bizonyíthassanak, később pedig a válogatottat erősíthessék. Ígéretes tehetségek vannak köztük. A Fradiban egyébként limitálták a leigazolható külföldi játékosok számát. Évente mindössze négy légiós szerződtetésére van lehetőség. Azt gondolom, teljesen elzárni az utat előttük butaság lenne, hiszen tanulni is lehet tőlük, mivel új stílust hoznak magukkal, ez pedig fellendítheti a csapat teljesítményét.

– A „felnőtté válás” problémája mennyire érinti a női kézilabdát?
– Ahogy minden más sportágat. Nagy az eredménykényszer, sokszor nem hagynak elég időt, hogy a gyerekek szépen beépüljenek az idősebbek közé.

– 2004-ben a válogatott másodedzőjeként tevékenykedett. Miért igazolt át a fiatalokhoz?
– Attól, hogy az ember sikeres játékos volt, nem biztos, hogy a nemzeti csapat edzőjeként is megállja a helyét egyből azután, hogy befejezi az aktív sportot. A 2003-as leköszönésem után Kiss Szilárd kért föl, hogy dolgozzunk együtt, ami nagy megtiszteltetés volt számomra, ám úgy éreztem, rengeteget kell még tanulnom, hogy alkalmas legyek egy ilyen komoly pozíció betöltésére.

– Aztán ott ragadt a fiatalok között. Miért?
– Az elmúlt 17 évben rájöttem, hogy ebben a közegben érzem igazán jól magam. Imádok gyerekekkel dolgozni. Szuper érzés, ha bajnokságot nyer az ember a csapatával, de az is óriási élmény, ha látod, hogyan fejlődnek napról napra a tanítványaid. Nagy kihívás megtanítani a fiatalokat kézilabdázni. Ha nem lennének nevelőedzők, nem lennének felnőtt bajnokok sem. Nekünk az a feladatunk, hogy minél több játékost juttassunk fel az NB I.-be.

– Szinte minden fiatal sportoló álma, hogy együtt játszhasson az edzőjével. Ön be szokott állni a lányai közé?
– Mostanában azért már óvatosabban, félek a sérüléstől, a különleges alkalmakkor pedig hagyom inkább a szülőket érvényesülni, voltam én már eleget a pályán. De edzéseken vannak feladatok, amiket be kell mutatni, ezekre természetesen mindig vállalkozom.

– Látja már a fiatalok között az új Pádár Ildikót?
– Van egy-két jó alkatú gyerkőcünk, de még nagyon sokat kell velük dolgozni.

– Mennyire rendezte át a koronavírus-járvány a mindennapjait? Hogy éli meg a kényszerű leállást?
– Március 12-én még vidéken játszottunk egy zárt kapus mérkőzést, 13-án viszont minden egyesületnél lehúzták a rolót. Nagyon furcsa, hogy azóta szabadok a hétvégéink, tavasszal pezseg ugyanis leginkább az élet nálunk. Természetesen interneten tartjuk a kapcsolatot a gyerekekkel, rendszeresen videót küldenek az otthoni edzésekről, de azért ez az állapot nem épp ideális, úgyhogy mindannyian nagyon várjuk, hogy vége legyen ennek az időszaknak. Persze addig is megpróbálja mindenki kihozni belőle a maximumot: februárban nagy lakásfelújításon estem át, és bár eltelt azóta majdnem három hónap, még mindig van mit pakolni, letakarítani. Most arra is jut idő, amire a munka mellett általában nem szokott, így pedig repülnek a napok és hetek.

– Vannak, akik azt mondják, ha ezen a válságon túl leszünk, minden ugyanúgy folytatódik majd, mint azelőtt, mások szerint azonban az egész világ átrendeződik. A kézilabdasportra milyen hatással lesz a két-három hónapos szünet?
– Nehéz erre választ adni, mert nem voltunk még ilyen helyzetben, egyelőre fogalmunk sincs, mi történik, ha néhány héten belül újraindul az élet a klubban. Legszívesebben újrakezdeném a munkát a csapattal, de hát a gyerekek még tanulnak, szükségük van a nyári szünetre, nem vonhatjuk meg tőlük a pihenést. Szóval egyelőre kilátástalan a helyzet.

– Híresen kemény játékosnak ismertük meg. Edzőként is ilyen?
– A hangomat csak néha emelem föl, nem vagyok az a kiabálós fajta, én sem szerettem, ha üvöltenek velem. A tanítványaim most kamaszodnak, 14-15 évesek, hajlamosak ránőni az ember fejére, ezért határozottnak kell lennem velük. Ugyanakkor az is fontos, hogy úgy tekintsenek rám, mint egy tyúkanyóra. Azt hiszem, nálunk működik a „húzd meg, ereszd meg” elve.

– Tokióról még nem esett szó. Mit gondol, szurkolhatunk egy év múlva a válogatottnak az olimpián?

– Nagyon remélem, hogy kijut a csapat, az előző olimpiákon ugyanis nem vettünk részt, utoljára 2008-ban szerepelt a magyar együttes a játékokon. A napokban nézegettem a tévében a 2000-es, sydney-i döntő felvételeit, fantasztikus érzés volt felidézni, milyen út vezetett a dobogóig. Kívánom a mostani generációnak, hogy hasonló élményben részesüljön. Ez az egy év halasztás nekünk nagyon jól jött. Fiatal a csapat, most lesz idő összeszokni és fejlődni.

Demokrata