Tóth Niki otthonában készül a visszatérésre.
2019 decemberében műtéten esett át a hazánk egyik legtehetségesebb női kézilabdázójaként számon tartott Tóth Nikolett, akinek ráadásul az elmúlt időszakban nem ez volt az egyetlen sérülése. A tizenkilenc éves irányítónk talpában az őszi szezon vége előtt eltört egy csont, a felépülését követően, az első (NB I/B-s) meccsen pedig egy ártalmatlan leérkezés után roppant meg a térde. A vizsgálatokat követően a porc sérüléseit látva az orvosok az operáció mellett döntöttek, és mozaik plasztikával pótolták a porcot.
„Az eleje volt a legnehezebb, amikor elkezdhettem végre a rehabilitációt, az mentálisan alaposan próbára tett – emlékezett vissza Tóth Nikolett. – Előtte egy hónapon át otthon feküdtem, nem csináltam, nem csinálhattam semmit, szinte csak ettem és ezt meg is éreztem, az izmaim elsorvadtak. Szóval ezek után brutális volt elkezdeni a munkát, de szépen lassan visszaerősödött a testem, és most már azért szívesebben nézek tükörbe…”
A munka az előre eltervezett menetben zajlott, de az elmúlt hetek intézkedései valamelyest Niki rehabilitációját is nehezítik.
„Most azért eléggé unalmas a dolog, hogy mindent otthon kell csinálnom, de a munka így sem állt meg. Néhány szükséges eszközt, például bosut, hengert, kisebb súlyokat, step padot hazahoztam, hogy az előírt gyakorlatokat tudjam végezni. Hetente kétszer Dorka online segíti az edzésemet, ilyenkor nézi és rögtön javítja is, ha valamit nem jól csinálok. A csapatnak előírt, felsőtestet erősítő kondit meg tudom csinálni én is, illetve már néhány láb gyakorlatra is alkalmas vagyok, de nekem inkább Dorka írja elő a feladatokat. Eddig a többieknek kiadott futást mindig bicajjal helyettesítettem, lassacskán azonban én is elkezdhettem az óvatos futásokat. Három hete voltam egy felmérésen, akkor még nem volt kellően jó a lábam, mert az izom nem volt egyensúlyban, most viszont már könnyű kocogással tíz perces etapokat fájdalom nélkül tudok megtenni.”
Niki hozzátette, a játék már nagyon hiányzik neki, de édesapjával azért tudott dobálni, az elmúlt időszakot pedig kicsit észrevétlenül a feltöltődésre is használhatta, hiszen több ideje maradt a barátokra.
„Most valóban több időm volt, egy-egy este akár tovább is maradhattam a szokásosnál a barátaimmal, de elég is volt már, szívesebben lennék újra a pályán. Rossz volt kívülről nézni a meccseket, átéreztem a többiek helyzetét, és a lelátón is izgultam, gondolkodtam, hogy mit hogyan csinálnék. Nagyon hiányzik már a kézilabda, igaz, amiatt, hogy most mások sem foghatnak labdát, olyan, mintha időt nyertem volna. Apukámmal óvatosan szoktunk néha dobálni, van itthon egy labdám, de ez azért más. Egyelőre a felépülésemre koncentrálok, és most már végre türelmes is vagyok. Nem könnyű, de muszáj, mert nem akarok többet sérült lenni, úgyhogy nagyon kidolgozzuk ezt a rehabot, és mindent úgy csinálok, ahogy azt a szakemberek kérik tőlem.”
