Clubunk szurkolója már az égi Fradi B-közép sorait erősíti. Nyugodjék békében.

Fradizmusáról korábban a Zöld és fehér magazin oldalain így mesélt:

Békés-Tarhoson, a zenei kollégiumban, ahol középiskolás éveimet töltöttem, már nem fociztam. Nem azért, mert nem szerettem volna, hanem mert nem engedték. Féltettek minket, hegedűsöket, zongoristákat, hogy játék közben baja esik a kezünknek, ami egy zenész esetében tényleg végzetes dolog. Ám a futballban így is fontos élménnyel gazdagodtam. Akkor lettem fradista. Az egyik társam édesapja nagyon lelkes Fradi-drukker volt. A fiának írt levelekben részletesen beszámolt a meccsekről, a fia pedig azokat felolvasta nekünk. Tátott szájjal hallgattuk. A kamasz lelkünket az is megérintette, hogy a csapat színe zöld és fehér, a remény és a hűség, a becsület színe. Amikor üldözték a Fradit, elvették a nevét, a klubot ért igazságtalanság végleg meghódított minket. Rejtélyes, különös dolognak tűnt az a futballcsapat, amelyikkel ilyen események történnek. Amikor Budapestre kerültem, magam is jártam a mérkőzésekre. A játék nem mindig kötött le, kimondottan egy-egy mérkőzésre nem is emlékszem, engem a hangulat bilincselt le. Nagyon tetszett, hogy a Fradinak van indulója. Amikor a játékosok jöttek ki, a szurkolók azt énekelték, egyszerűen nem lehetett úgy kikapni. S ott volt a Fradi-szív, amit tényleg tapintani lehetett.

Egyik művében, a felnőtteknek szóló “Mi az adu?” című hangjátékban egy korabeli, vicces, de meglehetősen profán rigmust is megörökített:

A Fradi drukker segge kukker!
Abba néz a Dózsa drukker!