Párduc tizenhat éven keresztül játszott clubunkban, majd aktív pályafutása után is a Fradinál maradt utánpótlásedzőként.

Sokan úgy vélik, hogy a profi sportolók életéből rengeteg élmény kimarad, amit más fiatalok megtapasztalnak húszas éveik során.
– Nem gondolom, hogy bármi kimaradt volna az életemből, csak azért, mert a kézilabdázást választottam hivatásomnak. Nyilvánvalóan valamivel kevesebb időt töltöttem a barátaimmal, nem jártam minden héten moziba, vagy színházba, mégis olyan élményekkel gazdagodtam, amelyeket más munkahelyen nem élhettem volna át. A sport olyan érzésekkel, tapasztalatokkal áldott meg a pályafutásom során, amilyeneket máshol biztosan nem kaptam volna meg. A sportolói lét teljes embert kíván, hiszen sokszor elmarad a nyári szünet, nem marad sok idő a kikapcsolódásra. Az év közepén többször voltunk érdekeltek az olimpián, majd télen jöttek a világversenyek. Nem mondom, hogy sok szabadidőm akadt, mégis ha tehettem, tanultam, rengeteget olvastam, fejlesztettem magamat.

Mennyit foglalkoztál a sport utáni jövőddel aktív karriered alatt?
– Amikor tizenhét évesen a Fradihoz kerültem még egyáltalán nem is gondolkodtam ezen, sőt, hosszú évekig csak a kézilabdának éltem. Aztán ahogyan idősebb lettem, egyre inkább foglalkoztatott a téma. A pályafutásom vége előtt két évvel tudtam, hogy hamarosan vissza fogok vonulni, hiszen egészségügyi gondokkal küszködtem, így tudtam, hogy lassan itt az ideje megtalálni a jövőbeni utamat. Csapattársam, Szarka Éva invitált engem, hogy járjak vele én is a Testnevelési Egyetemre, és tanuljunk együtt edzőnek. Bár eleinte ódzkodtam ettől, mert nem tudtam magam elképzelni trénerként, mégis úgy döntöttem, hogy belevágok. Néhány év elteltével elmondhatom, hogy nagyon örülök, hogy ezt választottam.

Milyen támogatást kaptál annak idején az ismerősöktől, vagy akár az egyesülettől?
– Amikor elkezdtem az egyetemet, a kézilabda szakosztályvezetője említette nekem, hogy később lesz alkalmam gyerekeket edzeni, ami mindig is nagyon érdekelt. Boldog vagyok, hogy a csapatomnál kaptam meg ezt a lehetőséget, ráadásul nagyon szeretek gyerekekkel foglalkozni. Mindig is úgy gondoltam, hogy elsősorban a tanulásra kell összpontosítaniuk, és a sport csak második lehet a listán. Bármikor jöhet egy sérülés vagy egy komoly változás az életünkben, úgyhogy az a legfontosabb, hogy az iskolában jól teljesítsenek a fiatalok.

Hogyan élted meg az elbúcsúzást a profi sporttól? Nehéz volt átállni utána a civil életre?
– Fokozatosan és tudatosan felkészítettem magam erre a váltásra. Aztán az utolsó évem, és annak is a végső mérkőzése nagyon érzelemdúsra sikeredett. A hideg futott végig a hátamon, amikor utoljára futottam ki a parkettára: “tényleg ez az utolsó alkalom? Akkor most hogyan tovább?” Jókor fejeztem be az aktív karrieremet, így nem az időzítés miatt volt nehéz. Sokan segítettek nekem, hogy ideálisan alakuljanak a dolgok az új munkakörömben. Volt, aki csak egy-két kedves szót mondott, de ezek is támogatást nyújtottak. Ezért is szerettem volna részt venni ebben a programban, hogy így tudjak segíteni az új generáción. Fontos ráismernie mindenkinek, hogy nem csak a sportról szól az élet.

Szerinted miért nehéz az effajta életmódváltás a sportemberek számára?
– Az ember nagyon nehezen szakad el attól, amit gyerekkora óta űz és szeret. Egészen a visszavonulásomig kizárólag kézilabda-játékosként dolgoztam. Viszont nagy könnyedséget jelentett nekem, hogy később szerves része maradtam a szeretett sportágamnak. Nekem emiatt jóval könnyebb volt, hiszen ez nemcsak a munkám, hanem a hobbim is. Megértem, hogy azoknak jóval keményebb, akik később nem tudnak a sport területén elhelyezkedni. Nekik el kell hinniük, hogy olyan tapasztalatokkal bírnak, amelyek segíthetnek másokon, és ők is nagyon értékes tagjai a társadalomnak.

Mit tanácsolnál a fiatal sportolóknak, hogy építsék a személyiségüket, jellemüket?
– Talán furcsán hangzik, de rám az olvasás volt nagy hatással. Iskolában még nem kedveltem a kötelező olvasmányokat, aztán játékosként egyszer könyvutalványokat kaptunk ajándékba, és innentől kezdődött a szenvedély. Rengeteget utaztunk, így ezt az időt is hasznosan tudtam tölteni olvasással. Mindenevő vagyok, szeretem a krimiket, a kalandregényeket, de a nagy kedvencem Paulo Coelho. Van egy kézikönyve a hegymászáshoz, amely arról szól, hogy hogyan lehet eljutni a hegy aljáról egészen a csúcsig. Tulajdonképpen a sportolókat épp ez a téma izgatja a legjobban, így engem is hamar megfogott.

Mit gondolsz, te éppen hol tartasz a saját hegyeden?
– Nagyon az alapokról indultam. Én egy kis községből származom, Kömlőről. Gyerekkoromban egyáltalán nem gondoltam volna, hogy egyáltalán profi sportoló leszek majd, nemhogy azt, hogy ilyen nívós címeket érjek el. Hálás vagyok, hogy ennyi mindent elértem pályafutásom során. Úgy gondolom, sokan megirigyelnék a díjakat, amiket közösen nyertünk a régi csapattársaimmal mind a válogatottban, mind a Fradiban.

Fradi.hu