Kinemugrál barátunk a kisúji Fradistákkal járta meg Bulgáriát és megírta élményeit.

Hiába a remek tavalyi szezon, hiába a sok győztes meccs a felkészülés során, az elmúlt években felmutatott nemzetközi teljesítményünk megalapozta a továbbjutási esélyeinkkel kapcsolatos szkepticizmusomat, így aligha lehetett kérdés, hogy ha bizakodásra okot adó eredmény születik az Üllői úton, ott a helyem Razgradban, az esetleges első nemzetközi túrám célpontján, hiszen ki tudja, mennyi kupameccsre juthatok el még a nyáron. Mivel a jó eredmény adott volt, 16-án kis társaságunk reggel öt órai indulással meg is kezdte bolgár túráját.

Az első nap végén Székelyföldön, egy kis falucskában szálltunk meg, ahol annak rendje és módja szerint jól megpakoltak útravalóval, majd másnap délelőtt indultunk is tovább Bulgária irányába. Az út mind a kitérő előtt, mind a kitérő után zökkenőmentes volt, az utak állapotára nem lehetett panasz, a határokon is gyorsan átjutottunk – az egyetlen kihívást csupán Bukarest varázslatos városa jelentette, amin a sajátos helyi vezetési szokásoknak köszönhetően csak nagy küzdelmek árán sikerült átverekednünk magunkat.

Razgradban végül jó 4-5 órával a meccs kezdése előtt érkeztünk meg, és talán senkit sem lep meg, de a város nem tartogatott túl sok látnivalót, érdekességet az egyszeri turista számára.

Két mecseten és egy maréknyi római kori romon kívül igazán csak a rettentő módon az égbe magasló szocialista panelházak jelentették magát a (bel)várost, így nem voltak túl nagy elvárásaink magával a stadionnal szemben sem. Ehhez képest nagyon kellemes meglepetésként ért az épület és a közeg kulturáltsága. A beléptetés igen simán ment, a rendőrök és a biztonságiak egytől egyig kedvesek voltak, és nem túlzok, ha azt mondom, az infrastruktúra és annak kifogástalan állapota oda-vissza veri sok hazai klub otthonát. (Igen, Diósgyőr, rád nézek elsősorban!)

Mivel egy egész kapu mögötti lelátót megkaptunk, így mind a kb. 400 fradista kényelmesen elfért a szektorban, és az általunk gyorsan befoglalt kameraállás a tribün legtetején a legjobb kilátást biztosította, amit csak egy vendégszurkoló kívánhat.

Így hát páholyból nézhettük végig az egész meccset, aminek első 15 percéből izgalmamból adódóan semmire sem emlékszem. Ha én idegenbe megyek, az sok jót általában nem, kínszenvedős játékot és számunkra kedvezőtlen eredményt azonban annál inkább jelent, így majd’ a plafonig ugrottam, amikor Kharatin a 17. percben megszerezte a vezetést, majd lenyugodni sem volt még időm és máris jött a második, amit aztán már nem csak csodálattal, de hitetlenkedéssel is fogadtam, és garantálhatom, hogy nem csak én voltam így ezzel a lelátón. Persze sokan nem akarták elkiabálni, így örömük visszafogott volt, és az első bolgár gólnál én magam is visszaszálltam a Földre, és kezdődhetett elölről az idegeskedés.

Percekkel később pedig érkezett az első hazai veszélyes szabadrúgás, majd a második, majd a büntető, amiket sokat látott szurkertársaim bizonyosan jobban bírtak, de én egészen biztosan NEM, és így utólag is hihetetlen számomra, hogy egyik helyzetből sem született gól. Dibusz védése után valósággal felrobbant a szektor, nekem később pedig határozottan egy 5-2-es Fradi-Kispest jutott eszembe, ahol szintén egy kihagyott büntető jelentette az abszolút fordulópontot. A félidő utolsó harmada pedig azzal telt, hogy “ha a szünetig nem lőnek gólt, továbbjutottunk”.

Egy részemről elképedéssel eltöltött szünet után pedig ismét jött a sokk, Tokmac gólja, ami után aztán már én is felszabadultam kicsit, és egyesek nagyon előrelátóan már a máltai út részleteit kezdték el tervezgetni. És bár Heister (akinek világklasszis teljesítménye mindenki számára meglepetés volt, főleg a tavalyi szezonja után) öngólja nem növelte jelentősen a Ludogorec esélyeit, az én agyamban ez egy kicsit máshogy nézett ki, szóval “ha most lőnek gyorsan még egyet, akkor már csak egy gólra lesznek attól, hogy egy gólra legyenek a továbbjutástól”, és ez bár utólag igen nevetségesen hangzik, akkor, ott igencsak nagy aggodalommal töltött el. Szerencsére ezzel más nem így volt, és az utolsó 20-25 percet mindenki önfeledt énekléssel és szurkolással töltötte el. A tévé csalóka, de aki ott volt, tudja, hogy hangerőben IS sokkal a hazaiak fölé emelkedtünk, akik ugyan pár tucatnyian tisztességgel végigszurkolták a meccset, de 400 fradistát így sem tudtak felülkiabálni.

A meccs végén pedig kezdődhetett a jól megérdemelt és oly’ rég óta várt ünneplés, hiszen egy nálunk erősebb, rendszeresen csoportkörös csapatot vertünk ki nem akárhogyan, 5 gólt lőve és oda-vissza verve őket. Erre szerintem senki sem számított.

Haza tehát mindenki örömittasan indulhatott, a városból való kijutás akadálymentes volt, és másnap estére már mindenki otthon lehetett, aki úgy döntött, hogy bevállalja ezt a cirka 2000 kilométert. Maximális tisztelet minden szurkolótársnak, aki pénzt és időt nem sajnálva kiugrott Bulgáriába, reméljük, az elkövetkező túrák sem lesznek kevésbé megérősek.

Nem mondom, így kell kezdeni a nemzetközi túrázást.