Korábbi középpályásunk emlékezett vissza NBI-es bemutatkozására, valamint egy rossz emlékű utazására is a Fradi-korszakából.

Holman Dávid

Tizennégy évesen a Ferencváros és az MTK utánpótlása is megkeresett, hogy csatlakozzam hozzájuk, utóbbit választottam, majd miután elküldtek, hazatértem. A megyei másodosztályban játszottam, már amikor tudtam, mert a térdeim továbbra is nagyon fájtak. A gondot a növekedés okozta, másfél év alatt csaknem harminc centivel lettem magasabb. Ahogy megnőttem és visszanyertem az erőnlétemet, édesapámmal megkerestük a Ferencvárost, ahol egy tesztet követően tárt karokkal fogadtak. Kiderült, hogy mégis alkalmas vagyok futballistának. Végigjártam a szamárlétrát a Fradiban, játszottam az utánpótlásban, az NBII-es együttesben, amelyet Lipcsei Péter irányított. Egyik pénteken, az edzésünkön megjelent Détári Lajos, a nagycsapat vezetőedzője. Megállította a gyakorlást, odasétált hozzám és azt mondta: “Kicsi, holnap meccsed lesz!” Azt válaszoltam, tudom, a második csapattal megyünk idegenbe. Rázta a fejét: “Nem, nem, nem, velünk játszol.” Biztosra vettem, hogy viccel, de szombaton tényleg ott voltam a stadionban és a taktikai értekezleten kiderült, hogy kezdő leszek. Jól éreztem magam a pályán, bár sajnos vereséget szenvedtünk.

A bemutatkozásom után szerették volna, ha profi szerződést írok alá, de a feltételek nem tetszettek, ezért visszatettek az NBII-be. Az áttöréshez a holland vezetőedző, Ricardo Moniz érkezése kellett. A csapat akkori támadójával, Julian Jennerrel együtt kijött egy Vác elleni mérkőzésünkre, ahol remekül ment a játék, gólt rúgtam és gólpasszt adtam. A találkozó után Moniz szólt, számítana rám, így ismét elkezdődtek a tárgyalások, és megállapodtunk. Jennernek szintén sokat köszönhetek. Az összecsapás után egyből odajött hozzám, megdicsért, elmondta, hogy nagy tehetségnek tart, készüljek, mert hamarosan csapattársak leszünk. Később is folyamatosan segített, jóban lettünk, azóta is rendszeresen tartjuk a kapcsolatot. Néha összejárunk, a családjával nemrég eltöltöttek nálunk egy napot.

Hat és fél éve a törökországi Belekbe indultunk edzőtáborba, az út azonban a vártnál sokkal kalandosabbra sikerült. A Bécsből Antalyába tartó repülőgép óriási viharba került, nem tudott leszállni, így a pilóta kénytelen volt ötszáz kilométerrel arrébb, Adanában landolni a csapattal. Majdnem lezuhantunk. A pilóta háromszor próbálta letenni a gépet, de nem sikerült. Úgy éreztem magam, mintha horrorfilmben lennék, leestek az oxigénmaszkok is. Az egyik landolási kísérletnél ereszkedtünk, már azt hittem, földet érünk, de a pilóta hirtelen felhúzta a gépet, és nagy gázzal megindultunk az ég felé. Amikor leszállás után a vezetőedzőnk, Ricardo Moniz megkérdezte, mi történt, kiderült, rászóltak a fülére: azonnal húzza fel a gépet, különben földhöz csapja a szél. Szerencsénk, hogy rutinos volt és gyorsan reagált. Azóta nem szívesen repülök, ráadásul mindig kifogom a rossz időt.

Ha sétálunk Pozsony utcáin, látni, amikor felismernek, de nem jönnek oda, mint például a Fradinál.

SportKrém – NS nyomán.