A legendás ’94-es kupadöntő emlékei elevenednek meg Nyíl, Bodnár, Flóri visszaemlékezései nyomán, no és a volt MLSZ elnök Benkőén, aki szerint jogos volt a rendőrök fellépése és Simon Tibit gyalázta.

Miközben irigykedve figyeljük, hogy más futballkultúrákban micsoda népünnepély az országos kupadöntő, óhatatlanul is eszünkbe jut, hogy nálunk ez akkor sem volt feltétlenül így, amikor még valamennyire élvezhető volt a magyar futball. Pedig 1994 nincs még olyan messze, mégis 15 ezer néző tombolt a Magyar Kupa-döntő első meccsén az Üllői úton az FTC–Kispest-HFC mérkőzésen (3–0), és alig valamennyivel kevesebb a kispesti visszavágón (1–2 a Fradinak). A hangulatra tehát nem lehetett panasz, a játékra sem különösebben, mégsem emiatt lett ez az elmúlt két évtized legemlékezetesebb kupadöntője. Hanem majdnem amiatt, amiért negatív értelemben a heyseli az egyik legemlékezetesebb BEK-döntő. Míg Brüsszelben kilenc évvel korábban többek között az vezetett 39 ember halálához, hogy a rendőrök nem avatkoztak be, itt kis híján abból lett tragédia, hogy nem nézték tétlenül az eseményeket.

A Magyar Kupa 1994-es döntőjének visszavágóját június 15-én rendezték a kispesti Bozsik-stadionban, és annak ellenére rendkívül feszült volt a hangulat (Hamart és Szekerest ki is állította Hartmann játékvezető), hogy a kupa sorsa lényegében már eldőlt. A ferencvárosi Christiansen gólja után mindenképpen, hiszen azzal már 4–0 lett összesítésben, vagyis a Kispestnek öt gólt kellett volna szereznie. A sokezres Fradi-tábor ünnepelni érkezett Kispestre, az első perctől zúgott a „Kupagyőztes, kupagyőztes!” rigmus, és Christiansen gólja után a második félidőt akár már le sem kellett volna játszani. A „harmadikat” meg pláne.

Hartmann hármas sípjele után ugyanis elszabadult a pokol: a hangosbemondó kérése ellenére a fradisták „természetesen” nem maradtak a helyükön a szektoraikban, hanem elözönlötték a pályát, megpróbáltak kedvenceik közelébe férkőzni, ereklyéket gyűjteni, leszaggatni a mezt, az alsónadrágot is a hősökről. A rendőrök azonban nem hagyták ezt, és megpróbálták kiszorítani a pályára beözönlő szurkolókat. A rohamrendőrök után megjelentek a lovasrendőrök is, félelmetes volt a látvány, és a tömeget csak véres küzdelemben sikerült megfékezni – szó szerint. A gyep, amelyen néhány perce Lipcsei, Albert, Hrutka, Illés, Sallói még futballcsatát vívott, valóságos harctérré alakult át. A rohamrendőrök és a biztonsági szolgálat emberei elözönlötték az öltözőfolyosókat és a lelátókat is, a mérkőzést a helyszínen megtekintő Benkő László (korábbi kispesti játékos, a klub akkori tulajdonosa, aki néhány hét múlva az MLSZ elnöke lett), valamint a kispesti legenda, Puskás Ferenc is csak pislogott nagyokat, ahogy rohangáltak orruk előtt a „gyalogsági” osztagok.

A szégyenteljes ütközetben rendőrök, játékosok és civilek egyaránt megsérültek. A szurkolókat úgy hajtották a lovasrendőrök, mint az állatokat, egy tizenéves kislányt pedig megtaposott egy rendőrló, akit addig fel sem tudtak segíteni a földről, amíg el nem vonultak a rend lovagias őrei. Az FTC-játékosok közül többen a szurkolóik segítségére siettek, ők is kaptak az áldásból: Szeiler József kapus hátán, ifjabb Albert Flórián karján jól látható ütésnyomok voltak, Nyilasi Tibor vezetőedzőt pedig kardlappal vágta vállon az egyik rendőr. „Gyönyörű befejezése volt ennek a változatos évnek. Megvertük a Honvédot, a rendőrök meg minket. Ilyet még nem is láttam. Már örülni sem hagynak bennünket. Kardlappal akkorát kaptam, hogy majd elestem” – mondta a meccs után Nyilasi, akinek első ciklusát ez a meccs zárta a Fradi kispadján.

Tíz rendőr könnyebben megsérült, egyet pedig kórházba szállítottak, míg a szurkolók közül ketten kértek elsősegélyt. Nyolc embert előállítottak hivatalos személy megtámadása, fenyegetése, illetve könnygáz vagy füstbomba birtoklása miatt. Az ügy tisztázására a rendőrségen belül fegyelmi eljárás indult, miután másnap Kónya Imre akkori belügyminiszter kijelentette, hogy „a rendőri fellépés túlzott volt”.
Az eset persze óriási felháborodást keltett, mert mindezt élő adásban láthatták a tévénézők – miután a visszavágót jó érzékkel műsorra tűzte a Magyar Televízió, azok után, hogy az első meccset nem közvetítette.

Az eset után dr. Bökönyi István rendőrezredes, az ORFK közbiztonsági főigazgató-helyettese azzal indokolta a rendőri beavatkozást, hogy a meccs előtt a két klub vezetői, valamint az MLSZ és a rendőrség képviselői összeültek, és ekkor a Honvéd küldötte felvetette: a meccs után engedjék be a szurkolókat. Ezzel mindenki, a rendőrség is egyetértett, de az MLSZ illetékesei az UEFA előírásaira hivatkozva, egyértelműen elzárkóztak ez elől. Bökönyi ezredes azzal is védekezett, hogy mikor egyértelmű lett, hogy nem lehet a lelátón tartani a drukkereket, akkor a rendőrök visszahúzódtak, és csak arra ügyeltek, hogy a győztesek nyugodtan átvehessék a kupát. De a szurkolók nem hagyták el a pályát, ehelyett megtámadták a rendőröket, kőzáport zúdítottak rájuk, miközben a fasizmust éltették, a rendőröket pedig zsidózták, kommunistázták, és gyilkosoknak nevezték. A sajtótájékoztatón minderről videofelvételekkel is próbálta meggyőzni a sajtó képviselőit, de nem járt sikerrel.

Azt ugyanakkor Bökönyi ezredes is elismerte, hogy hiba volt parancsot adni a lovasrendőrök bevonulására, majd Kónya Imre belügyminiszter is elnézést kért a szurkolóktól.

Mindezek ellenére egyetlen rendőr ellen sem indult eljárás, viszont a XVIII. és XIX. kerületi ügyészség vádiratot nyújtott be három Fradi-játékos, Simon Tibor, Telek András és Vanicsek Zoltán ellen, mert a videofelvételeken látszott, hogy akadályozzák a rendőrség munkáját. A vád: csoportosan elkövetett, hivatalos személy elleni erőszak.

Történt, hogy az összecsapás elején két rendőr kiemelt a nézők közül egy garázda férfit, és a pályára vitte, majd másik két rendőr a földre szorítva, megpróbálta megbilincselni. Ekkor a három Fradi-játékos odafutott, és sikeresen kiszabadította a szurkolót. A tárgyalások 1995 márciusában kezdődtek, de ítélet csak a harmadik, májusi tárgyalás után született, mert első alkalommal az 1080 percnyi videofelvétel egyik kockáján sem sikerült felfedezni Vanicseket, a harmadik tárgyaláson aztán az is kiderült, hogy Telek mégsem ütött meg egyetlen rendőrt sem. Végül a bírónő így foglalta össze az esetet: „Telek ránehezedett az egyik rendőr derekára, ezzel kibillentette egyensúlyából, Simon egy rendőr nyakát átkarolva földre rántotta azt, Vanicsek pedig egy ízben fejen ütött egy sisakos rendőrt.” Simon hat, Telek és Vanicsek négy-négy hónap börtönbüntetést kapott, egy év próbaidőre felfüggesztve, de mindannyiukat mentesítve a büntetett előélet hátrányai alól. Vanicseket továbbá 11 200 forint bűnügyi költség megfizetésére is kötelezték.

A rendőrség külföldi szakértőket is bevont belső vizsgálatába, és megállapították, hogy jogszerűen jártak el, de négy kollégájukat megfenyítették, mert hiányos volt a biztosítási terv, és voltak rendőri túlkapások is.

A bíróság a videofelvételek és a tanúvallomások alapján megállapította, hogy kirívó, durva, jogszerűtlen intézkedés nem történt, ezért a játékosokkal ellentétben a rendőri intézkedéseket nem vizsgálta. Annak tükrében sem, hogy egy Klement nevű rendőr a bíróságon bevallotta: gumibotját jogszerűtlenül használva erőszakot alkalmazott, csak ez azért maradt ki a jelentéséből, mert úgy remegett a keze, hogy saját kezűleg nem tudta megírni, ezért lediktálta a felettesének, akinek viszont elfelejtette a gumibothasználatot megemlíteni.

Fagyasztóval a lovak ellen

Megkértük Benkő Lászlót, a Honvéd akkori elnökét, hogy idézze fel a hármas sípszó utáni eseményeket:

Tichy Lajos és Puskás Ferenc között ültem, és mindent láttam, a szemünk előtt zajlott az a szörnyű jelenetsor. Életem egyik legkellemetlenebb élménye. Berontottak a pályára a lovasrendőrök, ütötték-vágták egymást a szurkolókkal, aztán beavatkoztak a Fradi-játékosok is, láttam, ahogy Simon Tibi leütötte a lováról a rendőrt.

A mérkőzés után Kónya Imre akkori belügyminiszter bocsánatot kért a Fradi-szurkolóktól, csak azt nem értem, miért; ha nem avatkoztak volna közbe, Isten tudja, mi történt volna ott, ismerve a Fradi néhány drukkerét. Persze a honvédosokat sem kell félteni, ezért is vallom: be kellett avatkozni, mielőtt még nagyobb baj lett volna.

Nyilasi Tibor, az akkori FTC-edző így emlékszik:

Volt feelingje annak a meccsnek, amely számomra a Fradi kispadján töltött felejthetetlen négy év utolsó momentuma volt! Bajnokok lettünk, és nagy riválisunk otthonában hódítottuk el a kupát, úgyhogy sem a lelki, sem a testi fájdalommal nem törődtem a meccs utáni balhéban. Én nagyon szeretem a lovakat, de inkább az ügetőn; szörnyen megijedtem, ahogy vágtáztak felém a lovasrendőrök kivont kardlappal. Akkor nagyon izgalmas volt, ma már csak jókat nevetünk a családdal, ha visszanézzük a tévés felvételeket. Szerencsére a rendőri szervek is sokat tanultak abból az esetből.

Ifjabb Albert Flórián játékosként vett részt a meccs utáni ütközetben:

A legtöbben azonnal az öltözőbe mentünk, de szegény Simon Tibi és Vanicsek Zoli benne volt a csata sűrűjében. Egyes szurkolók, akiket kergettek a rendőrök, nálunk leltek menedékre az öltözőben, mi meg elbújtattuk őket a zuhanyzóban. Aztán Vanicseket üldözve a rendőrök be akartak törni az öltözőbe, de mi nem hagytuk, hanem kiszorítottuk őket a folyosóra.

Főszerepet vállalt Bodnár József masszőr is:

Az akkori Fradi még olyan volt, mint egy nagy család, a játékosokkal együtt jártunk nyaralni, a szurkolók pedig mindenhová elkísértek. Amikor láttuk, hogy a rendőrök verik földön fekvő drukkereinket, természetes volt, hogy a segítségükre siettünk, egyszerűen nem lehetett kimaradni. Mindenki úgy harcolt, ahogy tudott: Nyíl azt használta ki, hogy ismeri a lovak mozgását, én pedig saját fegyveremmel, a fagyasztóval. Szerencsére mindig a szükségesnél nagyobb adag volt nálam, azzal fújtam le a rendőrlovakat. Nem kellett volna beavatkozni, nem akarták azok a srácok megenni a füvet a pályáról.

forrás: 442.hu