Nyíri Zoltánnal és Varga Zsolttal beszélgettek a Bajnokok Ligája győzelemről.

– Nagyjából olyan meglepetés érhette, mint az egyszeri embert, aki hatalmas ház építésébe fog, évekre előre elkészíti a terveket, hozzá is lát a munkához, aztán egyszer csak arra ébred: jé, kész a ház! Vagy ez azért túlzás?
– Nem, jó a hasonlat, és a BL-re még igaz is. Bár természetesen nem magától épült fel a ház, mindenki nagyon sokat tett érte. Például az is segített, hogy a bajnoki döntőt a lehető legrövidebb úton, három meccs alatt lezártuk, már ekkor látszott, hogy a csapat sokkal jobb állapotban van, mint az előző hónapokban. Mert a január, február, március nem sikerült túl jól; oda-vissza kikaptunk a Barcelonetától, legyőzött minket az OSC, és csúnyán megvert a Recco. Le is ültünk minden érintettel egy beszélgetésre, és ott elhangzott, hogy tudjuk, min kell változtatni, képesek is vagyunk rá. Hannoverben a Dubrovnik elleni negyeddöntő volt a kulcsmeccs. Megvolt a csapategység, és az egyéni képességek is csillogtak. Madaras Norbi, aki hét BL-döntőt játszott, tehát akad némi tapasztalata ebben a témában, azt mondta, innentől bármi megtörténhet. Az elődöntőn meg is történt a bármi: olyan képességű ellenfelet, mint a Barceloneta, amely idén kétszer vert meg minket, 4-1-re győztünk le az utolsó negyedben. Itt nyert értelmet az az egész éves munka, majd a BL előtti mini edzőtábor, mert az erőnléte mentálisan is tökéletesen rendbe tette a csapatot. Szóval, igen, egyszer csak körbenéztünk a telkünkön, és azt láttuk, hogy hipp-hopp, áll a házunk fele. Mire magunkhoz tértünk, már BL-döntőt játszottunk.

– Ez a magasság különösen a korábbi mélységhez képest óriási kontraszt, és itt nem az idénybeli ingadozásokra gondolok, hanem a hat évvel ezelőtti állapotra. Részletezzem, mire?
– Nekem aztán ne! 2013 tavaszán az utolsó fordulóban, a Pécs elleni kiesési rangadón maradtunk bent az első osztályban. Tizennégyből tizenkettedikek lettünk.

– Hogy jutottak oda, és onnan ide?
– A szakosztály akkori vezetése, fogalmazzunk úgy, elszámította magát, és négy nappal a 2012/13-as idény rajtja előtt közölték, üres a kassza, egyetlen forint sincs benne. Ezt azonnal a klub sem tudta pótolni, ezért elmondtam a játékosoknak, hogy az első évet pénz nélkül kell végigjátszaniuk. Labda lesz, víz lesz, még ebéd is, de fizetés nem. Csak az maradjon, aki így is vállalja. A fél csapat elment, érthe­tően. Innen indultunk. De Kubatov Gábor klubelnök elhatározta, hogy rendbe tesszük a ferencvárosi vízilabdát, és ez meg is történt.

– Ön, egykori pólósként, a szívére vagy az eszére hallgatott, amikor éppen a vízilabdát szemelték ki és kezdték építeni a majdani BL-győzelemre?
– Csak az eszemre. A szakosztály éves költségvetése most nettó értékben közel 450 millió forint. Aki benne van a sportban, tudja, hogy futballban, de akár kosár- vagy kézilabdában ekkora összegből mire lehet menni. Maradjunk annyiban, nem európai kupagyőzelemre. Ennek a sokszorosa sem garancia a győzelemre.

– Garancia itt sem volt, az utolsó pillanatig sem, hiszen az Olympiakosz elleni ötméteres-párbajra a két mesterlövész, Varga és Vámos kipontozódott.
– Igen, a bírók utaztak Dumira, tudták, ha őt kiveszik, nagyon éles fegyvert ütnek ki a kezünkből. Álomszerűen játszottunk, végig a kezünkben volt a meccs, a kritikus utolsó negyedben is négy olyan ziccert alakítottunk ki, amellyel a rendes játékidőben lezárhattuk volna a mérkőzést. Nem tettük, így jött az Olympiakosz ellen a szokásos ötméteres-párbaj, mert az euró­pai Szuperkupát is így nyertük meg.

– A győzelem utáni eufóriában mikor gondolt először magára? Arra, hogy ezzel a csapat és részben a saját pályáját is beteljesítette?
– Erre így nem gondoltam, esküszöm. Nem készültem a döntő után fürdésre, nem vittem magammal az uszodába váltás ruhát, csak akkor sétáltam le a medencéhez, amikor a fiúk már benne voltak. De kiszúrtak, hatan-heten kijöttek értem, és bevágtak a vízbe. A tárcámat és a telefonomat az utolsó pillanatban nyomtam bele egy versenybíró kezébe, akit nem is ismertem. Szép tőle, hogy megvárt. Ekkor éreztem, hogy ha ezek a srácok a legnagyobb ünneplés közben is kimásztak miattam, lehet némi részem ebben az egészben.

– Mekkora része van benne ön és a vezérkar mellett a tudatosságnak, bármi külső faktornak, például a szerencsének?
– Mindnek jelentős. Aki azt mondja, szerencse nélkül hat év alatt nyolc trófeát lehet nyerni, az hazudik. Az részben szerencse, hogy a döntéseink szinte hiba nélkül bejöttek, talán egyetlen játékosban tévedtünk. De a többiek, az új igazolások és régiek az adott időszakban és feladatkörben mind beváltak, és ez az edzőkre is igaz. Gerendás Gyurira éppúgy, mint a kiteljesedő Varga Zsoltra vagy a tavaly nyáron, a visszavonulása után a szakosztály élére kinevezett Madaras Norbira. Nagy önbecsapás lenne azt hinni, hogy mindez csak azért történt így, mert ennyire értünk hozzá.

– A Ferencváros pólósai idén mindent, öt trófeát besöpörtek. Lehet innentől a különleges bravúr a mérce? Kötelezővé tehető a BL-címvédés?
– Semmiképpen sem. Azt megtanultam Hannoverben, hogy minden nüanszokon múlik, az első hat csapat bármelyike nyerhetett volna. Az az észszerű, ha a következő évre azt az igényt fogalmazzuk meg, hogy itthon jussunk be a bajnoki döntőbe, a BL-ben pedig a Final 8-be, és ott a lehető legjobb állapotban legyünk. Meglátjuk, az mire elég. Nem véletlen, hogy az utóbbi évtizedben a Reccón kívül senkinek nem sikerült a duplázás. Irreális célokat nem tűzünk ki.

– Legfeljebb megvalósítják őket?
– Legfeljebb…

Magyar Nemzet