Kökény Bea és Imre Géza gyermekei, Szofi és Bence is clubunkban bontogatják szárnyaikat, mindketten kézilabdáznak, velük beszélgettek.

A két szülő egyaránt sportága korszakos egyéniségének számít itthon, a gyerekek pedig a jövő reménységei. Az olimpiai ezüstérmes, világ- és Európa-bajnok párbajtőrvívó, Imre Géza és az Európa-bajnok, olimpiai és világbajnoki ezüstérmes kézilabdázó Kökény Beatrix két gyereke, Bence és Szofi az édesanya sportágát választotta.

A szülők csak azt szerették volna, hogy sportoljanak, így amikor dönteni kellett, kizárólag a gyerekekre bízták a választást. Vagyis szó sem volt olyan vitáról, hogy a népligeti ,Faházba” vagy Honvéd vívótermébe menjenek le a fiatalok.

Sokat néztem a tévében kézilabdát, elsősorban a válogatott és a Veszprém meccseit — így a 16 éves Bence. — Úgy emlékszem, Fazekas Nándor és Pérez Carlos volt a kedvencem. Először a trükkös lövések tetszettek meg a kézilabdában, talán ezért is lettem szélső, mert ezen a poszton van a legtöbb lehetőség az ilyesmire.

A 14 éves Szofinak bátyja után már egyenes út vezetett a kézilabdapályára. Ő azonban nem a mezőnyben, hanem a gólvonalon érzi magát otthonosan.

Amint lementem az első edzésemre, rögtön megtetszett nekem is a kézilabda, leginkább azért, mert csapatsportág. Együtt lehet a célokért küzdeni, nagyon sok barátom van, remek közösséget alkotunk a Fradiban.

Mindkét kézilabdás reménység remek idényt fut 2018-2019-ben. Bence az NB I-ben, az NB II-ben és az ifjúsági bajnokságban is szerepel, Szofi pedig a zöld-fehérek remeklő (huszonhárom győzelem, egy döntetlen) serdülőcsapatában véd. A sport mellett az iskolában elvártaknak is igyekeznek megfelelni, az Altis Alapítványi Gimnáziumba járnak, amelynek több neves sportoló is tanulója — ilyen például háromszoros ifjúsági olimpiai bajnok Késely Ajna.

A családból természetesen Kökény Bea nézi inkább szakmai szemmel a gyerekek játékát. De vajon szülőként vagy inkább edzőként szemléli az eseményeket?

Én úgy érzem, hogy is-is. Bencének eleinte sok tanácsot adtam. Azt hiszem, többet is, mint amit ő igazából igényelt volna, ezért az utóbbi időben már visszafogtam magam. Szofinak pedig hiába mondanék bármit is, ő csak a kapusedzőjére, Adri nénire (Fiedler Adrienne — a szerk.) hallgat.

Jól látható, hogy mindkét fiatal nagyon szépen halad előre, és ezt édesanyjuk is így véli, ugyanakkor mindig megpróbálja reálisan értékelni a teljesítményüket.

Bár Bence most már bemutatkozott az NB I-ben, azért még egyáltalán nem mondható kész élvonalbeli játékosnak, neki jövőre az NB I/B-ben tovább kell érnie. Mindenesetre azt kijelenthetjük, hogy már most többet tud a labdával, mint én valaha tudtam. Szofinak pedig még kicsit meg kell érnie a kapusposzton. Sokkal nagyobb egóra lesz szüksége, hiszen ő egyedül áll a gólvonalon.

Imre Gézát arról kérdeztük, hogy sportolóként milyennek látja a gyermekeit. Mennyire ragadt rájuk a profi mentalitás?

Bencéről azt tudom mondani, hogy ami a számára kijelölt feladat, azt maximálisan és kiváló intenzitással elvégzi, de általában nem többet. Szofi a tudatosabb. Voltak például étkezési tanácsadónál, és azóta maximálisan betartja az előírtakat, vagy éppen ha szabadnapjuk van, akkor is lemegy kondizni.

Amikor a mostani bajnoki évadban a Vecsés elleni hazai NBI-es mérkőzésen Bence tíz gólt lőtt és ezzel 16 évesen a csapat egyik legjobbja volt, bizony a szurkolók megtalálták a szülőket, és a gratuláltak a fiú remek teljesítményéhez. A büszke édesapa hirtelen alig tudott szóhoz jutni.

Kicsit fura volt ez a helyzet. Nem tudtam, pontosan mit is kellene mondanom. Köszönöm? Talán köszönjük? Vagy köszöni? Persze szerintem idővel hozzá tudok szokni ehhez. Remélem, még sokszor adódik hasonló alkalom, amikor gratulálnak hozzájuk.

És persze a gyerekek is nagyon büszkék a szülőkre. Szofi azt mondja, alig telik el úgy hét, hogy valaki ne menne oda hozzá, és méltatná édesanyja és édesapja sportsikereit.

Természetesen nagyon jólesik, amikor ilyen szépeket mondanak róluk. Persze magamtól is tudnám, hogy mekkora sportemberek, és mit értek el a sportágukban.

Bence húgához hasonlóan nagyon hálás a szülőknek: “Apára természetesen élsportolóként is emlékszem, és láttam azt a hihetetlen kemény munkát, amit ő beletett a vívásba – néhány hónapig egyébként én is fegyvert ragadtam. Anya pedig rengeteget segített nekem a kezdetekkor. És amikor kellett, arról is meggyőztek, hogy eszembe se jusson abbahagyni a kézilabdát.

A gyerekek azt mondják, ma már nincsen kérdés: mint példaképeik és szüleik, ők is mindketten a sportnak szentelnék életüket, és a kézilabdapályán képzelik el a jövőt.

NS, Utánpótlássport