Legendánknak a maiak közül Lovrencsics Gergő a kedvence.

– Amikor a lányával egyeztettük ezt a találkozót, azt mondta, az utca egyetlen zöld-fehér házát keressem. Mondhatni, nyilvánvaló.
– Pedig nem az. Amikor huszonkét éve ide, a főváros peremére költöztünk, sok gond volt a házzal, és nem mi választottuk ki a festék színét. Ez csupán a véletlen műve, igaz, nem is változtattuk meg.

– Egész életében ehhez a színkombinációhoz, konkrétan a Fradihoz vonzódott?
– Sokáig csak annyi fűzött a klubhoz, hogy nagyon csodáltam Gyetvai Lászlót, a Ferencváros legendás balszélsőjét. Még kisgyerek voltam Jánoshalmán, amikor ő már híres labdarúgóként beállt játszani búcsúk idején a helyiek meccsére. Az én szememben ő volt a nagybetűs futballista.

– Jánoshalmán már szervezetten játszott is?
– Persze! A szomszéd gyerek készített egy rongylabdát harisnyákból, azt rúgtuk mindig a szabadidőnkben, egy másik barátom pedig még igazolásokat is készített kartonpapírból, tehát már nyolcévesen nagyon komolyan vettük magunkat. Később valódi igazolt játékos lettem Jánoshalmán, és tizennyolc évesen kerültem a másodosztályú Kecskeméthez.

– A fáma szerint két évvel később Bozsik József háromszor is elment Kecskemétre, hogy rábeszélje, legyen a Honvéd játékosa. Végül miért a hatalom által elnyomott, Budapesti Kinizsire átkeresztelt Fradit választotta a világ legjobbjai közé tartozó Honvéd helyett?
– A Honvéd 1953-ban Pécsett kezdte az idényt, és Cucuék hívtak, menjek oda velük, szokjam a légkört, de az egyik barátom, Máté Feri lebeszélt, mondván, könnyen balhé lehet belőle, hiszen még a Kecskemét igazolt játékosa voltam. Közben hívott rengeteg vidéki klub is, majd megjelent a Ferencváros intézője, aki azzal érvelt, hogy a Kecskeméti Kinizsiből magától értetődően a Budapesti Kinizsibe vezet az út, én pedig úgy véltem, biztosan igaza van.

– Nem volt túl nagy váltás belecsöppenni a fővárosi életbe?
– Nem, mert nagyon sok segítséget kaptam. Nehéz volt albérletet szerezni, ezért a klub idősebb játékosai átmenetileg befogadták magukhoz a fiatalokat. Én például eleinte az olimpiai bajnok vízipólós Kárpáti Györgyék cselédszobájában laktam a Népszínház utcában. Gyuri mondta, hogy arany életem lesz, mert neki is a nővére írja meg a házi dolgozatait, nekem is szívesen megteszi. Sikerült beiratkoznom a Vas utcai közgazdasági technikumba, tehát tanulhattam is.

– És a pályán?
– Ott sem volt gond, hamar bekerültem a Fradi kezdőcsapatába, az első meccsemen pedig még Dorogi játékvezető is odajött hozzám egy szép cselem után gratulálni. Nem csalódtam Gyetvai Laci bácsiban sem, ő rengeteget foglalkozott velem. Külön edzettünk, indított kívül és belül, nekem el kellett futnom, majd beadnom neki a labdát, és ezt ismételtük több százszor egy nap. Megérte, hiszen később számtalan gólpasszt adtam így a belső csatároknak.

– Az 1954-es elbukott világbajnoki döntőt követő első válogatott mérkőzésen, éppen a születésnapján mutatkozott be a válogatottban. Milyen volt a hangulat a kudarc után?
– Elképzelheti… Többnyire arról volt szó, hogy a játékvezető döntő hibákat követett el, emellett viszont érezhető volt a határtalan bizonyítási vágy is. Végül ennek meg is lett az eredménye, mert jó játékkal öt-egyre legyőztük Romániát. Én nem voltam elégedett, mert nem sikerült helyzetbe kerülnöm.

– Milyen volt Puskás Ferenc mellett szélsőt játszani a bal oldalon?
– Remek, hiszen keveseknek adatik meg ilyen élmény, bár nekem Kocsis Sanyi volt a legnagyobb kedvencem. Ő mindig azt mondta, az ellenfél középhátvédjének a feje búbját célozzam meg a labdával, és majd ő túlugorja őt. Tudom, ő is kedvelt engem. Egyszer a margitszigeti Nagyszállóban volt a találkozó, és én a portást vártam, amikor Sanyi megjelent. Kérdezte, melyik szobában lakom. Nem tudtam még, erre bement a recepcióspult mögé, és átírta a beosztást úgy, hogy együtt lehessünk, és attól fogva, amíg nem távozott külföldre, mindig szobatársak voltunk.

– Közben elkezdte, majd 1960-ban el is végezte az állatorvosi egyetemet. Ez miért volt fontos a futball mellett?
– Jánoshalmán sok állatot tartottunk, természetesnek vettem a velük való foglalkozást, mint ahogyan a tanulást is. Mehettem volna a Közgázra is, de engem ez vonzott.

– Hogyan tudta az egyetemet összeegyeztetni az edzésekkel, az edzőtáborokkal, a külföldi meccsekkel?
– A rektor azt mondta, nem akar velem kekeckedni, keressek egy nagyon jól tanuló barátot, aki megosztja velem a jegyzeteit, és így tudom pótolni a hiányzó órákat. Több kivételezés nem volt, nem kaptam ajándékba egyetlen jó jegyet sem, de ez így is volt rendjén. Ha ebben a szakmában valamit nem tanulok meg, annak súlyos következményei lehetnek. A diploma megszerzése után pedig el is helyezkedtem, és tényleg dolgoztam a futball mellett a Budapesti Sertésvágóhíd higiénikus állatorvosaként. Reggel nyolcra bementem, kettőig tettem a dolgomat, majd mentem edzeni és sötétedésig futballoztam. Amikor edzőtábor, Európa- vagy világbajnokság volt, akkor a sporthivatal kikért a munkahelyemről.

– A munka mellett, „mellékesen”, 1965 júniusában világbajnoki részvételt jelentő gólt szerzett az osztrákok ellen a válogatottban, majd a VVK megismételt elődöntőjében eredményes volt a Manchester United ellen is, a döntőben pedig az ön góljával nyert a Fradi Torinóban a Juventus ellen. Ráadásul mindhármat fejelte, finoman fogalmazva sem jegenyetermetével.
– Akkoriban tudatosan törekedtem arra, hogy ne csak kiszolgáljak, de érjek oda a befejezésekhez is, és az a hónap tényleg varázslatosra sikeredett. És bár alacsony vagyok, kamaszként Jánoshalmán indultam atlétikai versenyeken; százméteres futásban, magas- és távolugrásban senki sem tudott legyőzni.

– Kihagyhatatlan játékosa volt a Ferencvárosnak és a válogatottnak is, mégis, mintha kevesebb reflektorfényt kapott volna Albertnél, Vargánál, Mátrainál vagy akár Szőkénél. Nem hiányzott a sztárság?
– Nem. Csendes, visszahúzódó ember vagyok, nem szeretem a balhékat, a felhajtást. Sohasem reklamáltam, ha a játékvezető tévedett vagy a védőm belém rúgott, az úgysem változtatott volna semmin sem. Egyszer sem állítottak ki egész pályafutásom során. Én a békességet szeretem.

– A Fradiból miért nem sikerült elcsábítani?
– Mert meg sem próbálták, mindenki tudta rólam, hogy hiábavaló kísérlet lenne. Remek közösség, mondhatni család volt a klub, olyan nagyszerű emberekkel, mint például Mészáros József, Kispéter Mihály, Rudas Ferenc, Mátrai Sándor, Rákosi Gyula, és olyan klasszisokkal, mint Albert Flórián vagy Varga Zoltán.

– Visszatérve a békességre: ha ez a világa, miért csapott fel a rendszerváltás idején politikusnak?
– Torgyán József hívott a kisgazdapártba, végül beadtam a derekamat. Amikor Jánoshalmán jelöltek képviselőnek 1998-ban, azért vállaltam, mert biztos voltam benne, úgysem engem választanak meg. Tévedtem, és két ciklust végigdolgoztam szép csendben, a háttérben. Próbáltam segíteni, akinek csak tudtam, de kiderült, a politika nem az én világom.

– Követi a mai Fradi eredményeit?
– Annyira, hogy kijárok a hazai meccsekre. Az öcsém vagy a fiam visz ki, egyedül már nem tudnék elmenni a stadionba, itthon pedig elszundítanék a képernyő előtt. Kedvelem Böde Dánielt, mert amikor beáll, mindig rúg gólt. A kedvencem Lovrencsics Gergő, mert nagyon jól játssza be a jobb oldalt, hatalmas a szíve és a kapura is veszélyes. Meg kell említeni az olasz Lanzafamét is, aki remek futballista.

– Akkor nyilván boldog a Fradi harmincadik bajnoki címe miatt!
– Majd akkor ünnepelek, ha már papíron is meglesz a cím. Hatvanháromban mi már bajnoknak hittük magunkat, aztán az utolsó három fordulóban kikaptunk, és a Győr végzett az élen. Ám az ünnep biztos, hiszen kaptam meghívót a jövő hétre a klub születésnapjára, és természetesen ott is leszek.

forrás: magyarnemzet.hu