Kercsó Árpáddal beszélgettek jégkorong szakosztályunk utánpótlásáról.

– Többször is beszélt korábban arról, hogy mit jelentett önnek gyermekként, fiatalként a legnépszerűbb magyar klub, a Fradi. Később beszélünk még az érzelmekről, de először szakmai szempontból lennénk kíváncsiak: mi motiválta elsősorban, amikor elfogadta a Ferencváros felkérését?

– Nem választanám ketté a két dolgot, már csak azért sem, mert a Fradi nekünk ott, Székelyföldön a legszentebb, legfontosabb klub volt mindig is. A rádióban igyekeztünk követni Albert Flóriék, majd később Nyilasiék szereplését, szurkoltunk nekik. Ezért amikor megérkezett a felkérés, hogy vállaljak szerepet a Ferencváros újjáépíteni szándékozott utánpótlásában, habozás nélkül igent mondtam, hiszen egyértelműen azt éreztem lelkileg, hogy ezzel hazatérek. Ami a dolog szakmai részét illeti, azt a célt tűztem ki magam elé, hogy munkám által egy, a Ferencváros nevéhez és hokis hagyományaihoz méltó, utánpótlásnevelő szakosztály jöjjön létre. Azt gondolom, eddigi pályafutásomra joggal lehetek büszke, de feltett szándékom, hogy feltegyem erre a koronát is, méghozzá azzal, hogy munkámmal elérjem: a közelmúltban bajnoki címet szerző felnőtt csapatban játszó neveltjeim, Nagy Gergő, Pavuk Attila, Pleszkán József mellé a saját utánpótlásunkból kerüljenek fel hasonló kvalitású játékosok. A cél hosszú távon nem lehet más, mint egyszerre magas színvonalon hokizni tudó, ugyanakkor a Ferencvároshoz is erős kötelékkel tartozó játékosokkal eredményesnek lenni.

– Nyilvánvaló, hogy ez nem egy-két éves folyamat, de mi az, amit már sikerült megvalósítania, amire már most is büszke a Fradinál?

– A helyzet nem volt éppen rózsás, amikor elkezdtem a munkát. Lentről kell mindig elkezdeni az építkezést. Ez minden eddigi állomáshelyemen bevált, így egyértelmű volt számomra, hogy itt is ezt az elvet kell követnem. Nagyon fontos a toborzás. Óvodáskorú gyerekeket toborzunk. Ez sok munkával és még több utánajárással jár, de ettől nem lehet sajnálni az időt és az energiát. Ami az eredményeket illeti, máris van mivel büszkélkednem. Akiket tavaly sikerült kiválasztanunk, azok ma is ott vannak, mert fontos, hogy megtartani is képesek legyünk azokat, akiket sikerül lecsábítanunk a jégpályára. Ez olyannyira jól működik most nálunk, hogy a Ferencvárosi Sportiskola és Gimnáziummal együttműködve hokis első osztályt is indíthattunk. Ezek a gyerekek heti háromszor reggel tanóra keretében, délután pedig kétszer edzenek. Általánosságban is jelentős a fejlődés. Amikor idejöttem alig száz gyermekünk volt, most már majdnem a duplája a létszámunk. Azt is meg kell mondanom, hogy ebben a korban nem a bajnokság megnyerését tartom a legfontosabbnak, hanem azt a fejlődést, amit a gyerekeken napról napra látok. Azt, hogy a nem kötelező egyéni edzéseken harminc-negyven gyerek jön, mert fejlődni akar, és mert jól érzi magát. Ez persze nem azt jelenti, hogy egyébként a jégen ne lennének kiemelkedő eredményeink, mert vannak. Az U8 és U10 csapatainkban sok tehetséges gyerek jár. Az U14-es csapatunk most nyert egy nemzetközi tornát, ami az elvégzett munka eredménye. Munkánk egyik sokatmondó visszajelzése az is, hogy más, neves egyesületektől is egyre többen akarják nálunk folytatni a hokit.

– Korábbi csapatainál az jellemezte önt, hogy a hoki mellett az emberi nevelésre is igyekszik maximális figyelmet fordítani. Így van ez a Fradinál is?

– Természetesen. A mai, felgyorsult világ, és annak sok-sok csábítása talán még inkább fontossá teszi munkánknak ezt a részét. Ezért az öltözőben egy kifejezetten erre a célra létrehozott tanulószoba is működik, ahol pedagógus feleségem segítségével tanulnak. Ennek a korosztálynak a tanulmányi átlaga négyes fölött van, ami, azt hiszem, példaértékű. Ez a munka egyébként olyan, mint a háromlábú szék, amely csak akkor áll meg, ha mindhárom pillére szilárd. A szülők-gyerekek-edzők által képzett hármas alappillér jól működik.

– Ami a nevelést illeti, aligha tévedünk, ha azt feltételezzük, hogy fradizmust és hazaszeretetet is igyekszik neveltjeibe plántálni…

– Feltétlenül. Székely ember lévén, saját bőrömön tapasztaltam meg, milyen nagyszerű dolog, hogy magyarnak születtünk, még akkor is, ha annak idején otthon ebből szinte csak hátrányunk származott. Mégis: a megtartó erőnk egyik legfontosabbja volt magyarságunk. Éppen ezért számomra különösen fontos, hogy elültessem a jó értelemben vett hazaszeretet és a történelmi Magyarország megismerését. Hasonlóan korábbi csapataimhoz, itt is voltam már a neveltjeimmel edzőtáborozni Székelyföldön. Ezeknek az utaknak nemcsak a hokitudás fejlesztése a célja, hanem az is, hogy mielőbb megtudják: jelenlegi határainkon túl is élnek magyarok, és hogy megismerjék, megérezzék a kisebbségi magyar sors sajátosságait. Ezeken az utakon megnézzük az ezeréves magyar határt, sétálunk a Gyilkos-tó partján, ahol elmesélem nekik a tó legendáját is, és számos egyéb élményt is igyekszünk adni a gyerkőcöknek. Természetesen sportbarátságok is születnek. Bennünket is a székelyekre jellemző vendégszeretettel fogadnak, és mi is meginvitáljuk a székelyföldi csapatokat egy-egy látogatásra. A székely–magyar hokigálán pedig együtt szurkolunk mindkét csapatnak.

– Engedjen meg egy talán kellemetlen kérdést: vannak partnerei ebben a nevelőmunkájában, amit pedagógusként végez? Más szóval, jó értelemben vett megszállottságával egyedül van, vagy kollégái is hasonló értékrendet vallanak magukénak?

– Szerencsére nem vagyok egyedül. A Ferencváros eleve nemzeti hagyományokkal rendelkező klub, így ha valahol, akkor itt igazán helye lehet annak, amit képviselni próbálunk. Emellett az a kis csapat, amely a közvetlen munkatársi körömet alkotja, szívvel-lélekkel vallja ugyanazt, amit én. Feleségem végzett pedagógusként, gyermekkori tanítványom Faragó Gyula és a tizenöt éve velem együtt dolgozó Láday András pedig edzőként partnerem abban, amit el szeretnék érni a gyermekeimmel. Egyik mottónk az a vers, amelyet a feleségem tanít legkisebb gyermekeinknek: „Mi vagyunk a zöld sasok; Villám lábú hokisok; Zöld a szívünk, zöld a vérünk; Legyőzzük az ellenfelünk! Hajrá Fradi!”

– Tervei szerint meddig szeretne edzőként dolgozni?

– Ez volt a legkönnyebb kérdés: ameddig képes vagyok arra, hogy a sípomba fújjak!

Demokrata