Dini a szombati remek teljesítményről beszélt.

Örülök, hogy a mezőnyjátékosok mellett az én teljesítményemet is jónak értékelték. Főleg az első félidőben, 0-0-nál és 1-0-nál fontos volt, hogy ne kapjunk gólt. A kapus egyik legfontosabb feladata manapság, hogy a játékkal együtt élve reagáljon a hosszú indításokra. Mihajlovics kilépésénél a passz pillanatában úgy éreztem, nagyjából egyszerre érünk a labdához, egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy kézzel vetődöm, de végül becsúsztam. Szerencsére én voltam gyorsabb.

Hegedűs gólját alaposan elemeztük, sokat beszéltünk róla, de most is csak azt mondhatom, hogy a szabadrúgás pillanatában kiugrásra készen várta a labdát az egyik hazai, ezért kimozdultam az esetleges indításra. Kapusként ez a dolgom, százból kilencvenkilencszer bejön, de ha valaki úgy rúgja meg, mint Hegedűs János, nincs mit tenni. Gorriaran is ötven méterről szerzett gólt, a kapusnak esélye sem volt.

A futball abban hasonlít a kézilabdához és a vízilabdához, hogy a meccsek előtt felkészülünk abból, hogy egyes szögekből melyik játékos hova szeret lőni. A szabadokat és a tizenegyeseket is lehet tanulmányozni, de ha 12-13-ról jön a lövés, nincs értelme okoskodni, csak a reflexek maradnak. Mihajlovics második félidei helyzeténél igyekeztem minél szélesebbre tárni a kezemet és a lábamat. A támadó kivárt egy ütemet, így a lövés pillanatában már a földön voltam, de nem tudta elrúgni mellettem a labdát. Ezt a mozdulatot autodidakta módon tanultam az évek során, és ilyenkor szerencse is kell. Utána nem a védésemnek örülve üvöltöttem, hanem a védőkkel, amiért nem figyeltek. 5-0-ra vezettünk, de nem tetszett, hogy ilyen könnyen helyzetbe került az ellenfél, amolyan ébresztő jelleggel kiabáltam a társaimmal.

A szombatot az tehette volna még szebbé, ha a Vidi pontot veszít. Ami minket illet, örülök, hogy javítottunk a tavaszi idény elején látott gyengébb játékon és végre olyan ritmusban focizunk, amit az ellenfél nem tud követni.

– Dibusz Dénes

(Nemzeti Sport nyomán)