Hesz “Misával”, a Fradi Mexikóban csúcsra érő kajakosával beszélgettek. Hétfőn együtt köszöntötték clubunk olimpiai bajnok legendáit, a 75 éves Szűcs Lajost és Hesz Mihályt, valamint a 65 éves Magyar Zoltánt – az eseményről ide kattintva olvashattok bővebben.

– Az első és legfontosabb kérdés: hogy van Miska bácsi?
– Köszönöm szépen, a koromhoz viszonyítva nagyon jól! Természetesen nem vagyok húszéves, de hetvenötnek sem érzem magam. Vigyázok az egészségemre, ami egyelőre még nem hagyott cserben.

– Mivel tölti az idejét manapság?
– Egész életemben aktív ember voltam, úgyhogy a mai napig szoktam sportolgatni, igaz, az elmúlt pár hétben egy kicsit elmaradt ez a karácsonyi készülődés miatt. Emellett nemrég tértem haza egy mexikói utazásról, az 1968-as olimpikonokkal látogattuk meg az egykori sikerek helyszínét. Nagyszerű, élménygazdag út volt, nagyon élveztük a régi társakkal.

– Idézzük fel egy kicsit a múltat! Vácott kezdte a pályafutását, hogyan került később a Ferencvároshoz?
– Ennek nagyon egyszerű oka volt. Vácott működött a Váci Hajó, de az inkább szabadidő-egyesület volt, nem a versenyzés volt az elsődleges. Én pedig versenyezni szerettem volna, ezért megragadtam az alkalmat, amikor egy akkori edzőtársamat leigazolta a Fradi, és vele tartottam. Szimpatikus volt a klub, de ekkor még nem az volt az elsődleges szempont, hogy mekkora múltú és hagyományú egyesülethez megyek, hanem hogy a versenyzéshez biztosítani tudják a megfelelő körülményeket.

– Később aztán megtapasztalhatta, mit jelent a Fradi-család tagjának lenni. Mi fogta meg legjobban az FTC-ben?
– Fiatal korom óta Vácott éltem, onnan jártam a Fradiba is edzeni. A környéken hatalmas becsben tartották a Ferencvárost, nagyon sok fradista élt arrafelé. Ezt csak akkor tudtam meg, amikor észrevettem, amint az emberek meghallották, hogy a Fradiban kajakozom, teljesen lázba jöttek. Ekkor kezdtem el érezni, mit jelent ehhez a családhoz tartozni. Később, ahogy váciként is egyre inkább befogadtak, ez csak erősödött, és rájöttem, fradistának lenni egyet jelent egyfajta családdal, és nemzeti hovatartozással egyaránt. Ez pedig felemelő érzés a mai napig.

– Pályafutása csúcsa a mexikóvárosi olimpiai bajnoki cím. Ha röviden kell megfogalmazni, mit jelent önnek az aranyérem?
– Szerencsére már az 1968-as olimpia előtt is voltak sikereim, így hiába nem voltam született ferencvárosi, és nem töltöttem sok időt a Népligetben, egyre inkább felfigyeltek rám, és az FTC is egyre jelentősebb szerepet töltött be a magyar kajak-kenu sportban. Ennek az egésznek fontos részesének lenni fantasztikus érzés volt, így mondhatom, hogy az olimpia, illetve az arra való felkészülés az egész pályafutásomat meghatározta. Ennek volt a koronája a mexikóvárosi aranyérem, ami egy máig is élő, csodálatos emlék.

– Minek köszönhette a sikert?
– A mentális felkészülésnek. Az egy pillanatig sem volt kétséges, hogy fizikailag valamennyi versenyző tökéletes állapotban érkezik az olimpiára, ezért időközben elkezdtem keresni, milyen pluszt lehet hozzátenni az edzésekhez, amellyel az ellenfelek meglephetők. Beépítettem a jógát, a meditációt a felkészülésembe, jelentős hangsúlyt fektetve a légzéstechnikára és a koncentrációs képességem fejlesztésére. A döntőben már automatikusan jött minden, oda se figyeltem, úgy indítottam meg 600 méternél a hajót, csak azt éreztem, hogy repül a kezem és a hajó. Kicsit magam is meglepődtem, hogy ezzel utolértem az ezúttal is mellettem lapátoló Szaparenkót, aztán 700-tól azt figyeltem, mikor fog elindulni, miközben csak arra tudtam gondolni, ezt az aranyérmet nem engedem, ez már az enyém!

– A dobogó tetején tényleg lepereg az addigi élete filmje?
– Igen. A kis klottgatyás Misa képe is bevillant. Az első siker, a négy évvel korábbi szomorúság. A lobogó zászló megindító. Jelképes is: lobogás és hullámzás.

– A szorgalom vagy a tehetség fontosabb?
– A szorgalomnak adnék 95-öt, a tehetségnek a maradékot. Miért csak ötöt? Mert a tehetség egy állapot. Fontos állapot, nagyon fontos, de nem elég. Sokan születnek tehetséggel, de az is egy tehetség, hogy a fontos pillanatban, jelesül a döntőben, elő kell hozni a versenyzőnek a legjobbját. Azt pedig csak úgy lehet megtenni, hogy előtte rengeteget gyakorolunk. A szorgalom teszi lazává a versenyzőt, mert tudja, mindenre felkészült már, mindent begyakorolt, és a kellő pillanatban elő tudja hívni azt, amit korábban, egy átlagos szürke délutánon elraktározott. Nem elég viszont gyakorolni, a fontos pillanatban elő kell tudni hívni a tudást. Szembeszél, csak egy villanás, és máris tudni kell, mit kell tenni, ami ráadásul helyes is. 1964-ben láttam először Ron Clarke-ot. 10 ezer méteren futott az ausztrál, és nem nyert. Én második lettem, ő harmadik. Nyilván mindketten azért mentünk Mexikóba, hogy aranyéremmel térjünk haza. Neki nem sikerült, csak ötödik lett, pedig megvolt az esélye, csak nem észlelte, mit kell tennie. Nem tudta a tudatalattijából előhívni azt a momentumot, amire szüksége lett volna.

– Sokszor megfordult a fejében, hogy feladja?
– A kis ördög mindenkinek ott ül a vállán, aki ilyen sportra adja a fejét. Az enyémen is ott volt, és a lényéből adódóan állandóan duruzsolt is a fülembe. Ma nem kell 20 kilométert evezni, elégedj meg kevesebbel, jó leszel anélkül is, ha ma nem köpöd ki a tüdődet. Amikor melózol, könnyen keresed a könnyebb utat. De akkor mindig ott volt bennem: dehogy adom meg az esélyt a többinek, aki szeretne legyőzni. Nem szeretném látni a mosolyukat, inkább lássák ők az én vicsoromat. Egy versenyen én csak sokadsorban képviseltem önmagam. Mindig ott volt előttem Magyarország, a Fradi, a sor végén pedig én.

– Mi volt a jelmondat, ars poetica, ami végigkísérte a pályafutását vagy az egész életét?
– Az edző elől el lehet bújni, önmagad elől soha. Lehet hazudni, hogy végrehajtottam a napi edzésadagot, de a saját magunk szeme mindent lát. A jóistené is ilyen, de ebben az esetben a saját magunk értékrendje fontosabb. Magunknak kell a tükörbe nézni tiszta lelkiismerettel. Nekem 20 centi hiányzott a 64-es olimpián. A barátaim tudatosították is bennem, hogy az milyen kevés. Volt aki jóindulattal, volt, aki nem. Még olyan megjegyzést is tettek, hogy Húsz Misa az én nevem. Nekik is meg akartam mutatni, és nem akartam azt az álmot, hogy a sivatagban kapkodok a pohár víz után.

– Manapság követi a Fradival kapcsolatos eseményeket?
– Igen, és nagyon örülök neki, hogy a korábban megszűnt kajak-kenu szakosztály az elmúlt években újjáéledt, és egyre figyelemreméltóbb eredményeket ér el. Ráadásul a szívemnek különösen kedves, hogy a váci kapcsolat utánam is tovább él, hiszen a Petró-testvérek vagy Fekete Dorina váci születésűek. Tudom, hogy Ferencváros polgármesterének is szívügye a kajak-kenu, és összességében nagyon örömteli, amilyen fradista kajakos élet kialakult a kis-Dunán.

– Lehet a közeljövőben olyan fradista kajakos Miska bácsi szerint, aki követi Önt eredményességben?
– Nem gondolom, hogy az a legfontosabb, hogy lesz-e. Szerintem sokkal többet jelent, ha minél többen dolgoznak, edzenek ezekért a célokért. Az ugyanis azt jelenti, hogy él és működik egy jó fradista műhely, a munka pedig meg fogja hozni egyszer az eredményeket is.

– Mikor ült legutóbb kajakban?
– Megvan egy a régi versenyhajóimból, egy fahajó, amelyet itthon a garázsban tárolok. Szeptember végén csomagoltam ki legutóbb. Nem megy már olyan gyorsan, mint régen, viszont még mindig nagyon élvezem!

Mit szeretne, hogy emlékezzenek önre?
– Van egy hit, amit beléd vetnek a szurkolók. A hazád. Hogy majd a Hesz nyer. Ennek a várakozásnak én megfeleltem. Szerencsém is volt, mert mindkét olimpia messze volt Magyarországtól, ahogy távolodtunk, nekem az többnyire segített. Valahogy úgy lett kisebb a teher, de egyre nagyobb a vágy, hogy most meg fogok felelni, mert képes és alkalmas vagyok rá. Szóval, hogy ezt a belém vetett hitet én nem csaltam meg.

Fradi.hu, Index, Hosszabbítás – NS