A Magyar Telekom vezérigazgatója így mutatkozott be clubunk tagságának.

Rékasi Tibor

Egy kis faluban nőttem fel Pest megyében, az Alföld közepén. Szoktam mondani, hogy a helyre az a jellemző, hogy a következő helyet Pokoltanyának hívják. Mindenesetre én nagyon szerettem és igazán szuper gyerekkorom volt. Mint ahogyan az sok más helyen is a helyzet volt akkoriban, túl sok lehetősége a gyerekeknek a szórakozásra nem volt, de focizni mindenhol tudtunk. Talán 5 éves lehettem, amikor egyszer fociból hazajövet az akkor nálunk látogatóban lévő nagymamám megkérdezte, hogy szoktam-e nézni is focit és kinek drukkolok.

A válaszom gyors és határozott volt: a Fradinak (bár, hogy ez mit jelent, arról még sok fogalmam nem volt, de akkoriban nálunk szinte mindenki a Fradinak drukkolt, ugyan az öregek között ismertem pár Vasas és Honvéd drukkert is, de ez régi ismerősök között bocsánatos bűnnek számított). Na több sem kellett nagyanyámnak, egyből dőlt belőle a szó: hát jól is teszed, mert a mi családunkban (nagyanyám nagypolgári családból származott Zuglóból) mindenki Fradista, hiszen az ő második unokatestvérei voltak a Kohut testvérek, és közülük a Vili olyan híres volt, hogy még el is nevezték róla – a szélről lőtt góljai miatt – a Kohut szöget. És egyébként is az ö anyukája minden meccsén kint volt, amíg itthon játszott, és ha valaki szidni merészelte a Vili bácsit a lelátón, azt bizony az esernyőjével rendesen fejbe verte (akkoriban ilyesmiért még nem járt eltiltás, gondolom).

Szóval ez el is döntötte a kérdést. Innentől fogva először az öregekkel, később, mikor Pestre felkerültem, már a haverokkal jártunk meccsre. Sokáig a K szektor szélén, a lépcsőn álltunk, aztán amikor már kicsit több pénzem lett, a 6-osba tettük át a székhelyünket, és egészen a stadion bontásáig ott is voltunk.

A Népstadiont nem igazán szerettem, ezért oda nem volt bérletem, de azóta, aki meccsre jár a VIP oldalra, tanúsíthatja, hogy Fradi meccs nem indul el nélkülem.