Ökölvívóink vezetőedzője, Öcsi bácsi újra beült az iskolapadba.

Szántó Imre – tanítványainak s az olvasók, tévénézők millióinak Öcsi bácsi – ma hetvenöt éves. Nyugodtan hátradőlhetne, elvégre olyan edzői múlt áll mögötte, mint Magyarországon az ökölvívósportban, talán a néhai Adler Zsigmondot leszámítva, senkinek. De nem dől, inkább két ember helyett is tanul, dolgozik, a Ferencváros szakosztályának vezetőedzőjeként keresi, helyesebben megpróbálja kiválasztani az új Kokót. Egyelőre mérsékelt sikerrel.

Négy óra után jöjjön ki a Népligetbe, akkor tartok edzést, előbb nem érek rá, mert sulis vagyok. (A későbbiekben kiderül, hogy a suli az egyetem, a szak pedig a történelem – a szerző.) Annyi izgalmas, az edzői hivatás szempontjából is hasznosítható finomságot szippantunk fel ott az emberi kapcsolatokról is. Hátha ragad rám olyasmi, amit az ökölvívók nevelésében, a képességeik fejlesztésében hasznosítani tudok – jelenti ki Szántó Imre. Nem mondom, hogy meglepődöm, hiszen ha létezik hetvenöt éves sportember a földön, akiről el tudom képzelni, hogy éppen most iratkozott be az egyetemre, akkor az ő.

Bizony napjaink ökölvívóinak, még inkább edzőinek a tudása fejlesztésre szorul, és a szakma – bocsánat, a hivatás – nagy öregje itt nem csak és nem elsősorban a magyar bunyósokra gondol. Úgy véli, a sportág, sőt általában a sport válságba került.

A minap láttam egy futballrangadót, amelynek a végén az egyik csapat edzője kiemelte, hogy a fiúk jól harcoltak. Nem jól futballoztak, hanem jól harcoltak. Hát mi ez? Ketrecharc? Én még életemben ennyi szabálytalanságot nem láttam. A labda vigyorgott, az összes szereplő közül az érezte magát a legjobban, mert senki sem bántotta. És sajnos a bokszra ugyanez áll. Hová lett a tiszta, technikás bunyó? A hetvenes években a klasszikus Adler-iskola magához láncolta a zseniális bunyósokat, Kajdit, Gedót, Orbán Lacit, Botos Andrást és Badarit.

Ha már a legendáknál tartunk: Szántó népligeti irodájában a falon függ egy szürke póló, a hátán a 75-ös számmal, meg egy érem. Mindkettőnek megvan a maga története.

Kovács Pistivel kint voltunk Madridban a 2004-es európai uniós bajnokságon, ott találtam egy sportboltban ezt a mezt, amit megvettem azzal, hogy majd a hetvenötödik születésnapomon magamra öltöm. Az érem pedig Pista 1997-es világbajnoki aranya, amit nekem ajándékozott. Egy darabig az atlantai olimpiai aranyérme is nálam volt, de az visszaadtam neki, mert az olimpiai arany nem játék.

Szántó fiatalon, 26 évesen abbahagyta a bunyót, miután belátta, hogy sohasem lesz belőle olimpiai bajnok, és elkezdett edzősködni. Hét évig tanult – egy év segédedzői, két év edzői, négy év szakedzői a TF-en.

Olyan meste­reim voltak, mint az édesapám, akit mindenki csak Csöpi bácsiként ismert, Énekes Árpáddal is volt szerencsém együttműködni, meg persze Papp Lászlóval. Laci bácsihoz fogható jó szemű, derék, becsületes edzőt nem ismertem. Büszke vagyok rá, hogy négy évig a segítője lehettem. Sohasem kiabált, neki nem kellett felemelnie a hangját ahhoz, hogy odafigyeljenek rá. Részt vettem hat felnőtt- és egy ifjúsági olimpián, legalább húsz felnőtt és korosztályos világbajnokságon, 1993-tól 2004-ig a válogatott szövetségi kapitánya voltam. 2014 óta pedig a Ferencváros újjáalakult ökölvívó-szakosztályának vagyok a vezetőedzője.

Azt sem hallgatja el, hogy a nyolcvanas évek második felében csaknem három éven át átmenetileg pályát módosított. – Elmentem butikosnak a Körútra, rengeteg pénzt kerestem, de aztán 1988-ban Csötönyi Sándor visszacsábított. Ennek is már harminc éve…

Szántónak az ökölvívás halálosan komoly dolog, persze ettől még az első adandó alkalommal lecsapja a feldobott magas labdát. Odakint az egyik hobbibokszoló kislány az edzés befejeztével beköszön a nyitott ajtón. – Öcsi bácsi, holnap hányra jöjjek tréningre, háromra vagy ötre? Szántó csípőből rávágja: – Nyugodtan jöhet ötre is, csak akkor már nem lesz itt senki.

Szántó megannyi nagyszerű ökölvívóval foglalkozott az évtizedek során: a Bedák fivérekkel, akik közül Pali felnőtt-vb-ezüstérmes; aztán a sokszoros Eb-ezüst- és vb-bronzérmes Káté Gyulával, az Eb- és ifjúsági olimpiai harmadik helyezett Harcsa Zoltánnal és bátyjával, Norberttel, az amatőr Európa-bajnok Bacskai Balázzsal már profiként, de az Eb-ezüstérmes, későbbi profi világbajnok Balzsay Károly is dolgozott a keze alatt a Vasasban és a válogatottban is.

Erdei Zsolt is akkor lett világbajnok 1997-ben Budapesten, amikor Szántó volt a szövetségi kapitány. Kótai Mihályt, a Fradi jelenlegi szakosztályvezetőjét is edzette a válogatottban, ahol Eb-bronzéremig vitte, majd egy évig a profik között, ahol világbajnok volt. Az igazi nagy kedvenc azonban természetesen Kovács István, vagyis Kokó.

Pistivel különleges a kapcsolatom, az ifjúsági válogatott szakvezetőjeként én húztam fel rá a kesztyűt 1988-ban, Gdanskban a junior Eb-n, amit megnyert, és én húztam le a kezéről utolsó profimeccse után, ugyanott. Közben eltelt tizennégy év, és Pista nyert két-két felnőtt-világ- és Európa-bajnoki címet, egy olimpiát, és a profik között is világbajnok lett. Pistivel interaktív kapcsolatban voltam, mindig visszakérdezett, mindent meg akart érteni, semmit sem csinált meg szolgai módon. Igazán termékeny volt a kapcsolatunk.

Szántónak az edzőség hivatás. Ma is szakadatlanul keresi a tehetségeket, már-már tudományos alapossággal.

Amit én csinálok, az kiválasztás, nem horgászok, mert úgy legfeljebb egy-egy snecit fognék, ami még az akváriumba sem elég jó. Elmegyek a gyerek családjához, csak olyanokkal vagyok hajlandó foglalkozni, akinek legalább az egyik szülője dolgozik, mert roppant fontos, hogy az illető milyen szellemiséget hoz magával a szülői házból.

Szántó jó pár évvel ezelőtt kijelentette, addig szeretne élni, amíg lesz újra magyar ökölvívó olimpiai bajnok. – Meglehet, örök életű lennék. Így hát eldöntöttem: beérem egy aprócska bronzzal is. Attól tartok, így is megcélozhatom a százat…

Magyar Idők