Macedón középpályásunkkal, Stefan Spirovskival beszélgettek.

Szereti a társasjátékokat?
Odahaza nincs nagy hagyománya. A barátokkal olykor játszottunk Monopolyt, ha jól tudom, az itt Magyarországon is népszerű, de nem volt jellemző, hogy hatan-nyolcan leültünk volna, és órák hosszat ilyen játékokkal múlattuk volna az időt. Ebből a szempontból izgalmas is volt ilyen helyen járni, sosem voltam még olyan kávézóban, ahol ennyi társasjátékkal várják a vendégeket, az emeleten pedig külön terepasztalokon élhetik ki harcias hajlamaikat a fiatalok.

El tudja magát képzelni, ahogy a robotokat tologatja ide-oda?
Nemigen. Tetszett, amit láttam, különös volt tapasztalni, hogy hétköznap reggel, dobozokkal a hónuk alatt, már nyitásra jönnek a fiatalok, hogy akkurátusan felállítsák egymással szemben a katonáikat, tankjaikat, különböző fantáziabeli figuráikat, de… De nem tudom magamat elképzelni, ahogy ilyen figurákkal játszom egy elképzelt világban.

Pedig a pályán igazi csapatember hírében áll…
Igen. A futballban nálam csakis egyvalami létezik: a csapat. Sosem voltam egoista, szeretem a csapatjátékot, sosem az foglalkoztat, hogy nekem személy szerint hogyan megy a játék, sokkal inkább az, hogy győz-e a csapatom, vagy sem. Azt hiszem. a magánéletben is ilyen vagyok, nem szeretem magamat előtérbe tolni.

Az ellenfél

Fiatalon Angliáról álmodtam, ma már túl öreg vagyok az ilyen típusú vágyakhoz, mégiscsak elmúltam 27. Ma már a Manchester United mellett a Ferencváros a kedvenc csapatom. Ami a karrieremet illeti, szerencsésnek mondhatom magam, eddig 22-szer szerepeltem a válogatottban, évekkel ezelőtt Cristiano Ronaldo ellen is játszhattam. Hat évvel ezelőtt a portugálokkal játszottunk felkészülési mérkőzést, 0-0-0 lett a végeredmény. Nagy vágyam volt Ronaldo ellen futballozni, ez akkor valóra vált.

Gyerekkorában is csak a labda érdekelte?
Édesapám mesélte, alig múltam három, amikor már labdával pózoltam. Emlékszem, aputól kaptam az első lasztimat, nagyon örültem neki, annak idején mifelénk nem volt labdája minden gyereknek, mint manapság… Egyik reggel meglepett vele, még csak karácsony sem volt. Később albumot is kaptam tőle, amelyben a sztárfutballisták fényképeit gyűjtöttem. Mondhatnám, történelmi időkben jöttem a világra, hiszen Jugoszláviában születtem, ám egy évvel később Macedónia már függetlenné vált. Sok mindenre nem emlékszem ebből az időből, túlságosan kicsi voltam ahhoz, hogy bármit is érzékeljek a körülöttem zajló eseményekből.

Jó gyerek volt, vagy azért benne volt a turpisságokban?
Hogy is mondjam? Nem én voltam, aki a balhét kereste, a balhé talált meg rendre engem. A környékünkön sok gyerek lakott, zömében fiúk. Nem lettünk volna igazi gyerekek, ha nem követünk el egy-két csínyt. De viszonylag fiatalon már szoros napirendem volt, hétévesen szervezett keretek között jártam edzésekre, így nem volt sok időm, hogy felesleges butaságokon járjon az eszem.

Igaz, hogy kis híján gyerekként kellett abbahagynia a futballt?
Igen. Egy sima orvosi vizsgálatnál kaptam a sokkoló diagnózist, a doktor elém állt és közölte: itt a futballozás vége. Hirtelen nem akartam elhinni, ám ahogy teltek a napok, úgy fogtam fel egyre inkább, hogy valami tényleg nincsen rendben. Valamelyik belső szervemmel voltak gondok, már nem is emlékszem, melyikkel, ám szinte csodával határos módon egy évre rá tökéletes eredményt mutattak a leleteim. Naná, hogy azonnal újrakezdtem a focit. Úgy látszik, valaki odafent tényleg azt akarta, hogy futballista váljék belőlem.

Mindig is labdarúgó szeretett volna lenni, vagy azért más sportokat is kipróbált?
Nemigen. Néha elmentem kosárlabdázni, de ennyi… Érdekes, édesapám sem focizott profi szinten, néha eljárt a haverokkal a közeli salakos pályára, na és a nagybátyám is rúgta a labdát, de ő is csak megyei szintig vitte. Néha kérdezik is tőlem az ismerősök, hogyan lettem sportoló, futballista, ha körülöttem a családban szinte senki sem űzött semmilyen sportot. Ehhez képest én tizenhét is alig múltam, amikor a helyi focicsapatban bemutatkoztam a felnőttek között.

Na és húsz sem volt, amikor a futball miatt Szerbiába költözött. Nem volt nehéz elhagyni az otthont?
De. Nagyon, Tizenkilenc évesen Szerbiába költöztem, ötszáz kilométerre a szülői háztól. Akkoriban még nem volt autóm, vonattal ingáztam a két város között. Mondhatnám, milyen nagyszerű volt órák hosszat utazni, egyedül üldögélni egy kabinban, ám nem lenne igaz… Később, az első fizetésemből nyomban vettem egy autót magamnak, hogy azzal tudjak hazajárni. Kéthetente útra keltem, hogy lássam édesapámat, édesanyámat és a testvéremet.

Fiú- vagy lánytestvére van?
Négy évvel idősebb nővérem. Mondanom sem kell, ő sem sportolt soha. Odahaza él Macedóniában, gyógyszerészként dolgozik, de ami a lényeg: boldog édesanya. A kisfiuk nemrégen múlt hároméves.

Filmajánló

A Remény rabjai című film nálam mindent visz. Viszonylag régi film, ha jól tudom, 1994-ben vetítették először a mozikban. A mai napig nem láttam jobb alkotást, ki tudja, hányszor néztem már meg, néhány jelenetet kívülről fújok. Egyébként a thrillereket és az akciófilmeket kedvelem. Nevetni szeretek, ám a vígjátékok nem különösebben kötnek le. Moziba sem igen járunk a feleségemmel, hiszen Budapesten a legtöbb film magyarul megy.

Mit jelent önnek a barátság?
Őszinteséget.

Sok barátja van?
Szerencsére igen. A legtöbbjük ugyancsak futballista, hiszen közöttük éltem le eddigi életemet. Annak idején odahaza együtt kezdtünk futballozni Kire Risztevszkivel, ki gondolta volna, hogy egyszer mindketten Magyarországon keressük a kenyerünket. Kire a Vasas játékosa, én pedig ugye a Ferencvárosé. Jó barátok vagyunk, tartjuk a kapcsolatot Budapesten is, a feleségeink is ismerik egymást, olykor elmegyünk négyesben vacsorázni.

Ezek szerint nős.
Két hónapja… Tamarával kilenc éve vagyunk együtt, egy éve kértem meg a kezét, idén nyáron pedig elvettem feleségül. Odahaza, Macedóniában volt a lagzi, hogy úgy fogalmazzak, nagyon jól sikerült a buli.

Miért? Hányan voltak?
Háromszázan.

Az igen!
Ez arrafelé kevésnek számít. Nálunk az a szokás, hogy a családon kívül a barátokat, a közeli és távolabbi ismerősöket is meg kell hívni, ha valaki lemarad a listáról, könnyen sértődés a vége. Hallottam már olyat, hogy valakik ezért szakították meg a kapcsolatot egymással. Na én ezt mindenképpen szerettem volna elkerülni. Macedóniában éppen ezért nem ritka az öt-hatszáz fős lakodalom.

Tamarával hol ismerkedtek meg?
Hol máshol, mint odahaza a szülővárosunkban?! Tamara édesapja a macedón bajnokság egyik legjobb csatára volt, a góllövőlistán többször végzett a második helyen, később Belgiumban is légióskodott. Miután az öreg visszavonult, ott dolgozott a helyi klubnál, mégsem az ő révén ismertem meg a lányát. Bitola nem nagy város, nagyjából százezren lakják, a kávézóban többször láttam Tamarát. Később igazi szerelem lett a kapcsolatunkból.

A nővérének már van gyereke. Önök terveznek?
A közeljövőben. Számomra mindegy, hogy kisfiunk vagy kislányunk születik, a lényeg, hogy egészséges legyen. Aztán, hogy Budapesten jön a világra, vagy valahol máshol, nem lehet tudni.

Honvágy

Fiatalon kerültem el otthonról, és a honvágy érzésétől valamiért még most sem sikerült megszabadulnom. Profi labdarúgóként külföldön keresem a kenyeremet, nagyon szeretem Magyarországot, Budapestet, mégiscsak Macedónia az igazi otthonom. A szülővárosom autóval 7-8 órára van, így viszonylag kevésszer jutok haza. Édesapámék a mai napig ugyanabban a családi házban élnek, ahol a testvéremmel felnőttünk. Egyszerűen imádok hazajárni, gyakran hiányzik az otthonom.

Megkedvelték a magyar fővárost?
Nagyon! Korábban egyszer már jártam itt turistaként, ám mindössze egy napra ugrottunk át egy társasággal Bécsből. Megnéztük a Parlamentet, a Duna-partot. ha jól emlékszem, a Bazilikát, aztán indultunk is vissza. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer itt élem majd a hétköznapjaimat. Gyakran bejárunk a belvárosba, szeretünk meginni egy kávét, beülni egy étterembe, de úgy rendezkedtünk be, hogy a lakásunk ne legyen túl messze a népligeti edzőcentrumtól. Ha valamit ki nem állhatok, az a dugóban való ácsorgás.

Ennyire türelmetlen?
Ha nagy a dugó, inkább nem ülök volán mögé, Délután négy-öt óra tájékán nem vagyok hajlandó autóba ülni, ha a központ felé kell venni az irányt. Akkor már inkább otthon fekszem a kanapén, és nézem a televíziót. Egyszerűen időpocsékolásnak érzem az autóban elvesztegetett időt. Néhány percre lakunk az edzőközponttól, ha délután van tréning, akkor is percek alatt ott vagyok a pályán. Számomra így kerek a világ itt, Budapesten.

SportKrém / NS