“Maki” búcsúzik a Fraditól és a kézilabdától is. Köszönünk mindent és sok sikert kívánunk a civil életben!

A múlt héten lezárult női bajnokság sokáig emlékezetes hajrát hozott, végül egy gól döntött az aranyéremről a Győri ETO és a Ferencváros között. A népligetiek a Vácot fogadták az utolsó fordulóban, és a találkozó a téten túl más miatt is különleges volt Marija Jovanovics számára, aki ezzel a meccsel búcsúzott az aktív játéktól.

Izgatott voltam a múlt keddi edzés előtt, mert tudtam, hogy számomra az lesz az utolsó, ráadásul volt egy kisebb izomproblémám is, de végül sikerült teljes erőbedobással végigcsinálnom a tréninget – kezdte Jovanovics a Nemzeti Sport Online-nak. – A szerdai meccsen aztán nem tudtam annyit segíteni, mint szerettem volna, ám így is örömmel tekintek a pályafutásom lezárására. Természetesen a többi játékoshoz hasonlóan csalódott voltam, hogy nem jött össze az aranyérem, mert nagyon közel álltunk hozzá, és a csapat igazán megérdemelte volna az egész szezonbeli teljesítménye alapján. De sajnos ilyen a sport, és el kell fogadnunk, hogy végül csak a győztesre emlékeznek.

A montenegrói balátlövő szerint ugyanakkor felemelő volt látni azt az energiát, amivel az FTC küzdött, és amit ő is próbált közvetíteni a lányok felé a kispadról. „Egy sportoló számára ezek a legszebb érzések, ha erre gondolok, elégedetten hagyom abba a játékot.

A Győr jövő évi keretét látva az ellenfeleknek még nehezebb dolguk lesz, ha meg akarják szorítani az immár négyszeres Bajnokok Ligája-győztest. A visszavonuló Jovanovics azonban nem aggódik a Ferencvárosért.

„Mindig nehéz a Győr ellen játszani, a sérülések ellenére most is kiváló szezont futott, amelynek végén minden sorozatot megnyert. Nem tudhatom, hogyan fog alakulni a két klub rivalizálása, így csak a saját tapasztalataimról beszélhetek. Egyik egymás elleni meccsünkön sem láttam cseppnyi félelmet vagy kisebbségi érzést a többieken. Mindenki elhitte, hogy legyőzhetjük őket, ez nagyon tetszett. Csak azt kívánhatom, hogy a jövőben is ilyen szellemiségben lépjen pályára a csapat az ETO ellen, és akkor meglehet a siker.

A szezonban többször is egy gólon múlt a Fradi sikere a hazai porondon, Jovanovics mégsem tragédiaként fogja fel a történteket.

A hitvallásom szerint nem nyerhetsz, ha előtte nem tapasztaltad meg, milyen a vereség. Nem tudod megszerezni a győztes gólt, ha nem voltál még hasonló helyzetben, amikor elbuktál… A vereségek csak erősebbé tesznek, és a következő alkalommal már te fogsz nyerni. Aminek örülök, hogy a Fradiban sok a fiatal játékos, akik rengeteget tanulhatnak a mostani szezonból. Emiatt pozitívan tekintek a csapat jövője felé.

Jovanovics egyébként már tavaly is úgy tervezte, hogy befejezi, aztán a Ferencvárosnál mégis rábeszélték a folytatásra.

Amikor ideérkeztem, nem voltam csúcsformában, de a klub sokat segített, hogy újra felépítsem magam. Így amikor jött az újabb egy évről szóló ajánlat, elfogadtam, míg máshova már nem mentem volna. A második szezont jobb formában játszottam végig, és nekem is szebb ilyen élménnyel abbahagyni. Ugyan több lehetőséget felkínáltak, otthon és külföldön is folytathatnám még, de ezt az idényt már úgy kezdtem el, hogy az utolsó lesz, és most végleges a döntésem.

Amikor a legszebb ferencvárosi emlékeiről kérdeztük, természetesen egyből a Magyar Kupa-győzelmet említette, ám ott vannak a sorban mögötte az előző BL-évadban lejátszott, Buducsnoszt elleni mérkőzések is. A népligeti találkozó végén egészen elképesztő sorozatot produkálva szórta a gólokat Neaguéknak, azonban ez sem volt elég a sikerhez.

A Moracsa-csarnokban aratott nagy győzelmünk volt az első alkalom, hogy nyerni tudtam a korábbi csapatom ellen. A hazai meccset aztán egy kicsit személyes ügyként kezeltem, nagyon nem akartam, hogy megverjenek minket. Szeretem ezeket a pillanatokat, amikor fellobban bennem a tűz és biztosan tudom, hogy gólt fogok lőni.

Elek Gábor többször is elmondta, a Maki becenévre hallgató játékos mennyire fontos tagja volt a közösségnek, több társa is szerette volna, ha sikerül még a klubnál tartani.

Ez, azt hiszem, a személyiségemből fakad. Bárhol is szerepeltem, próbáltam segíteni mindenkinek. De nemcsak a kézilabdában, hanem az életben is erre törekszem – mondta felvetésünkre Jovanovics. – Ha éppen a pályán nem is tudtam hozzátenni a csapat teljesítményéhez, azt néztem a padról, kinek mire van szüksége. Könnyen bele tudtam élni magam bárki helyzetébe, hiszen rengeteg mérkőzés és döntő van a hátam mögött. Ha azt láttam, hogy valaki feszült vagy éppen nem beszél a társaival, próbáltam jobb kedvre deríteni, és megértetni vele, hogy ennek semmi értelme, és szükség van rá, mert fontos része az együttesnek, amely egy közös célért küzd. Engem is boldoggá tett, ha tudtam segíteni.

A Fradiban is igyekeztem mindenkinek adni valamit, de cserébe mindenkitől kaptam is, legyen az csak egy mosoly vagy éppen egy ugratás. Az első pillanattól kezdve tapasztaltam, milyen erős közösség ez a csapat, ebből a szempontból egyik korábbi helyen sem éreztem ilyen jól magam.

Az igazi koronát az jelenthette volna a pályafutására, ha idén sikerül bejutni a final fourba, de a Fradi nem bírt a Rosztov-Donnal a BL-negyeddöntőben. Jovanovics szerint lehet, hogy az oroszok stílusa nem feküdt az FTC-nek, mindenesetre nagyon sajnálja az elszalasztott lehetőséget. Pedig a montenegrói átlövő az idegenbeli visszavágón mindent megtett azért, hogy ne az legyen az utolsó meccse a sorozatban.

Nem félek senkitől, rengeteg kiváló játékossal találkoztam a karrierem során, ezért senkire nem tekintek olyan sztárként, akitől tartanom kellene. Plusz erőt adott, hogy nem akartam kikapni olyanoktól, akik úgy gondolják, sokkal jobbak nálam. A sportemberek ilyenek, néha elfog bennünket a düh, és úgy érezzük, hogy megállíthatatlanok vagyunk.

Többször is előfordult korábban, hogy a legfontosabb mérkőzéseken játszottam a legjobban. Persze volt, hogy nagy vereségbe szaladtunk bele, viszont ha valakinek vállalnia kellett a felelősséget, én mindig készen álltam. Egyszerűen plusz erők szabadultak fel bennem.

Nem tudatos döntés eredménye volt, hogy kézilabdázni kezdett, hanem tulajdonképpen az élet hozta úgy, hogy megismerkedett a sportággal.

Szerelmes voltam egy fiúba, aki kézilabdázott, és mivel sokat voltam vele, az edzésekre is elkísértem. A szülővárosomban, Danilovgradban kezdtem el játszani, és már akkor sokan mondták, hogy tehetséges vagyok.

Első felnőttcsapata a szerb Sabac volt (az akkor még közös államban), majd 2006-ban került haza, a Podgoricához, amellyel két KEK-et nyert. „Az volt a gyerekkori álmom, hogy egyszer a Buducsnoszt játékosa legyek, előfordult, hogy meccskezdés előtt már három-négy órával kimentem a csarnokba, csak hogy ott lehessek.

Légiósnak 2011-ben állt, megfordult a román Valcea, az orosz Asztrahanocska és a francia Issy-Paris együtteseiben, mielőtt 2016-ban aláírt a Fradihoz.

Amikor sokáig otthon játszol, egy idő után azt veszed észre, hogy nem tisztelnek annyira, mint kellene. Ezek után nagyszerű volt megtapasztalni, hogy például Romániában mennyire megszerettek a szurkolók. Az is motiválóan hatott, hogy a Valceánál megvolt a versengés a játékosok között. Egyedül Oroszországban nem éreztem jól magam, a személyiségem egyszerűen nem illett abba a közegbe. Mindenhol megpróbáltam megtalálni a szépséget, de ott ez nagyon nehéz volt.

Az orosz kaland után jókor jött a francia lehetőség, kiválóan éreztem magam, még ha a végén jött is egy súlyos sérülés. Sokat jelentett, hogy majdnem minden állomáshelyemen egy idő után megkaptam a csapatkapitányi karszalagot. A Ferencvárost természetesen már ismertem, kívülállóként mégsem volt rálátásom a klubon belüli munkára, így kellemes meglepetést jelentett, hogy milyen profi minden. Hamar beilleszkedtem és csodálatos emberekkel ismerkedtem meg.

Harminckét éves korára azonban úgy érezte, mentálisan és fizikailag is elfáradt, így pedig nincs értelme tovább folytatnia. Az okok között aztán más szempontokat is megemlített:

Lehet, ez korábban is így volt, csak valamiért nem tűnt fel nekem, ám azt látom, hogy csomó negatív hatás ér egy csapatot. Nem tetszik, hogy sok esetben a menedzserek alakítják a csapatokat. Nem szabadna, hogy ekkora szerepük legyen az erőviszonyok formálásában. Máskor a játékvezetők jóindulatára vagy bízva, hiába teszel meg mindent a győzelemért. Belefáradtam már ezekbe a harcokba.

Emlékszem, amikor elkezdtem kézilabdázni, több olyan játékos volt, akit csodálattal figyeltem a pályán. Úgy látom, mára kiveszett a szépség és a kreativitás a kézilabdából, nem tudnék olyan karaktert mondani, amilyen például Bojana Popovics volt. Nem látok olyan játékost, aki hasonló élvezettel játszana, akinek a játékát öröm lenne követni.

Klubszinten is szép sikereket ért el, a legszebb emlékei viszont egyértelműen a válogatotthoz kapcsolódnak. „És nemcsak a megszerzett érmek, hanem sokkal inkább az oda vezető út miatt. Az olimpiai döntőt soha nem fogom elfelejteni, szerintem nekünk kellett volna nyernünk, de utána az Eb-n minden nehézségen túljutva lettünk elsők. Ezek azok az érzések, amelyek az eredményeknél is sokkal fontosabbak.

A mai kézilabdában immár kulcsszerepe van az erőnlétnek és a fizikai felkészültségnek, ebben pedig a norvégok jelenleg a világ előtt járnak. „Ha csak a hazám válogatottjára gondolok, a legtöbb játékosunk tehetségesebb a norvégoknál, de nekik van egy kiváló rendszerük, amelyet az évek során felépítettek, és működik. Ezért tisztelem őket, de a játékot nemcsak annak kellene meghatároznia, ki edz jobban.

Mint mondja, biztos eljátszadozhatott volna még pár évet, azonban már nem tud teljes odaadással rákészülni minden mérkőzésnek, és így nincs értelme csinálni. „Mindig úgy álltam hozzá, hogy most kell odatennem magamat, nem holnap, mert mi van, ha nem lesz újabb esély? Egy idő után viszont azt éreztem, hogy egy géppé váltam. Most jött el a megfelelő pillanat, amikor még nem azért vonulok vissza, mert sérült vagyok vagy nem találtam magamnak csapatot.

Eddig a kézilabda töltötte ki az élete nagy részét, de hisz benne, hogy másban is lehet még hasonlóan jó. A fotózás az egyik hobbija, és elképzelhetőnek tartja, hogy hasznosítani tudja a közeljövőben.

Montenegró csodálatos ország, és szeretném minél több embernek megmutatni a szépségeit. Ez a tervem, aztán nem zárom ki, hogy egy idő múlva valamilyen módon visszatérek a kézilabdához. Érzem, meglenne a képességem ahhoz, hogy gyerekekkel foglalkozzak. A Fradiban is láttam több olyan tizenhat-tizenhét éves játékost, akiben megvan az a szenvedély, ami bennem is megvolt. De egyelőre pihenni szeretnék, s élvezni, hogy magamnak oszthatom be az időmet és nem kell sehova sietnem.