Még a tegnapi bajnoki cím megszerzése előtt beszélgettek Vad Lajossal, aki a 19., a 20. és a 21. aranyérem tevékeny részese volt. Szinte hihetetlen, de a Ferencváros vízilabdázói az elmúlt öt évtizedben mindössze három magyar bajnoki címet szereztek: 1988-ban, 1990-ben és 2000-ben. Ezt a három diadalt egyetlen név kapcsolja össze, foglalja egységbe: Vad Lajos. S most könnyen lehet, hogy az alábbi interjú megjelenésének délutánján ismét megkoronázzák a népligetieket, s bár ehhez a varázslatos bal kéz gazdájának már semmilyen formában nem lesz köze, azért azt elárulta, hogy teljes szívéből egykori klubjának szurkol az FTC–Szolnok bajnoki finálé mai utolsó felvonásán.
– 1968-ban a még hála istennek ma is az élők sorában lévő Ambrus Miklós nevével fémjelzett Fradi lett a bajnok, de húsz évvel később már az ön nevét is skandálta a Tungsram elleni, feledhetetlen döntő után a Komjádi uszodát megtöltő 3500, többségében FTC-drukker fanatikus. Generációnk meghatározó élménye volt az a finálé, majd felrobbant a hangzavartól a Komi. Hogyan emlékszik vissza rá?
– Borzalmasan kezdtük az idényt, az első öt meccsünkből hármat elvesztettünk, csak egyet nyertünk meg. Szivós Pista, az edzőnk összehívta a válságstábot a Fradi-étterembe, nagyon határozottan kiosztott mindenkit, s – ettől vagy valami mástól – varázsütésre összeállt a csapat. Abban az évben dőlt el először rájátszásban az aranyérem sorsa, kuparendszerben két meccset vívtunk a nagyszerű Tungsrammal, amelyben olyan klasszisok pólóztak, mint Keszthelyi, Schmiedt, Pardi, Csizmadia. Az első összecsapás döntetlenül végződött – akkor még ez lehetséges volt –, a visszavágón 12-6-ra leléptük őket, bajnokok voltunk! Hajnalig mulattunk Papajó (Szakonyi Ferenc tartalék kapus) Akácfa utcai pizzériájában. Sajnos, az akkori hősök közül ketten már nincsenek közöttünk: Varga Guszti, a csapatkapitányunk és Ambrus Tomi, a csodakapusunk, a győzelem legfőbb kovácsai.– Azért az a Fradi nem kétszemélyes csapat volt…
– Persze, Tojás – polgári nevén Gyöngyösi András – kora egyik kiemelkedő magyar pólósa volt, Fazekas „Görcs” Zoli, Bíró „Birge” Attila – a női válogatott mai szövetségi kapitánya –, Loványi Robi, Molnár Robi mind remek játékosok. Bár nem mi számítottunk az esélyesnek, azért jó kis csapat voltunk, legalább hárman-négyen joggal reménykedtünk abban, hogy Kásás Zoltán szövetségi kapitány kivisz bennünket a szöuli olimpiára.– Ehelyett…
– …ehelyett egyedül Tojás fért be a válogatottba, amely az akkor történelmi mélypontot jelentő ötödik helyen végzett. Pedig Ambrusnak kellett volna védenie, Birge is oda való volt, talán nem vagyok szerénytelen, ha azt mondom, legalább egy balkezest, vagyis engem is beválogathatott volna Zoli, aki két évig nekem is edzőm volt a Fradiban. De nemcsak mi, fradisták „szívtunk”, szegény Mészáros Csaba a BVSC-ből is itthon maradt, pedig a nyolcvanas évek végén szerintem ő volt a legjobb magyar pólós.– Ez az egyetlen olimpiája lehetett volna. Ma is fájó a seb?
– Á, már régen túltettem rajta magam. Sajnos a Fradi lobbiereje akkoriban gyengécske volt. Különben is, 1990-ben újból bajnokságot nyertünk, szóval nem kellett sokáig keseregnem.– Hogyan lett edző?
– Fogalmam sincs, merthogy én nem akartam. A kilencvenes évek vége felé technikai vezető voltam a Fradiban, amikor Godova Gábort elküldték, Gerendás Gyuri nem vállalta el, s jobb híján felkértek engem: csináljam egy évig, aztán majd keresnek egy edzőt. Erre megnyertük az 1999–2000-es bajnokságot.– Emlékszik még, ki volt akkor a Fradi klubelnöke?
– Hogyne, Torgyán Józsi bácsi! Fantasztikus humor jellemezte, remek ember volt, még véletlenül sem az a szerencsétlen pojáca, akinek a korabeli média nagy része megpróbálta beállítani.– A 2000-es, BVSC elleni döntő Ibolya Tamás heréje miatt maradt emlékezetes.
– No persze, megint a média… Kitalálták, hogy Hesz Móci – akit persze nem kellett félteni, bárkinek nekiment, ha kellett – letépte a BVSC játékosának herezacskóját. Csakhogy a mi csapatorvosunk, Rusz doktor plasztikai sebész volt, s bebizonyította, hogy nem tépett sebről van szó, hanem a szuszpenzor sértette fel az intim testrészt. Mindegy is, 3-1 re győztünk az akkor már három nyerésig tartó fináléban. Az első meccset még csúnyán elvesztettük 11-4-re, Szecska (Szécsi Zoltán) az utolsó négyméteresünket lábbal védte, porig voltunk alázva. De aztán felálltunk, és megnyertük a Fradi máig utolsó bajnokságát. Aztán ahelyett, hogy megerősítették volna a csapatot, hagyták elmenni a legjobbjainkat, s nyolc hónapig még fizetést sem kaptunk. Legnagyobb edzői sikeremnek azt tartom, hogy nem széledt szét a csapat. Persze az idény végén kirúgtak, s aztán jöttek a honvédos évek. Mostanáig. Hogyan tovább? Most még nem mondhatom el, de valami készülőben van.– Mit gondol, ma este behúzza a Fradi a harmadik győzelmet a Szolnok ellen?
– Ha meglesz a három hagyományos kellék, akkor mindenképpen.– Mire gondol?
– Hát nem tudja? Erkölcs, erő, egyetértés!
