A napokban töltötte be 70. életévét clubunk korábbi bajnoka, későbbi edzője, vezetője, Szívós István – a köszöntések mellett régi történeteket is felelevenítettek. A Fradi mellett a Magyar Olimpiai Bajnokok Klubja, a MOB Mező Ferenc Sportbizottsága, az FTC Baráti Kör és a Nagy Béla Hagyományőrző Egyesület is köszöntötte ezen alkalomból.

1958

– A „kis” Szívós tízéves, a nagy pedig ebben az esztendőben fejezte be játékos-pályafutását, így az 1958-as budapesti Eb-n már nem szerepelt minden idők egyik legkiválóbb válogatottjában. Azért a fiát, önt kivitte a Margitszigetre, és végre magával ragadta az uszoda légköre?
– Több meccsen kint voltunk, a döntőn is. A tömeg rajongott a játékosokért, akik mindannyian ismertek engem, tudták, hogy a Szívós Pista fia vagyok, ezért nagyon kivételezett helyzetben érezhettem volna magam. De a vízilabda még mindig nemigen érdekelt, az első helyen a magyar válogatott mellett nálam továbbra is a büfé végzett. Aztán egy április 13-án – természetesen pénteken – súlyos baleset ért, amely mindent megváltoztatott. Tornaórán, szekrényugrásnál túlugrottam a szekrényt, mert nem voltam kimondottan szertornász alkat, és eltört a karom. Hosszú, hosszú ideig volt gipszben a kezem, és amikor levették róla, a felére zsugorodott. Ekkor azt tanácsolták, menjek le az uszodába, de már ne a büfébe. Nejlonnal bekötötték a karomat, még egy deszkával is rögzítették, és a kapu mögött úszkáltam. Akkor fogott meg az uszoda. Miután meggyógyultam, apu régi edzője lecsalt a Fradiba. Jó ideig kapus voltam, általában nagyon fáztam, és onnantól, hogy egyszer végre az utolsó tíz percre kivittek a mezőnybe, és lőttem egy gólt, sohasem mentem vissza a kapuba. Hirtelen felgyorsult a pályafutásom. Első fontos mérkőzésemet egy Fradi–Újpest MNK-döntőn játszottam, Rusoránt és Martint kellett fognom.

1968

– Húszévesen már büszke olimpikon volt, éppen úgy bronzéremmel rajtolt, mint az édesapja. A Fradival már másodszor lett bajnok, de szezon közben az OSC-be igazolt. Mennyire rajongták körül, mennyire vált a klubcseréje miatt közellenséggé?
– Mindez így, ebben a sorrendben megtörtént. Baromi boldog voltam, hogy húszévesen ott lehetek az olimpián. A faluban és a versenyeken nagyon sok világhírű sportolóval találkoztam, az 1972-es müncheni tragédiáig azt sem tudtuk, mi a terrorizmus, mindenki fütyült a biztonságra, jöttünk-mentünk, amerre akartunk. A mexikóvárosi volt az utolsó csodálatos olimpia. A Fradiban pedig, igen, közellenség lettem, amikor kiderült, hogy az OSC-be igazolok. Addig mindent megnyertünk, de ez nem számított, csak az, hogy képes vagyok elmenni, pedig mindent megígértek nekem, amit lehetett. De fölvettek az egyetemre, és az OSC volt hazai és nemzetközi szinten is a ‘hetvenes, ‘nyolcvanas évek sikercsapata.

1988

– Negyvenévesen, fiatal edzőként húsz év után vezette a bajnoki dobogó tetejére a Ferencvárost. Mai ésszel elképzelhetetlen népünnepély követte a diadalt a Komjádi uszodában és a fél városban. Pedig nem úgy indult a szezon, hogy ebből bármiféle siker kisülhet, de ön a negyedik, ötödik forduló után a csapat elé tett egy földgömböt, és azt mondta, ha bajnokok lesznek, megpörgethetik, és oda utaznak, ahová akarnak. Hitt benne szemernyit is, hogy ezt az ígéretét be kell váltania?
– Hát persze. El is utaztunk Amerikába, érdekes módon ott állt meg a földgömb. Előtte viszont meg kellett nyerni a bajnokságot, és én különféle módokon ösztönöztem a csapatot. Az egyik játékosunk, Csizmadia Zsolt például kezdetben mindent ellőtt, ezért egyszer levittem egy kalapácsot az uszodába, megmutattam neki, és azt mondtam, azzal verem szét az ujjait, ha így folytatja. Ez hatott. Persze, tudtam, mit kell mondani, mit kell tenni, azzal foglalkozhattam, amihez igazán értettem. Gyarmati Dezső egyszer kijelentette, szerencsés ember, jó kártyás vagyok, de szerintem egy dologhoz van igazán érzékem: baromi jól ki tudom választani a jó embereket, és hatékonyan menedzselem őket. Így volt ez a Fradinál is, kiváló játékosokból álló, fiatal csapat jött össze. Végigjártam a teljes edzői ranglétrát, a Ferencváros mellett 1986-ban utánpótlás-kapitánnyá neveztek ki, négy évig irányítottam ezt a korosztályt, Kemény Fecsó volt a segítőm, Benedeket és Varga Zsoltot mi hívtuk be a válogatott keretébe először. 1990-ben pályáztam a felnőttkapitányi posztra, bíztam benne, hogy meg is kapom, de Konrád Janit választották helyettem. Így a magyar vízilabdában minden voltam, még kapus is, csak szövetségi kapitány nem.

1998

– Viszont csak így lehetett az FTC egyesületi elnöke, és e pozíciót 1998-ig, ötvenéves koráig töltötte be. Kiugróan sikeres időszaka volt ez a klubnak, legalábbis sportszakmai szempontból, hiszen a futballcsapat 1995 őszén a BL-főtáblára jutott, a szakosztályok sorra nyerték a magyar bajnoki címeket, kivéve éppen a vízilabdázókat. Szívós nélkül nem boldogultak? Mégis kényszeredetten és sértődötten távozott az FTC éléről, és ez az érzés mintha a mai napig tartana. A média és a közvélemény egy része is a BL-prémiumot kereste a vezérkaron, többször az a vád is elhangzott, hogy ellopták a mintegy ötszáz-hatszáz millió forintot, ön viszont nem is védekezett, nem is támadott.

– Kezdjük a szép emlékekkel, szerencsére úgyis azok vannak többségben. Csodálatos érzés volt, hogy a BL-ben a főtáblára jutott a Fradi, és ez akkor még a legjobb tizenhatot jelentette. Ez azóta sem sikerült más magyar csapatnak, és belátható időn belül nem is fog. Sportpályafutásom mellett ezt tartom a legnagyobb sikeremnek. Még manapság is megállítanak ismeretlenek, és a BL-t emlegetik, ha pedig az akkori játékosokkal találkozom, örömmel és tisztelettel üdvözöljük egymást. Volt olyan év, 1997, amikor női kézilabdában, kosárlabdában és jégkorongban is a Fradi lett a bajnok, vízilabdában azért nem, mert nem sikerült megfelelően erősíteni, sem vezetői, sem edzői poszton. Kézilabdában viszont ide hoztuk Németh Andrást, jött az Építőkből Kökény Bea és Farkas Ági, ők a már meglévő ferencvárosi maggal hosszú időre verhetetlenek voltak. Nem egy régi sportvezetőtől hallottam, a legnagyobb hibát azzal követtem el, hogy túl sokat nyertünk. De én nem tudok nem nyerni, állatira utálok még ma is veszíteni. Emellett elsődleges volt, hogy a játékosok megkapják, ami nekik jár, nekem senki sem mondhatta, hogy a Szívós Pista nem fizette ki. Nemcsak a sportolóinkra költöttünk, hanem a rengeteg külföldi útra is, mert minden csapatunk nemzetközi kupákban szerepelt. Mi mindig mindent pontosan befizettünk – nekünk nem volt köztartozásunk –, még a szurkolóink viselkedése miatti rengeteg büntetést is. Úgyhogy föléltük a pénzt, és nem jött helyette új. Egyik politikai párthoz sem köteleződtünk el, ha valamelyik mellé állunk, nyilvánvalóan védettséget kaptunk volna. Nemcsak gazdasági, médiavédettséget is. Kívülről kapkodásnak tűnt, hogy mindenféle befektetőjelöltekkel tárgyalásokat folytattunk, főleg a Dicobe miatt kaptunk sokat, pedig a Dicobe körülbelül három ebédet és húsz kávét „vitt el” tőlünk, mást nem. Az álmom az volt, hogy a klub századik születésnapját még a Ferencvároshoz méltó módon megszervezem 1999-ben, és egy díszvacsora keretében saját magamat is elbúcsúztatom. Ez nem valósult meg. Úgy éreztem, le kell mondanom, jöttek Torgyánék, és a századik születésnapot nagyon elszúrták. Egymást viszont kitüntették, amikor fél éve voltak ott.

Teljes beszélgetés: NSO

Az 1990-es bajnoki döntőben, a Vasas ellen, a Hajós Alfréd uszoda közönsége például olyasmit látott, amit pólótrénertől valószínűleg soha sem. A történet felelevenítéséhez elég volt a kulcsszót említenem, „időkérés”, és Szívós István innen máris folytatta: „Igen, időt kértem, nem álltunk túl jól, és arra lettem figyelmes, hogy a Vasas egyik szurkolója odalopakodott hozzánk, és hallgatja az időkérésemet. Amikor meglátta, hogy észrevettem, futni kezdett a medence partján, és én üldözőbe vettem. A közönség őrjöngött, úgy szurkolt, mintha futóverseny lenne, én pedig utolértem az emberemet.” A sztorinak itt nincs vége: a tekintélyes olimpiai bajnok ugyanis jobb belsővel, remek technikával fenéken billentette a hallgatózót, amivel majdnem akkora sikert aratott, mint a Fradi újabb bajnoki címével.

Emlékezetes egy másik időkérés is. A Ferencváros elképesztő játékkal 7–0-ra húzott el a Komjádi uszodában az akkor még remek erőkből álló Tungsram ellen, már mindenki elkönyvelte a biztos győzelmet. Az újpestiek azonban egyre feljebb kapaszkodtak, és 9–9-nél egyenlítettek. Szívós István ezt roppant nehezen viselte, döntetlennél időt kért, ám a lehajtott fejjel a közelébe úszó játékosainak semmiféle tanáccsal nem szolgált, csupán egy, nyomdafestéket nem tűrő szót kiáltott feléjük, majd hátat fordított, és elindult lefelé az öltözőbe vezető lépcsőn. A Fradi 10–9-re nyert – nem is merészelt volna mást tenni.

A Szívós-féle, meccs közben vagy után elővezetett, rögtönzött kiselőadások is párjukat ritkították, ebben a műfajban az viszi a prímet, amelyet azért zúdított egyik játékosa nyakába, mert egy KEK-mérkőzésen értelmetlen és heves reklamálásért a spanyol játékvezető végleg, cserével kiállította. Emberünk lassan tempózott lefelé, még lassabban kászálódott ki a vízből, és battyogott a cserepadhoz, és eközben folyamatosan e szózatot hallgatta, a lelátó egyre jobban szórakozó népével együtt (ha nem is szó szerinti az idézet, de tartalmában, hangulatában pontos): „Miért csináltad, mit vártál? Azt, hogy a bíró azt mondja majd, senor, ne haragudjon, most már én is látom, hogy hibáztam, és ha ön erre nem figyelmeztet, magamtól soha rá nem jövök. Ezért kérem, fáradjon vissza a vízbe, természetesen az öné a labda, ha gondolja, végezze el a szabaddobást, de ha úgy ítéli meg, szívesen adok négyméterest is.” Mire eddig jutott, már Szívós István is nevetett. Mert lélekben mindig megmaradt egy nagy – mit nagy, hatalmas – gyereknek. Hetvenévesen is.

NSO