A Rosztov Don elleni Bajnokok Ligája meccsen debütáló fiatal kapusunkkal beszélgettek.

Mennyi üzenetet kaptál az elmúlt napokban?
Nagyon sokat. Barátok, játékostársak, sőt, még ellenfelek is megkerestek néhányan, hogy látták, amint pályára léptem, és hogy gratuláljanak. Jól esik, ez nem is kérdés.

Volt már ezt megelőzően felnőtt mérkőzésed?
Az NB I/B-ben háromszor játszottam már… Ez volt életem leghosszabb hatvan perce, úgy éreztem, hogy szinte nem is pörögnek a másodpercek, minden pillanatban figyeltem a pályán lévő sztárokat, azokat a – most már – csapattársakat, akiket eddig a tévében néztem. Hihetetlen volt mindezt megélni a kispadról.

Hogy tetszett a kezdés előtti show?
Az még „durvább” volt, mert 1-es a mezszámom, vagyis én kerültem előre, és az még egy lapáttal rátett az izgalmamra, hogy hirtelen nem is tudtam, merre fussak, hova nézzek, mit is kell csinálnom. Ahogy a helyemre értem, már megnyugodtam egy kicsit, utána pedig gyönyörű volt számomra, ahogy a himnuszt játszotta a zenekar.

Miként emlékszel vissza a pályára lépésre?
Nem beszéltünk róla a meccs előtt, hogy lesz-e szerepem, hanem Blani mutatta a harmadik hetes után, hogy csere, Duleba Norbi pedig szólt, hogy a következő hétméteres az enyém. Meglepett egyébként, ahogy reagáltam, mert azt hittem, kezem-lábam remeg majd, ezzel szemben olyan jó érzés volt ott lenni, hogy teljesen ki tudtam zárni a rengeteg nézőt, a szurkolást, a zenét, szóval a teljes külvilágot.

Azt figyelted, hogy ki áll veled szemben?
Persze… Talán bevallhatom, hogy az egyik kedvenc játékosom volt korábban Katarina Bulatovics. Sok mindenre számítottam néhány évvel ezelőtt, de arra azért nem, hogy ez bekövetkezik. „Vissza felső” lövésre számítottam tőle, tudva, hogy a visszákat nagyon szereti lőni, és hogy nem vagyok túl magas – aztán szépen belenéztem. Meg akart „hajazni”, gondolom… A meccs végén odajött, megölelt, kérdezte, hogy rendben vagyok-e, hihetetlen érzés volt, óriási sportember.

Ezen a meccsen már túl vagyunk, de a szezonból hátra van még nyolc bajnoki forduló. Szoktál rajta gondolkodni, hogy itt bizony rád is szükség lehet még?
Gondolkodom, persze… De nekem még minden edzés új kihívás, új helyzet, amiből tanulnom kell. A cél, hogy amit az egyik edzésen hibaként elkövetek, azt a következőre már kijavítsam. Tudom, hogy nehéz a kapusoknak hatvan percen át folyamatosan koncentrálni, ráadásul itt most néhány naponként jönnek majd a meccsek, eszembe jut, hogy mi lesz ha Blani nem bírja esetleg és én kellek majd – hát, megpróbálok mindent megtenni, amit csak lehet.

Szóval nagy dózisban kapod az információkat, amit gyorsan kellene rendszerezned.
Hú, ez nagyon nehéz, nem is tudom, hogy csinálhatnám legjobban. Iszom Norbi minden szavát, és Blanitól is rengeteg építő kritikát kapok, igyekszem is ezeket megfogadni, de ez más kávéház, erősebbek, pontosabbak a lövések, amelyek a kapum felé jönnek.

Közben pedig tizenhat éves vagy, jön az év vége az iskolában is, miközben váratlan helyzetbe kerültél.
Nehézség lesz, hogy most hanyagolom a sulit, az biztos. Év végén a sok hiányzás miatt alapvizsgát kell majd tennem, dolgozgatom a tételeket, hogy ne legyen gondom vele, a kollégiumi szobatársam és a tanárok is sokat segítenek, hogy mindennel meglegyek. Más ez is, mint sok minden most az életemben…

Fradi.hu