Ricardo Moniz még a dán Randers edzőjeként adott interjút a helyi Tipsbladetnek – annak megjelenése napján rúgták ki az élvonal utolsó helyén álló együttestől. Az életén átívelő beszélgetésben a gyerekkora, a filozófiája, és Johan Cruyff mellett beszélt a Ferencváros 2013-as fekete őszéről és arról, miért “seggfejezte le” az FTC elnökét. Sebastian Stanbury remek interjúját teljes egészében közöljük. A holland szakember kijelentéséről természetesen megkérdeztük a Fradit is, így a Club hivatalos reakcióját is olvashatjátok.

Szürke januári este Randersben. A helyi első osztályú csapat a műfűre igyekszik edzeni. Néhány játékos már bele is kezdett a rondóba, a spanyol cicázásba, ahol két játékos próbálja megszerezni a labdát az egyérintőző társaiktól. Moniz is beszáll. Fekete Copa Mundialban és rövidgatyában – egyedüliként az edzőpályán. Nem mond semmit. Nézi a labdát, koncentrál és küldi a következő emberhez. Már ötvenhárom éves, de neki is be kell állnia cicának. Mióta a Randershez került októberben, hogy leváltsa Ólafur Kristjánssont, a dán Eurosport dokumentum-sorozatából, a “Superliga Backstage”-ből megtudhattuk, hogy Ricardo Moniz színes, forróvérű és nagy fordulatszámon égő edző. Ez az énje a rondóban rejtve marad. Most senki sem mondja, hogy “bassza meg”, senki nem üvölti a játékosának, hogy olyan, mint Romario, hogy világklasszisok, semmi sem “baszott szégyen”. És senki sem említi Perry Kitchent.

Ricardo Moniz számára erény, hogy részt vesz ezekben a játékokban, gyakorlatokban. Ahogy a játékosai gyűlnek a pályán, melegítenek, futnak, ő is fut. A tréning során tizenötöt-húszat dekázik az egyik labdával és megpróbálkozik egy Ronaldinho-féle elastico-csellel. Rúg is. Aztán ökölbe szorítja a kezét.

Technika, szenvedély, elszántság és önkifejezés. Ezeket várja Moniz a játékosaitól. Nem akarja összetörni őket. Egy szünetben így magyaráz: “Maradjatok otthon, srácok, ha nem élvezitek a focit!” Majd a hatás kedvéért hozzáteszi: “Baszott szar!”

Mikor Ricardo Moniz később találkozik a Tipsbladettel a Randers FC egyik irodájában az interjú végett, egy részlet elárulja mindennek az okát. Miért szeretett bele a fociba? Hogy alakította ki edzői filozófiáját? Miért vesz még mindig részt a gyakorlatokban? Két telefonja van, egy holland és egy dán. A dánon egy fekete hátlap, rajta a 14-es szám és egy név: “Cruyff”.

“Szeretem a labdát, szeretek mozogni, nem fa vagyok. Cruyff is így csinált. Része volt a gyakorlatoknak, hajtott” – mondja Ricardo Moniz.

Minden Johan Cruyff-fal kezdődött. Moniz három éves volt, amikor először feltűnt a tévében. Három évvel később már a lelátón drukkolt neki. De a legjobb emléke a már elhunyt ikonról az volt, amikor az akkori Barcelona edzővel találkozhatott 1994-ben.

Moniz 30 éves volt ekkor, egy évvel korábban hagyta abba a focit. Elindult az edzői pályán és a legjobbtól akart tanulni. Így amikor a Barcelona a hollandiai Doorwerth falujában edzőtáborozott, felkereste Cruyffot.

“Van, mikor azért keresünk fel egy edzőt – később ezt tettem Rijkaarddal a Barcelonánál is – hogy eltanuljuk a filozófiájukat. Épp az 1994-es VB után voltunk, Romario még vissza sem ért. De ott volt Laudrup, Jordi – Cruyff fia – és Hagi. Azt mondtam Cruyffnak: ‘mindent meg szeretnék tanulni a filozófiádról, lehetne?’ ‘Persze, az asszisztenseim majd eligazítanak’, jött a válasz. Két napot voltam ott. Mindenbe beszállt. Olyan volt, mint egy focista. Nem volt tolla. Minden ösztönből jött.”

“Másnap mikor visszamentem, vittem magammal sok fotót a karrierjéről, mert nagy gyűjtő vagyok. Minden megvan a ‘60-as és ‘70-es évekből. Minden. ‘Boldoggá tehetlek ezekkel?’, kérdeztem. ‘Persze’, mondta, ‘ezek a legszebb emlékeim’.”

Moniznak még ma is hatalmas emléktárgy gyűjteménye van odahaza, Eindhovenben. Hatéves korától a Voetbal International minden számát megvette. Mikor Piet Keizer [holland válogatott szélső a ‘60-as, ‘70-es évek legendás Ajaxából] meghalt tavaly, a magazin megkereste. Néhány régi szám kellett nekik, hogy újra megjelentethessenek néhány dolgot a ‘60-as évekből. Moniz archívuma teljesebb volt a magazin sajátjánál. De még nem kapta vissza a példányokat, ami a Randers edzőt rendkívül zavarja is.

“Vannak DVD-im és videóim, megmutatok többet a játékosaimnak. Milyen volt Baresi? Milyen volt Davids? Megmutatom a történelem legnagyobb focistáit – Di Stefanot, Eusébiót. Az eredeti focit, ami már elveszett.” – mondja Moniz, aki szerint a Randers tehetségei jól reagálnak az inspirációra.

“Igen. Az üzenet az, hogy a legjobbak is egy üres lappal kezdték. Ők maguk írták a saját könyvüket. Olyanok voltak, mint te, de volt bennük valami különleges, abban, ahogy fejlődtek és a környezetben is, amelyben felnőttek. Van, aki szerint nagyon kritikus vagyok. Csak azért segítem a játékosaimat, hogy a speciális képességeik előjöhessenek és lenyűgözhessék a nézőkkel teli stadionokat. Egyébként elveszel a tömegben és azt utálom. Utálom az anonimitást.”

Ricardo Moniz sokat beszél és nehéz interjúalany. Hosszú válaszokat ad és messze elkanyarodik a kezdőponttól. Itt van például az a kanyargós válasza, arra a kérdésre, melyet az interjú elején tettem fel: miért a rondóval kezdődött a reggeli tréning? Ez volt a válasz:

“Ez az edző karrierem gyökere. Akik a legmagasabb szinten játszottak, azok tudják, hogy mire várnak a játékosok. Vékony a mezsgye a siker és a kudarc közt. Az én edzéseim arra vannak, hogy segítsenek. Ha nem dolgozunk keményen, mint ahogy tettük azt ma, csak hatvan percig tudunk játszani egy meccsen és az utolsó harmincban kompenzálhatunk. Gyorsan kiégnek. Azt akarom, hogy hosszú karrierjük legyen. Ma láttad, milyen konfrontatív tudok lenni. Az emberek nem fogadják el a kritikát. Aztán lehet taktikát építeni. Cruyffhoz a taktika miatt mentem. Az volt az erőssége. Szervező volt, Cruyff segítette a többieket. ‘Itt van a képességem, segítek, hogy segíthess nekem’. Vezér volt. Ma túlságosan el vannak szigetelve az emberek. Nem látni barátságokat. Az emberek megsértődnek, visszavonulnak. iPhone-ok. A játék eredetének volt egy egyedi minősége, a taktikán felül. Ma ennek az ellentéte az igaz. Ma a taktikát tanulják meg. Hiányzik a grundfoci. Nem tanítható a taktika, ha nincsenek egyéniségek. Függetlenség, képesség és taktika – így lehetsz a legjobb. Ilyen volt Cruyff. Kell kedvencnek lennie. Nem bújhatunk egy fa mögé. De Hollandiában nem rezonál már az üzenete az emberekben. Nincs meg a flexibilitása. Nincsenek meg az egy az egy elleni játékai. Statikus focisták vannak. Így nem nyerünk. Elégedettek vagyunk Hollandiában. “Van elég”. Nem, nincs semmi sem. A futballban ez számít nekem. Ezt csinálom, ezért dolgozom a Randersért és Michaelért [a Monizt a klubhoz szerződtető sportigazgató, Michael Gravagaard]. Sokat. Ők képviselik a várost. Amikor Hamburgban voltam, Michael idejében, eljutottunk az UEFA-kupa elődöntőjéig. Átlagos focistákkal. Munkásokkal. Jarolím. Mathijsen. Rost. Van Nistelrooy. Munkások. Sokat tanultam ezektől a játékosoktól.”

De van egy átívelő szál, amikor Ricardo Moniz válaszai hosszúak lesznek, a futball és az életfilozófiája. A gyakorlati tapasztalatban és a megérzésben hisz. Az individualistákban hisz, de az egoistákban nem. Hisz a közösségben. Hisz az őszinteségben.

“Az emberek sokszor hamar megsértődnek, ha kritikát kapnak. Ez nem személyes. Ez normális volt Cruyffék idejében. Ha beléptél az öltözőbe, meg kellett mutatnod, mire vagy képes. Nem dumálni. Mutatni.”

“Szeretem a bátor embereket. Szeretem azokat, akik megmutatnak valamit magukból. Aki jobbra megy, mikor mások balra. Arnesen, Lerby, Simonsen – a hőseim. Miért nem jönnek ilyenek? ‘Más idők voltak azok’, mondják.. És akkor?” – mondja lemondóan Moniz napjaink futballvilágáról.

“Ma kétszer vagy háromszor volt olyan, hogy a játékos megbánta, hogy hozzá került a labda. Csináld! Csináld! Légy szabad! Ez az egyik oka annak, hogy beszállok a játékba. Megmutatom a foci eredeti hangulatát, inspirációként. A foci komoly sport és meg kell mutassuk a képességeinket a közönségnek. Ezt tette Johan is. Két óra volt az út Eindhovenből Amsterdamba, de soha nem okozott csalódást. Elképesztő volt. Ma Cristano eljut a VB-ig, de ő nyitja és zárja az edzőközpont kapuit.” – mondja Moniz egy olyan focistáról, akinek bele kell fektetnie a munkát és az órákat ahhoz, hogy eljusson a csúcsra.

A Randers edző dühös. Sok minden nem tetszik a sportban neki manapság. Ide tartoznak a külsős emberek, akik segítik a játékosokat, de Moniz szerint a közösség kárára vannak.

“Minden ügynök. Csak a bla-bla-bla. Sokat beszélnek. Meg az akadémikusok a fociban. Erőnléti edzők. Tudósok. Pszichológusok. Borzalmas – főleg mikor nem együtt dolgoznak, hanem külön-külön. Ha az erőnléti edzők olyan jók, Van der Vaart miért nem tud fitt lenni? Takarodjanak, hagyjanak engem békén. Én vagyok a főnök, hagyják rám a döntéseket.”

“Mindenkit szívesen látok az öltözőmben, de mindenkinek azt kell csinálnia, amit én mondok, hogy elérhesse a potenciálját a szezon harmincnégy meccse alatt. Nem háromban. Minden párharcban.”

Anya csak egy van

A Superliga Backstage-ben hallhattunk először Moniz hátteréről. Farumban elvesztette a debütáló meccsét 2-1-ről 2-3-ra, ekkor az edző megkérdezte játékosait, miért nem zárták le a meccset ahelyett, hogy visszaálltak.

“Én vállalom a kockázatot. Baszottul nem érdekel, az utcákról származom”, kiáltotta és a mellkasára csapdosta.

Azok az utcák, amelyeken Moniz felnőtt, Rotterdamban voltak, ahol élete első hat évét töltötte, aztán Eindhovenbe került. Még mindig sokat jelent neki. Félig szurinámi, félig indonéz, s az anyja nevelte, miután az apja hamar elhagyta a családját.

“A foci vezérelt minket, Cruyff idejében volt ez. Előbb fociztam, mint jártam. Foci, foci, foci. Grundfoci. Nézzük meg Johant, nézzük meg az Ajaxot, a holland válogatottat. Kint az utcán játszottunk, akár napi három órát is. A Sparta [Rotterdam] stadionja mellett születtem.”

“Az egész város, az egész utca meg volt hívva ebédre anyám és nagymamám otthonába. Nem volt érdekes hogy néztél ki, merről jöttél, szívesen láttak. Közösség. Az utcán csak az igazat mondtuk egymásnak. Nem volt edző. Magunk szerveztünk magunkat. Két kabát volt a kapu és működött a dolog. Kommunikáltunk egymással. Többet, mint ma. Érdeklődtünk egymás iránt. Közösség voltunk, ez az élet alapja. Közösség, nem napjaink önzése. Az utca.”

Ricardo Moniz édesanyja még mindig a legfontosabb ember az életében. Hetvennyolc éves és mégis magával vitte Randersbe. Nincs felesége vagy gyereke. Máig aszerint él, amit az anyja és a nagymamája mellett megtanult a nagy közös étkezések alkalmából, mondja.

“Minden pénzemet olyanoknak adom, akik jobban megérdemlik, mint én. Egészséges vagyok, az a legfontosabb. A többit elajándékozom. A képességeiddel másokon kell segíteni. Ez az én filozófiám.”

Eindhoveni gyerekként Moniz és barátai az utcákon és a parkokban fociztak. A betonon lettek technikásak és a nagy fűben dinamikusak.

“Mindenkiből lehetett volna focista. De kiből lett? Aki a legtöbbet melózta. Ha nem tudtunk három a három ellen játszani, a falnak rugdosva gyakoroltunk. Így lett tökéletes a jobb és a bal. A mi dolgunk volt edzőhelyet találni, falat találni. Gyakorlatilag senki nem volt, aki segített volna minket. Mi voltunk felelősek, hogy ne kocsmázzunk, hanem vitaminokat vegyünk meg barna rizst. Ezek a választások döntenek és a legmotiváltabb nem sört iszik a haverokkal, hanem szabadrúgást gyakorol.”

“Az egész család támogatott, de a motiváció belülről kell jöjjön. Muhammad Ali, Barbara Streisand, Michael Jackson, Madonna, Lance Armstrong – mind ugyanolyan. Annyira motiváltak, hogy nem tudnak megállni. Az éhség stimulálja őket.”

Tizenhét évesen mutatkozott be az FC Eindhovenben, később szerepelt a Haarlem, a Waalwijk, az FC Eelko és a Helmond Sport csapatában is, míg huszonkilenc évesen egy májbetegség miatt abba nem kellett hagynia a focit.

Coerver és Kane

A futball volt Ricardo Moniz élete, most pedig nem tudott tovább játszani. Nehéz volt.

“A futballra épült a létezésem. Ezért a csalódottság szélsőséges volt, egy fekete lyuk. Egy olyan hatalmas fekete lyuk, amilyet képzelni se tudsz. Egy amatőr csapatot edzettem a sarkon, és sikerem volt. Jó visszajelzéseket kaptam a játékosaimtól. Ez mutatta meg, ez lehet az utam.”

Ez az út vitte el magával Hollandiából is. 1997-ben vállalta a sok közül az első külföldi munkát az Egyesült Arab Emirátusokban. Nem volt siker belőle.

“Az emberek arrafele tiszteletlenek. Későn érkeznek. Nem fizetnek ki. Az anyám velem volt és nem volt kész a házam, így egy hónapig szállodában kellett laknia. Nem fizették ki a szállodát. Ez stresszt okoz. Mindig megóvom a magánéletem, így az ő érdekében távoztam” – magyarázza Ricardo Moniz. “Bár nagy fizetésem volt, menekülnöm kellett. Egy főnöknek le kellett volna pecsételnie a papírjaimat. Menekülni kellett. De aztán Will Coerver [holland edző] közbeavatkozott és mivel nagy tekintélye volt, elismerték, hogy hibáztak és hazautazhattam.”

Az utazás folytatódott, Moniz a Feyenoordnál és a svájci Grasshoppersnél dolgozott, mielőtt Frank Arnesen a PSV utánpótlásához nem vitte.

“A példaképem, a kedvencem, Cruyff eligazolt az Ajaxból, mikor Frank Arnesen és Lerby oda érkezett. Először is ő, Arnesen egy csodálatos ember. Nyitott. Pozitív. Spontán. A futball szerelmese. Soha nem felejtem, hogyan játszott az Ajaxban. Lerbyvel közösen. Aztán Spanyolországba került, a Valenciába és megsérült. Játszott még az Anderlechtben és a PSV-ben, de az ajaxos formáját soha nem szerezte vissza. A Haarlem színeiben játszottam ellene, így van képem erről. Csodálatos emlékek. A PSV-ben Arnesen mindenben támogatott. A gyakorlatias emberek mindig támogatnak.”

2005-ben a Tottenhamhez került, Martin Jollal. Moniz az első csapat mellett dolgozott, de több ificsapattal is ott volt. Így találkozott többek közt Harry Kane-nel is.

“El akarták küldeni. Kétségek voltak felőle. De megharcoltunk érte, ahogy megharcoltam Van Persie-ért a Feyenoordnál. Lusta, mondták. ‘Nem’, mondtam, ‘csak nem szereti, ha utasítják.’ Nem szereti, ha kiabálnak vele. Át kell karolni és aztán edzeni. Edgar Davids mindig kihagyta a pénteki edzést. Ő így készült fel. Megengedtük neki… aztán meg győztünk. Ilyen volt Edgar. Egy dühös ember. De őszintén – ez nincs benne egy könyvben sem. Ez ösztön. Ez volt Van Nistelrooy-jal. Borzasztó ember. Mert csak a góllövés érdekelte. ‘A következő labda az enyém! Az enyém!’ Chris Hughtonnal edzettem a Spurs első csapatát, ő most a Brightonnál van. Kis stábunk volt. Az enyém volt a második csapat, aztán este az U-16,-14,-12 és az U-8 edzéseit vezettem. Hat éveseknek tartottunk edzést szegény kerületekben. Azelőtt találtuk meg a tehetségeket, hogy az Arsenal, a Chelsea vagy a QPR megtette volna. A szülők attól féltek, hogy rossz hatással lesznek az ilyen srácok az övéikre. De én tudtam, a labda világokat köt össze. A labda a legjobb módja a világ megváltoztatásának és személyiséget nevel. Az iskolában a tanárok nem beszélnek szívből a gyerekekkel. De a labda és az utca megtanít a trükkökre.”

Rövid turnusok a kluboknál

2008-ban, három év után elhagyta a Spurst, és az elmúlt évtizedben sok helyütt megfordult. London után a hamburgi HSV-hez igazolt, ahol technikai edző lett. Itt ismerte meg Michael Gravgaardot és itt lett először vezetőedző felnőtt csapatnál, bár csak rövid ideig. Bruno Labbadiát kirúgták a szezon vége előtt pár héttel, és átmenetileg Monizt bízták meg. Az első feladat: elődöntő az Európa Ligában. A németországi odavágón 0-0 lett az eredmény a Fulham ellen, a visszavágóra Moniznak a kinevezése után három napja volt felkészülni.

“1-0-ra vezettünk, de az utolsó 14 percben elbuktuk a meccset. A döntőt Hamburgban rendezték. Szimbolikus volt az a találkozó a karrieremet tekintve. Nem mentünk a 2-0-ért, hanem visszaálltunk. És amikor visszaállunk, az ellenfél közelebb van a kapunkhoz. Féltünk rámenni a 2-, 3-0-ra. Megvolt az esélyünk. De inkább megtartottuk azt, amink volt. Ilyen az élet. Amikor meg akarod tartani azt, amid van, nem vagy szabad és mindent elvesztesz. Kötöttségek!” – idézte fel a meccset, ahol a HSV játékosok nem fociztak olyan szabadon, ahogy Moniz szerette volna és Gera Zoltán vezetésével fordított a Fulham.

A nyáron elhagyta Németországot és a Red Bull futballprogramjához került, az utánpótláscsapatok élére. Egy év után a Red Bull Salzburg vezetőedzője lett. A klub történetében elsőként duplázott, megnyerve a bajnokságot és a kupát – aztán megint váltott. “A klub orvosa kezdett beleszólni a munkámba. Az orvos. Így leléptem, egy euró nélkül. Ezek elvek!” – mondta Moniz.

Ausztria után minden jól kezdődött a következő klubnál. A Ferencvárosnál folytatta, ahol eleinte sikeres volt, és megnyerte a magyar Ligakupát. Aztán egy hosszú haláltusa következett. Akeem Adams, a 22 éves trinidadi válogatott, aki Moniz szerint a klub legjobb játékosa volt, szívrohamot kapott az edzőpályán. Aztán több hónapon át kórházban feküdt és amputálták az egyik lábát. Végül Adams elhunyt. Ekkor már Moniz nem volt a Ferencváros edzője, 2013 decemberében kirúgták.

“Egyedül hagyott a vezetőség. Senki nem jött oda az ágyához. Három hónapot töltöttem ott az édesanyjával és mindent nekem kellett intéznem. A lábát levágták, kómában volt. Aztán felébredt a kómából és nekem kellett elmondanom, hogy elvesztette az egyik lábát.“

“A játékosaim védelme volt mindig a prioritásom. Ezért kritizáltam a Ferencvárost. A vezetők sosem jöttek el az ágyához. Azt mondtam nekik: ‘Ez rendben van? Te vagy a klub elnöke és gyáva vagy ahhoz, hogy fogd az anyja kezét? Seggfej’. Érted, ilyen vagyok. ‘Seggfej.’ Nem vagyok politikus. Ez nem kifogás, de így védem mindig az embereket. Ahogy Johan is tette.”

A Ferencvárosi Torna Club hivatalos reakciója az alábbi:

A Ferencváros nem érdemelte meg ezt az arroganciát. A tárgyilagossághoz hozzátartozik, hogy az FTC igenis mindent megtett fiatal labdarúgójáért. A klub minden vezetője a 3 hónap alatt többször, hetente is, míg a csapatmenedzser és a játékostársak naponta látogatták a kórházban Akeem Adamst. Az FTC az Albert Alapítványon keresztül 10 millió forinttal járult hozzá elhunyt játékosa temetési, hazaszállítási költségeihez. A Fradi egy nagy család, amelyben senkit sem hagynak magára, ha bajba jut, amelyben mindenkinek segítenek, ha rászorul.

Néhány hónap jött a Lechia Gdansknál, majd ugyancsak néhány a müncheni 1860-nál. Itt felhozta a jelenlegi Dortmund játékost, Julian Weiglt az első csapathoz, aki akkor még tinédzser volt. De nem ez volt a módi Bajorországban. “A sajtó üldözött az első perctől az utolsóig. Túl keményen edzettem a német ízléshez, és voltam olyan hülye, hogy Julian Weiglt tettem meg csapatkapitánynak. Ez volt a megérzésem [Weigl a 2014-15-ös szezont csapatkapitányként kezdte, de két meccs után kikerült a kezdőből és csak Moniz távozása után került vissza]. Jobb akadémiánk volt, mint a Bayernnek, ami 500 méterre volt tőlünk. De nem voltak vezérek. Öreg, elkényeztetett focisták voltak. Így fordultam az akadémiához. A fiatal Weigl klasszis volt, elegáns” – mondta Moniz a döntéséről.

“Két évvel később ott volt az EB-n. Aztán felhívtak a Bildtől: ‘Bocsánat’. ‘Igen, de már késő, kirúgtak’” – mondta a holland, aki az 1860 óta megfordult a Notts Countynál és a gyerekkori klubjánál, az FC Eindhovennél is.

“Amikor Dániába érkeztem, mondtam, hogy sok helyen jártam. De gyorsan elítéltetek. Ez furcsa, szerintem. Rengeteg a tapasztalatom, nem? De nem… Egy helyben kellene maradnom öt évig és aztán azvirágokkal búcsúztassanak” – mondja a dán sajtó elvárásairól.

Harc a szívben

Ricardo Moniz nem örül a róla Dániában kialakult képnek: a dühös edző, aki üvölt a bírókkal és az öltözőben a játékosaival. Úgy érzi, a másik oldalát nem mutatják meg. [a műsort bő egy hete megosztottuk oldalunkon is]

“A Backstage egyféleképpen mutat meg. Úgy érzem inkorrekten. Kedvelem a producereket, de túl sok figyelmet kaptam a műsorban, és ezt nem szeretem. Tiszta, jó szándékú életet élek. Így neveltek. Komoly ember vagyok, aki javítani fogja a focit és a játékosok karakterét. A dühöt mutatják, amikor két pirosat kapunk, de a másik oldalt nem” – mondja a Superliga Backstage-béli szerepléséről.

“A dán embereknek már van egy képük rólam. Nem mutatták azt, ahogy fociztam, vagy, ahogy a taktikát magyarázom. Szégyen. Ez így nem a teljes kép. Egész Dániának megvan a véleménye rólam és ez fura. Én sosem ítélnék meg másokat. Ez meglep.”

Moniz a 11. forduló után vette át a Randerst. Akkor a klubnak 7 pontja volt és utolsó helyen álltak. Most is az, 19 forduló után, de már 14 ponttal. Az edző úgy érzi, a játékosok a keretében átvették a stílusát és filozófiáját.

“Perry Kitchen átvette és elég jó volt ahhoz, hogy eladjuk [a Los Angeles Galaxynak]. Bashkim Kadrii erőnléte javult és bekerült a dán válogatottba. Mindig ez van az általam edzett játékosokkal. Aki elfogadja a kritikát és keményen dolgozik, az fejlődik. Az áldozatok elkezdenek panaszkodni. A futballban nem könnyű megoldani a problémákat. Áttörni egy kompakt védelmet. Öt vagy hat gólt szerezni. Jól védekezni. A futball futball. Ezért fontosak az egyéniségek. Ki akarja a labdát? Ki képes az áttörésre? Kiderül. Most nehéz döntések jönnek. Ez a dolgunk Michaellel. Ki nem elég jó?”

“Egy jó játékosnak nem kell sokat magyarázni. Egy jó játékos mindent megért. Azok, akik nem élik meg a focit, azoknak megbeszélés, megbeszélés és megbeszélés kell és ez kimerítő. Csak olyan játékosok kellenek, akik szeretik a sportot és a csúcsra akarnak élni. Frederik Lauenborg ilyen. De a fiatal tehetségek még nem készek megharcolni a bennmaradásért. Marcus Molvadgaard ilyen. Nem tudom játszatni őket, ellenkezik a természetemmel. Szeretném használni Tobias Damsgaardot, de most eredmények kellenek. Ez a harc dúl a szívemben.” – mondja Ricardo Moniz, aki bízik a jó tavaszban.

“Mindig optimista vagyok, de az a kérdés, lesz-e aki követ. És vannak pénzügyi korlátaink is. Nem vagyunk a Red Bull, hogy igazoljunk két csúcscsatárt. De Bashkim bekerült a liga csapatába. Azt ígérte, lő 10-15 gólt. Ez egy döntő év a számára. Számomra is egy döntő év. Michael számára is egy döntő év. A Randers számára is egy döntő év.”

Ki látta Johan Cruyffot játszani?

Ricardo Moniz 53 éves. Ötven éve már, hogy a TV előtt ülve először látta Johan Cruyffot. Habár az azóta eltelt fél évszázadot a fociban töltötte, eszében sincs abbahagyni.

“A pályán halok majd meg. Még mindig fiatal vagyok.” – mondja. Elképzelni sem tudja az életét sport nélkül.

“Nem-nem. Anélkül veled sem találkozom. Még mindig Eindhovenben lennék. A labda mutatta meg a világot nekem. Ezért hálás vagyok. Ezért láttam ennyi helyet. Az a megtiszteltetés ért, hogy megannyi fiatalt edzhettem és segíthettem. A futball annak az egyik módja, hogy megmutassuk, az életben minden lehetséges.”

“Nem értem Morten Olsen hogy vonulhatott vissza. Tisztelem. De mit csinál? Ül? Egy nagy legenda. Lerby – mit csinálsz, barátom? Annak a generációnak a tagjai fontosak, hogy megvédhessük a sportot. Ebből a generációból én vagyok az egyetlen, aki látta Cruyffot játszani. A többiek akadémikusok. Statikusak. Az Ajax U-8-as játékosai lesznek egyszer az első csapatban. De gondolod, hogy Cruyff eljuthatott volna arra a szintre, ha megmondják, hogy támadjon? Nem, elvette a kapustól a labdát és átcselezett hét embert. Meg kell őrizni a régi értékeket. A legjobb játékosokat nem edzették. Pelé, vagy Maradona, vagy Ronaldo Madeiráról. Muszáj megőriznünk a múlt focijának érzékeit. Rossz felé megyünk.” – mondja Ricardo Moniz.

“Mikor masszőrnek tanultam, a legintuitívabb tanulók kibuktak, mert nem tudták a Powerpointot használni. Nem tudták, hogy kell! De jól bántak az emberekkel és jól használták a kezüket. A tanárok csak dumáltak. A fociban meg kell mutatni, hogy az intuíció egy készség, amit nem lehet iskolában tanulni. Egy ember megérzései. Ez az alap. Az érzelmek. Ki készíti fel az ifjú tehetségeinket. Tanárok vagy inspiráló emberek? Ha inspiráló emberek, akkor hisznek majd az álmaikban. Manapság az emberek az iPhone-jukkal játszanak. Mi futballt játszottunk. És a futball vitt el minket szerte a világban.”

Sebastian Stanbury / Tipsbladet