Vízilabda csapatunk vezetőedzőjével beszélgettek a szezon előtt.

– Hogy lettek kiszemelve az új játékosok?

– Teljesen őszintén: ha előre akarunk lépni, Magyarországon, a magyar játékosok között nincs olyan nagy választási lehetőség. Dumi és Marci személye kulcsfontosságú a mai magyar vízilabdában, s nekünk épen ilyen típusú vízilabdázókra volt szükségünk. E mellé kellett találnunk egy centert és egy olyan védőjátékost, aki szintén nemzetközi szintet képvisel, így érkezett Boban és Nikola Jaksics. Tudtuk, hogy mit akarunk, ilyen szempontból is egy folyamat betetőzéséről beszélhetünk, hiszen a “gerinc”, a center-bekk-kapus vonal megerősítése volt a cél. Ugye, a kapusposztot illetően a fiatal Vogel Somára szeretnénk építeni a jövőnket.

Mindezzel párhuzamosan a szárnyakat is erősítettük, reményeim szerint növelni tudtuk a lövőerőt, az úszásritmust. Komplex építkezés történt tehát, amelynek részeként újabb masszív oszlopok kerültek a meglévők (Madi, Dani, Balu) mellé. Az volt a további szándék, hogy a fiatal generáció képviselői között olyan kiegészítő embereket találjunk, akikben benne van a jövő lehetősége, nem csak egy-két évre, hanem hosszabb távon számítunk rájuk. Német Tonya, Sedlmayer – lehet azt mondani, hogy ők az én kifejezett “meggyőződésem” miatt kerültek a Ferencvárosba. Amikor Horkai György mellett dolgoztam az utánpótlás válogatottnál, mindkettőről azt állapítottam meg, hogy nagyon jó mentalitású, remek fizikai adottsággal rendelkező játékos. Ők az elmúlt években kicsit eltűntek, nem volt látványos a fejlődésük, számomra is kérdés, hogy miért.

Én abban hiszek, hogy a játékosokat fel kell építeni, nem úgy van, hogy valaki kiöregszik az utánpótlásból és kész vízilabdázó. Meg kell találni az ilyen tehetségek számára legmegfelelőbb játékhelyet, szerepet, mert ők valójában jók. Kaptam egyébként negatív kritikát Tonya miatt, de szeretném felhívni a figyelmet, hogy ha lemérjük az ő adatait, kiderül, hogy olyan hihetetlenül jó adottságokkal rendelkezik, amilyen nem nagyon van az egész magyar mezőnyben a centerposzton játszóknál. Két, kiöregedőben lévő nagyszerű centere van jelenleg a magyar vízilabdasportnak és szerintem vétek nem fejleszteni egy akkora tehetséget, mint Német Toni.

Sedlmayer Tamásról pedig azt mondhatom (ha már így belementem az egyének értékelésére), hogy nagyon nagy mezőnymunkát végez, sok labdát szerez, ő lehet az a jó értelemben vett szürke eminenciás, aki nélkül nincsen nagy csapat sehol a világon. Meg kell találni a helyét, a szerepét, ha ez sikerül, nagyon hasznos tagja lesz a csapatnak.

Ami a szerb Jaksicsot illeti, az ő esete elég különleges. 1997-es születésű játékosról van szó, aki húszéves korára megnyert mindent, amit meg lehet nyerni ebben a sportágban. Ezzel együtt fiatal még, nem kiforrott vízilabdázó, erre Dejan Szavics is felhívta a figyelmemet, amikor beszéltünk. Manóhoz tudnám hasonlítani, nyilvánvaló, hogy a fiatalok közül ők ketten állnak azon a szinten, amit majdnem kész játékosnak nevezhetünk, de a “majdnem” szó jogos használata miatt figyelni kell a további fejlődésükre. Sok munka vár rájuk és talán ők maguk is azt is várják a számukra új helytől, hogy dolgoztassuk őket keményen, adjunk nekik olyan terhelést, aminek alapján tovább építhetik magukat.

Boban – hát ő aztán teljesen “kész játékos”, a világ egyik legjobbja centerposzton. Szerintem meglátszott a hiánya a szerb válogatott budapesti játékán. Hiába mondták, hogy már öreg, neki kulcsszerepe volt a szerb csapatban, nem lesz egyszerű feladat pótolni őt.

Összességében azt mondhatom: erős a keretünk, de idő kell ahhoz, hogy ez a sok új érkezővel készülő csapat összeálljon.

– Mi lesz a képe a játékotoknak? Komoly adottságok vannak, nyilván össze kell érni, össze kell szokni, de lehet-e már tudni, hogy mi fogja jellemezni ezt a csapatot? Gyorsaság, szívósság, jó védekezés, improvizáció, magabiztos emberelőny-kihasználás?

– Bízom benne, hogy ezek, ez így tökéletes, ahogy elmondtad. Nem tudok olyat mondani, hogy inkább ez vagy az, mindegyik területen “ott vagyunk”. Nehéz előre stílusjegyet meghatározni, hiszen ha például nagyon megnézzük: az Eger és a Szolnok játéka között sem könnyű különbséget felfedezni, az egyik talán többet játszik szorosat, a másik inkább zónázik. A nemzetközi porondon szereplő csapatoknál hasonló színvonalon kell alkalmazni mindkét védekezési formát és zökkenőmentesen kell tudni váltani közöttük. Inkább ahhoz fűzök nagy reményeket, hogy a kvalitás felismeri a vízben azokat a helyzeteket, amikor meg kell hoznia a döntést, ez automatizmussá válik, vagy például a védőjátékosok a kaputól messzebb tudják megtartani a centereket. Ezek mind olyan “apróságok”, amelyek összességében eldönthetik a meccsek kimenetelét. Ha javul a szervezettség, akkor az ellenfélnek kevesebb ideje van lóbálni, átgondolni a számára esedékes döntést, kikényszerítik, hogy határozzon valamit, nem pedig szabadon választja meg, hogy mit tesz. Ha mi diktálunk a védekezésben, mi “döntjük el”, hogy honnan kapjuk a lövést, s mindezek hatására 20-25 százalékra tudjuk levinni az emberhátrányban kapott gólok mutatóját, akkor azzal bárkivel fel tudjuk venni a versenyt. Támadásban pedig 35-40 százalék fölé kell menni, mert akkor van esélyünk nyerni. Ezek olyan mutatók, amikkel nem nagyon lehet vitatkozni, ezért inkább ezek elérését tudom célként meghatározni, mint a játékunk képét előre felrajzolni.

– Van-e hivatalos cél? És mi az, amit te kitűzöl magad és a csapat elé?

– Sok helyen elmondtuk: döntőkbe kell jutni. Minden évben ki voltak tűzve célok, minden évben nehéz volt az elérésük. Egy ilyen csapattal nyilván tényleg a maximumra kell törni. Én azonban egyelőre inkább a kisebb lépésekre koncentrálok. Az első és legfontosabb, hogy a sok jó játékosból alakuljon ki egy csapat. Fontos mérőpont lehet hogy a Szolnokkal mit játszunk a november 4-i Szuperkupa-döntőn. Addig van majdnem két hónap, azt tűztem ki, hogy most toljuk, csináljuk a munkát, ott pedig majd egy komoly csapat ellen nézzük meg, hogy hol tartunk. Lemérjük az addigi eredményt és meglátjuk, hogyan lépjünk tovább. Addigra kialakul az is, hogy a kupában milyen az út, kit kapunk a negyeddöntőben. Kell egy kemény alapozás, jó fizikai állapotba kell kerülni. Sok helyről jönnek most vissza a játékosok, induljunk el egy úton, legyen látható, hogy akarunk valamit építeni, ez a jelenlegi feladat. Tudom, hogy lesz olyan az elején, hogy nem játszunk jól, számítok arra, hogy megakad a szekér, de biztos, hogy két-három hónap alatt lerakjuk az alapokat, utána pedig már azon dolgozhatunk, hogy jól menjen a játék. Egy jól megfogott, keményebb január-február után a szezon végére valóban összeállhat a “Fradi-játék” képe.

A teljes, további érdekességekkel teli interjút a VLV-n olvashatjátok el, ide kattintva.