Klubunk korábbi kiváló pólósát, a Masters VB-n 70+ kategóriában induló Kásás Zoltánt kérdezték élményeiről.

– Hogy lettél a 70+ kategóriában végül ezüstérmes, amerikai színekben szereplő Blue Thunders nevű csapat tagja és egyáltalán: hogy jött össze ez a társaság?

– Kérlek szépen, úgy kerültem a csapatba, hogy a 80-as évek közepén 15 hónapig éltem Ausztráliában és még akkor jó barátom lett a mostani csapat egyik szervezője, a kapus Anti Kajlich. Neki egyébként ismert uszodaisportszer-gyártó cége van, több olimpiára is szállított kapukat. Ő kezdett el szervezkedni együtt egy Fred Black nevű úriemberrel, aki amerikai, de Guam szigetén él, valamilyen magas beosztásban dolgozik. Nagy emailforgalom után az lett a dolog vége, hogy összeállt a csapat – amerikai, ausztrál, guami, kanadai, cseh, szlovák, olasz és magyar játékosokból. Augusztus 7-én volt az első meccsünk a Masters vb-n – másfél nappal korábban találkoztunk először életünkben, az egész csapatból egy-két ember ismerte egymást korábban személyesen. Tartottunk két edzést, lehetett látni…, illetve, pont, hogy nem lehetett látni, hogy ki milyen, mit tud a vízben… :-) Ebben a 70+ kategóriában öt csapat indult és azért voltak olyanok is, akik folyamatosan edzésben voltak. A Perth-i Kakadukról például már a „nagy vb” alatt voltak információim, mert beszéltem ausztrálokkal, akik elmondták, hogy a Kakaduk nagyon készülnek.

– Te mennyire tartottad magad karban fizikailag az elmúlt években? Úgy tűnik, fitt vagy, okozott gondot a terhelés?

– Rendszeresen lejárok úszni, de faltól falig úszni lazán – ez nem ugyanaz, mint amikor ritmust váltva erősen kell úszni, irányt változtatni, meg még lőni is, s közben mennek át a fejeden. Ez ég és föld, úgyhogy én is haldokoltam a meccsek második részében.

– Mikor játszottál ezt megelőzően legutóbb?

– Szerintem vagy 15 éve. Egyszer Nagyváradon volt valami, befűztek jó pár éve, ott harmadikak lettünk.

– Nyilván el is fáradtatok…

– Persze. Ahogy haladtunk előre a meccsekkel, úgy maradoztak le egyre inkább a fiúk a saját térfelünkön, legfeljebb a félpályáig merészkedtek fel, mert ha valaki feljött, az már nem nagyon tudott visszamenni. Én abban fáradtam el, hogy úsztam, de közben gyötörtek is. A végkövetkeztetés az, hogy megúsztuk valahogy az egészet élve és még egy ezüstérmet is kaptunk. Ebben a korban, 70+-ban (úgy is mondhatnám, hogy 70 és a halál között) ez már hatalmas dolog!

– Az egész körítése milyen volt? Voltak nézőitek? Sajtóérdeklődés?

– Az a fantasztikus a Masters vb-ben, hogy ezekkel a játékosokkal jönnek a családtagok, jó pár emberrel itt volt a felesége. Az ausztrálok több korcsoporttal is indultak, a más korosztályban játszók, ha nem volt meccsük, jöttek és szurkoltak, mindig voltak nézők a meccseinken. És ezeknek a tornáknak eleve különleges az atmoszférájuk, nem az a feszültséggel teli légkör a jellemző, mint egy rendes vb-n. Annak ellenére így van ez, hogy amikor vízbe mennek a játékosok, mindenki át akarja harapni az ellenfele torkát, csak hát kérdés, hogy meg tudja-e tenni, mert nem biztos, hogy van annyi ereje még, hogy odaússzon… De hát minél fiatalabb korosztályt néztünk, annál jobban játszottak a tornán, ez természetes. Azért azon egy kicsit csodálkoztam, hogy 30+-ban meg 35+-ban masters csapatokat lehet indítani. Én 38 évesen hagytam abba a játékot, de hát jó pár más játékos is 35 fölött, őket a mastersre mondjuk nem feltétlenül engedném.

A teljes beszélgetés: VLV