Klubunk birkózó szakosztályának edzője, Széles József és az elhunyt sportolónk, “Bumbi” szülei beszéltek a hónapokkal ezelőtti tragédiáról.

Alacsony, mokány kis ember, ősz tüsi haj, válogatott melegítő, gyűrött fül, érces hang, kissé sántikáló já­rás. Amikor elmegy, áhítattal vegyes kíváncsisággal kérdezik a bizton­ságiak: “Ki volt ő?” Mondom, hogy Széles József birkózó mesteredző a Fradiból, aki olyan klasszisokat nevelt a sportágnak, mint például a világ- és Európa-bajnok Bácsi Péter, s gyerekek százait oltotta be a sport szeretetével. S miután az egyik ifjú tanítványa, a tizenhét éves Rózsa György, vagy ahogy mindenki ismerte és szerette, Bumbi idén ja­nuárban a szeme előtt, a szőnyegen hunyt el, több hónapos hallgatás után megtisztelt bennünket azzal, hogy elmondja, amit a legnehezebb elmondani.

Főhajtás a gyásznapon

Régóta vagyok a pályán, de ilyet még nem éltem meg. El tudod kép­zelni, hogy egy birkózó, egy fia­talember a kezed között hal meg? Döbbenetes, s még mindig nem tudjuk pontosan, mi történt, tart a vizsgálat. Az mindenesetre tény, hogy rendszeresen járt sportorvoshoz, s ott úgy ítélték meg, hogy birkózhat. Egyszer sokat lefogyott, de rendesen dolgozott, tartotta a súlyát, semmi sem utalt bármi bajra. Nagyszerű egyéniség volt, a csoport középpontja, húzóembere.” S milyen a sors, az egyik tragé­dia összekapcsolódott a másikkal. A borzalmas veronai buszbalesetet követően a Magyar Birkózószövet­ség arra kérte a klubokat, hogy a nemzeti gyásznapon tartott edzé­seken méltó keretek között, néma főhajtással emlékezzenek meg az elhunytakról. A Fradiban sem volt másképpen, azon a bizonyos janu­ári hétfőn Széles József egy pihenő alatt rendelte el a vigyázzállást, ami előtt többek között azt mondta a tanítványoknak: “Örüljetek, hogy egészségesek vagytok és sportol­hattok!

Tragédia a szőnyeg mellett

Nyolc perc múlva, a következő pi­henő végén egyikük lent maradt a szőnyegen. “Mondom neki, hogy Bumbi, állj fel! Rángatózni kezdett, azt hittük, epilepsziás rohama van. Az egyik egészségügyis szülő azonnal meqtette a szükséges intézkedéseket: stabil oldalfekvés, nyelv kihúzása, szívmasszázs. Én közben hívtam a mentőket, s be voltam pánikolva, mert láttam, egyre nagyobb a baj. Az ott lévő szülőket leküldtem a Népligetbe, hogy irányítsák a men­tőt, ha megérkezik, s elindultam a defibrillátorért, útközben a vívóknál várakozóktól kérdeztem: »Nincs közöttetek orvos? Menjen fel a bir­kózókhoz!«“.

Fel is ment egy szakember, meg­jött a mentő, de hiába. Mire Bumbi szülei megérkeztek, már kiderült, nincs tovább. “A kollégám, Farkas Gábor hívta fel őket, én képtelen vol­tam rá. Pedig nagyon szimpatikusan viselkedtek, senkit sem vádoltak. Na­pokig nem tudtam velük mit kezdeni, azóta természetesen beszéltünk, találkoztunk, összevissza pusziltuk egymást. Öt gyerekem van, a szere­tetük példátlan és pótolhatatlan. Elte­mettem apámat, anyámat, a baráto­mat, de ezt nem bírtam, ezt az óriási fájdalmat. S hatalmas leckét kaptam anyai szeretetből, amit ez az asszony végigcsinált… Érdekes módon jobban lettem, amikor a fiút elhamvasz­tották, hiszen porból lettünk, porrá leszünk A család meghívott, miután hazavitte az urnát, ott van a polcon, odamentem, megsimogattam és azt mondtam: »Isten veled, Bumbi!«

Mesteredző a kórházban

Az élet megy tovább. Az élet megy tovább? Széles Jó­zsef számára már semmiképpen sem úgy, mint eddig. “Összeom­lottam, ezerszer feltettem a kérdést: miért? Hetekig nem aludtam gyakorlatilag semmit, minden és mindenki idegesített, a drága uno­kám, a tanítványok, a szülők. Az egyik edzésen felment a pumpa, elnézést is kértem a végén, mond­tam a gyerekeknek, semmi sem indokolta, hogy kiabáljak. Aztán elmentem vécére, ahol megszé­dültem, lefejeltem egy méterről a falat pisilés közben, húzódott a szám széle.

Egy újabb tragédia előszele? Mi jöhet még? A tréner mindenesetre szólt a kollégájának, de úgy érezte, tiszta a feje, tud vezetni. Elindult ha­zafelé. “Éreztem, hogy nem egé­szen frankó a helyzet, harminccal mentem a szélső sávban, s inkább a Honvédkórház felé vettem az irányt. De nem jutottam el odáig, csak a Hungária körút negyvenegyig. Ott leálltam, kiszálltam, leültem a jár­dára, megszólítottam egy fiatalem­bert, megmondtam neki a telefonom kódjait, felhívattam a fiamat, Sza­bolcsot, nyolc perc múlva ott is volt. A lányommal is beszéltem, hallom a háttérből a kisunokámat: »Papa, ne halj meg!«

A Fradi kardiológusa, dr. Szelíd Zsolt telefonos tanácsai sokat segí­tettek a mesteren, aki végül eljutott oda, ahová az egekbe szökő vérnyo­mása után akart menni: a Honvédkór­házba. “Ülök a folyosón, várok a vizs­gálatokra, jön az orvos, akiről kiderül, hogy egy zentai birkózó. Innen már ment minden rendben, csak a CT-nél gyűrődött be a fülem…” Ehhez azért látni kell Józsi bá’ fülét, igazi karfiol, nem árt neki semmiféle gyűrés, az már megtörtént a birkózószőnyegen eltöltött évtizedek alatt.

A vizsgálatok és a kezelés megkezdése után befektették a szakembert a kórterembe. “Nem tudtam aludni, inkább néztem a nővérkéket, hihetetlen, ahogy egész éjjel dolgoztak együtt, mint egy jól működő szerkezet, s az az alázat, ahogy a munkájukhoz és a betegekhez viszonyultak! Ez is egy jó lecke volt. Reggel aztán a főorvos megnézte a leleteimet és azt mondta: »A birkózóedző mehet haza, elég szívós!«

Az azóta is gyógyszereket sze­dő, orvosi felügyelet alatt álló Szé­les József természetesen azonnal visszament dolgozni a szőnyeg mellé. Amikor felvetem neki, hogy ebből nagyobb baj is kerekedhetett volna, jellemző módon válaszol: “Ne félj, kemény fából faragtak! S különben is, nem akartam farkast kiáltani, hogy újra szorongjanak a Fradiban, s felvetődjön, na, megint baj van a birkózókkal…” Pedig nincs. Csak valaki nagyon hiányzik a teremből, amelynek az egyik sarkában hamarosan em­lékhelyet létesítenek ifjabb Rózsa Györgynek.

Amiért élt, azért halt

Lehet-e, szabad-e ilyenkor bolygatni egy gyászba borult család életét? Nemcsak magamnak teszem fel a kérdést, hanem Széles Józsefnek is, aki azt mondja: “Nyu­gi, beszélek a szülőkkel!” S néhány nap múlva megvan a telefonszám: “Hívd az anyukát, már várja!“, Várja? Ezt nehezen hiszem, de tényleg igaz. Azonnal feltűnik, milyen csodás zengésű a hangja, amivel a félve előadott kérésemre válaszol: “Jöjje­nek bátran, megtiszteltetésnek vesszük, ha meglátogatnak minket!” Az édesapa nyit ajtót, hatalmas termetű ember, mint kiderül, remek sportmúlttal, erőemelőként. Ám ekkora terhet még so­sem cipelt, mint most. S nem is fog soha.

Amikor még boldogok voltunk…” – bu­kik ki a szülőkből mesélés közben. 2012 szeptemberétől kezdik a történetet, a Vaj­da Péter Általános Iskolában Dudás Tibor, az egykori kiváló fradista birkózó ekkor szúrta ki magának a duci kisfiút. “Kön­nyebb volt átugorni, mint megkerülni, de Dudi azt mondta, bízzunk benne, igazi bir­kózóváza van a gyereknek. Féltettük, és a sérülések sem kerülték el, de pikk-pakk, egyszer csak 197 centi magas, iszonyato­san erős ifjúvá érett. Kétezertizennégyben Budapest-, 2015-ben országos bajnok lett, 2016-ban három kadétválogatót nyert meg, Sike Bandi behívta a korosztá­lyos válogatott keretbe.

Bumbi, pontosabban Bubó (mert az otthon használt beceneve is “komolyodott” időközben) ekkor válaszút elé került, közeledett az érettségi, amire készülve szándéka szerint hátrébb szo­rította volna a birkózást. “Ám mondtuk neki, hogy ez az élete, szerintünk ne hagyja abba.” Nem is hagyta. Ahogy az édesanyja meséli, a tragikus hétfő előtti vasárnapon a fia vá­ratlanul megkérdezte tőle: “Ha valaki meg­hal, akkor egy csillag lesz az égen?” Aztán mutatja az utolsó üzenetét, 2017. január 23-án, l7.22-kor: “Edzés után hívlak!” Ám nem ő telefonált 19.20-kor, hanem Farkas Gábor tréner. “Éreztem, hogy baj van, nem akartam felvenni a mobilt. »Gábor, ugye nincs baj?« – kérdeztem. Erre zokogva mondta, hogy menjünk, mert Bubót most élesztik újra.

Hét perc alatt értek Rákoskeresztúrról a Népligetbe, volt, hogy 210 kilométer per órával száguldottak a kocsival, az édesapa a téli hideg ellenére otthoni kisnadrágban, a papucsát valahol elhagyva útközben. Ő ért oda először a fiához, az anya a folyo­són rosszul lett. “Mit nem adtam volna, ha csipogni kezd a mentősök gépe, de néma maradt… Azóta itt van egy gézlap a pénztárcámban, amellyel a száját törölgették” – suttogja a hatalmas ember fátyolos te­kintettel. Az anyuka a terembe érve gyer­meke mellére borult. “Amikor beléptem és megláttam, éreztem, hogy nem volt már ott az én drágám, elszállt a lelke, de most is itt van közöttünk. Nem bírok róla múlt idő­ben beszélni, s azt sem hittem, hogy ezután lehet levegőt venni, enni, aludni, dolgozní. Mondtam a férjemnek, ha ezt végigéljük, akkor mindent.

A szülők napokig látogatták gyermeküket a halottasházban, a temetésen hatalmas tömeg, több mint ötszáz ember volt. “Min­denki szerette őt, számíthattak rá, mellette senki sem lehetett szomorú. Erős karakter, küzdőszellem jellemezte, sosem adta fel, mindenkit húzott magával. Nehezen tudtam elképzelni, hogy a sötétbe, a föld alá kerül, s egyszer csak bevillant, hogy haza akarom vinni.

Haza is vitték egy földgömböt formá­zó urnában, amely most ott áll a szobájában, érmei, tiszteletdíjai, oklevelei gyűrűjében. Az egyik elismerés a józsefvárosi önkor­mányzat Jó Sport-emlékérme, az egyetlen, amire az van ráírva: posztumusz. Az édes­apja vette át márciusban. Rózsa György május 16-án lett volna ti­zennyolc éves. Pontosabban, ahogy anyukája mondja, lesz is! “Megtartjuk a születésnap­ját, limuzinnal kimegyünk a Hősök terére, és tizennyolc zöld-fehér lufit eresztünk fel az égbe. Az Arany János Műszaki Szakközép­iskolában, ahová járt, elballagtatják a töb­biekkel együtt. A Fradiban azt mondták, az új birkózó termet róla nevezhetik el, s nem­zetközi versenyt terveznek a tiszteletére. A Facebookon is ott az emlékoldala.

Búcsúzkodunk. Az édesapa kísér ki az ajtóig, de az édesanya csengő, tiszta hang­ja marad meg bennünk legtovább: “Nagyon szoros volt a kapcsolatunk, de most már tudok róla úgy beszélni, hogy nem sírok. Köszönöm a sorsnak, hogy létezett, talán jobb is, hogy nem tudjuk, miért kellett el­mennie. Van egy olyan gondolatom, hogy talán ezzel mentett meg minket valami rossztól… Amiért élt, azért halt.

Hosszabbítás – NS