Klubunk birkózó szakosztályának edzője, Széles József és az elhunyt sportolónk, “Bumbi” szülei beszéltek a hónapokkal ezelőtti tragédiáról.
Alacsony, mokány kis ember, ősz tüsi haj, válogatott melegítő, gyűrött fül, érces hang, kissé sántikáló járás. Amikor elmegy, áhítattal vegyes kíváncsisággal kérdezik a biztonságiak: “Ki volt ő?” Mondom, hogy Széles József birkózó mesteredző a Fradiból, aki olyan klasszisokat nevelt a sportágnak, mint például a világ- és Európa-bajnok Bácsi Péter, s gyerekek százait oltotta be a sport szeretetével. S miután az egyik ifjú tanítványa, a tizenhét éves Rózsa György, vagy ahogy mindenki ismerte és szerette, Bumbi idén januárban a szeme előtt, a szőnyegen hunyt el, több hónapos hallgatás után megtisztelt bennünket azzal, hogy elmondja, amit a legnehezebb elmondani.
Főhajtás a gyásznapon
“Régóta vagyok a pályán, de ilyet még nem éltem meg. El tudod képzelni, hogy egy birkózó, egy fiatalember a kezed között hal meg? Döbbenetes, s még mindig nem tudjuk pontosan, mi történt, tart a vizsgálat. Az mindenesetre tény, hogy rendszeresen járt sportorvoshoz, s ott úgy ítélték meg, hogy birkózhat. Egyszer sokat lefogyott, de rendesen dolgozott, tartotta a súlyát, semmi sem utalt bármi bajra. Nagyszerű egyéniség volt, a csoport középpontja, húzóembere.” S milyen a sors, az egyik tragédia összekapcsolódott a másikkal. A borzalmas veronai buszbalesetet követően a Magyar Birkózószövetség arra kérte a klubokat, hogy a nemzeti gyásznapon tartott edzéseken méltó keretek között, néma főhajtással emlékezzenek meg az elhunytakról. A Fradiban sem volt másképpen, azon a bizonyos januári hétfőn Széles József egy pihenő alatt rendelte el a vigyázzállást, ami előtt többek között azt mondta a tanítványoknak: “Örüljetek, hogy egészségesek vagytok és sportolhattok!”
Tragédia a szőnyeg mellett
Nyolc perc múlva, a következő pihenő végén egyikük lent maradt a szőnyegen. “Mondom neki, hogy Bumbi, állj fel! Rángatózni kezdett, azt hittük, epilepsziás rohama van. Az egyik egészségügyis szülő azonnal meqtette a szükséges intézkedéseket: stabil oldalfekvés, nyelv kihúzása, szívmasszázs. Én közben hívtam a mentőket, s be voltam pánikolva, mert láttam, egyre nagyobb a baj. Az ott lévő szülőket leküldtem a Népligetbe, hogy irányítsák a mentőt, ha megérkezik, s elindultam a defibrillátorért, útközben a vívóknál várakozóktól kérdeztem: »Nincs közöttetek orvos? Menjen fel a birkózókhoz!«“.
Fel is ment egy szakember, megjött a mentő, de hiába. Mire Bumbi szülei megérkeztek, már kiderült, nincs tovább. “A kollégám, Farkas Gábor hívta fel őket, én képtelen voltam rá. Pedig nagyon szimpatikusan viselkedtek, senkit sem vádoltak. Napokig nem tudtam velük mit kezdeni, azóta természetesen beszéltünk, találkoztunk, összevissza pusziltuk egymást. Öt gyerekem van, a szeretetük példátlan és pótolhatatlan. Eltemettem apámat, anyámat, a barátomat, de ezt nem bírtam, ezt az óriási fájdalmat. S hatalmas leckét kaptam anyai szeretetből, amit ez az asszony végigcsinált… Érdekes módon jobban lettem, amikor a fiút elhamvasztották, hiszen porból lettünk, porrá leszünk A család meghívott, miután hazavitte az urnát, ott van a polcon, odamentem, megsimogattam és azt mondtam: »Isten veled, Bumbi!«”
Mesteredző a kórházban
Az élet megy tovább. Az élet megy tovább? Széles József számára már semmiképpen sem úgy, mint eddig. “Összeomlottam, ezerszer feltettem a kérdést: miért? Hetekig nem aludtam gyakorlatilag semmit, minden és mindenki idegesített, a drága unokám, a tanítványok, a szülők. Az egyik edzésen felment a pumpa, elnézést is kértem a végén, mondtam a gyerekeknek, semmi sem indokolta, hogy kiabáljak. Aztán elmentem vécére, ahol megszédültem, lefejeltem egy méterről a falat pisilés közben, húzódott a szám széle.”
Egy újabb tragédia előszele? Mi jöhet még? A tréner mindenesetre szólt a kollégájának, de úgy érezte, tiszta a feje, tud vezetni. Elindult hazafelé. “Éreztem, hogy nem egészen frankó a helyzet, harminccal mentem a szélső sávban, s inkább a Honvédkórház felé vettem az irányt. De nem jutottam el odáig, csak a Hungária körút negyvenegyig. Ott leálltam, kiszálltam, leültem a járdára, megszólítottam egy fiatalembert, megmondtam neki a telefonom kódjait, felhívattam a fiamat, Szabolcsot, nyolc perc múlva ott is volt. A lányommal is beszéltem, hallom a háttérből a kisunokámat: »Papa, ne halj meg!«”
A Fradi kardiológusa, dr. Szelíd Zsolt telefonos tanácsai sokat segítettek a mesteren, aki végül eljutott oda, ahová az egekbe szökő vérnyomása után akart menni: a Honvédkórházba. “Ülök a folyosón, várok a vizsgálatokra, jön az orvos, akiről kiderül, hogy egy zentai birkózó. Innen már ment minden rendben, csak a CT-nél gyűrődött be a fülem…” Ehhez azért látni kell Józsi bá’ fülét, igazi karfiol, nem árt neki semmiféle gyűrés, az már megtörtént a birkózószőnyegen eltöltött évtizedek alatt.
A vizsgálatok és a kezelés megkezdése után befektették a szakembert a kórterembe. “Nem tudtam aludni, inkább néztem a nővérkéket, hihetetlen, ahogy egész éjjel dolgoztak együtt, mint egy jól működő szerkezet, s az az alázat, ahogy a munkájukhoz és a betegekhez viszonyultak! Ez is egy jó lecke volt. Reggel aztán a főorvos megnézte a leleteimet és azt mondta: »A birkózóedző mehet haza, elég szívós!«”
Az azóta is gyógyszereket szedő, orvosi felügyelet alatt álló Széles József természetesen azonnal visszament dolgozni a szőnyeg mellé. Amikor felvetem neki, hogy ebből nagyobb baj is kerekedhetett volna, jellemző módon válaszol: “Ne félj, kemény fából faragtak! S különben is, nem akartam farkast kiáltani, hogy újra szorongjanak a Fradiban, s felvetődjön, na, megint baj van a birkózókkal…” Pedig nincs. Csak valaki nagyon hiányzik a teremből, amelynek az egyik sarkában hamarosan emlékhelyet létesítenek ifjabb Rózsa Györgynek.
Amiért élt, azért halt
Lehet-e, szabad-e ilyenkor bolygatni egy gyászba borult család életét? Nemcsak magamnak teszem fel a kérdést, hanem Széles Józsefnek is, aki azt mondja: “Nyugi, beszélek a szülőkkel!” S néhány nap múlva megvan a telefonszám: “Hívd az anyukát, már várja!“, Várja? Ezt nehezen hiszem, de tényleg igaz. Azonnal feltűnik, milyen csodás zengésű a hangja, amivel a félve előadott kérésemre válaszol: “Jöjjenek bátran, megtiszteltetésnek vesszük, ha meglátogatnak minket!” Az édesapa nyit ajtót, hatalmas termetű ember, mint kiderül, remek sportmúlttal, erőemelőként. Ám ekkora terhet még sosem cipelt, mint most. S nem is fog soha.
“Amikor még boldogok voltunk…” – bukik ki a szülőkből mesélés közben. 2012 szeptemberétől kezdik a történetet, a Vajda Péter Általános Iskolában Dudás Tibor, az egykori kiváló fradista birkózó ekkor szúrta ki magának a duci kisfiút. “Könnyebb volt átugorni, mint megkerülni, de Dudi azt mondta, bízzunk benne, igazi birkózóváza van a gyereknek. Féltettük, és a sérülések sem kerülték el, de pikk-pakk, egyszer csak 197 centi magas, iszonyatosan erős ifjúvá érett. Kétezertizennégyben Budapest-, 2015-ben országos bajnok lett, 2016-ban három kadétválogatót nyert meg, Sike Bandi behívta a korosztályos válogatott keretbe.”
Bumbi, pontosabban Bubó (mert az otthon használt beceneve is “komolyodott” időközben) ekkor válaszút elé került, közeledett az érettségi, amire készülve szándéka szerint hátrébb szorította volna a birkózást. “Ám mondtuk neki, hogy ez az élete, szerintünk ne hagyja abba.” Nem is hagyta. Ahogy az édesanyja meséli, a tragikus hétfő előtti vasárnapon a fia váratlanul megkérdezte tőle: “Ha valaki meghal, akkor egy csillag lesz az égen?” Aztán mutatja az utolsó üzenetét, 2017. január 23-án, l7.22-kor: “Edzés után hívlak!” Ám nem ő telefonált 19.20-kor, hanem Farkas Gábor tréner. “Éreztem, hogy baj van, nem akartam felvenni a mobilt. »Gábor, ugye nincs baj?« – kérdeztem. Erre zokogva mondta, hogy menjünk, mert Bubót most élesztik újra.”
Hét perc alatt értek Rákoskeresztúrról a Népligetbe, volt, hogy 210 kilométer per órával száguldottak a kocsival, az édesapa a téli hideg ellenére otthoni kisnadrágban, a papucsát valahol elhagyva útközben. Ő ért oda először a fiához, az anya a folyosón rosszul lett. “Mit nem adtam volna, ha csipogni kezd a mentősök gépe, de néma maradt… Azóta itt van egy gézlap a pénztárcámban, amellyel a száját törölgették” – suttogja a hatalmas ember fátyolos tekintettel. Az anyuka a terembe érve gyermeke mellére borult. “Amikor beléptem és megláttam, éreztem, hogy nem volt már ott az én drágám, elszállt a lelke, de most is itt van közöttünk. Nem bírok róla múlt időben beszélni, s azt sem hittem, hogy ezután lehet levegőt venni, enni, aludni, dolgozní. Mondtam a férjemnek, ha ezt végigéljük, akkor mindent.”
A szülők napokig látogatták gyermeküket a halottasházban, a temetésen hatalmas tömeg, több mint ötszáz ember volt. “Mindenki szerette őt, számíthattak rá, mellette senki sem lehetett szomorú. Erős karakter, küzdőszellem jellemezte, sosem adta fel, mindenkit húzott magával. Nehezen tudtam elképzelni, hogy a sötétbe, a föld alá kerül, s egyszer csak bevillant, hogy haza akarom vinni.”
Haza is vitték egy földgömböt formázó urnában, amely most ott áll a szobájában, érmei, tiszteletdíjai, oklevelei gyűrűjében. Az egyik elismerés a józsefvárosi önkormányzat Jó Sport-emlékérme, az egyetlen, amire az van ráírva: posztumusz. Az édesapja vette át márciusban. Rózsa György május 16-án lett volna tizennyolc éves. Pontosabban, ahogy anyukája mondja, lesz is! “Megtartjuk a születésnapját, limuzinnal kimegyünk a Hősök terére, és tizennyolc zöld-fehér lufit eresztünk fel az égbe. Az Arany János Műszaki Szakközépiskolában, ahová járt, elballagtatják a többiekkel együtt. A Fradiban azt mondták, az új birkózó termet róla nevezhetik el, s nemzetközi versenyt terveznek a tiszteletére. A Facebookon is ott az emlékoldala.”
Búcsúzkodunk. Az édesapa kísér ki az ajtóig, de az édesanya csengő, tiszta hangja marad meg bennünk legtovább: “Nagyon szoros volt a kapcsolatunk, de most már tudok róla úgy beszélni, hogy nem sírok. Köszönöm a sorsnak, hogy létezett, talán jobb is, hogy nem tudjuk, miért kellett elmennie. Van egy olyan gondolatom, hogy talán ezzel mentett meg minket valami rossztól… Amiért élt, azért halt.”
Hosszabbítás – NS