A klubunkban is két szezont lehúzó, az A-csoportot is megjárt jégkorongos idézte fel a múltat.

Kangyal Balázs

Mindig volt valami bicskanyitogató a viselkedésemben. Szerettem teátrálisan felelni a szurkolói szidalmakra. Hergelni a népet. Ha például 3000 fradista köpködött, mutogatott, és szó szerint a Kill Bill-érzés hajtotta őket, én fogtam magam, lefeküdtem a jégre, és látványosan elkezdtem a botommal fekvenyomni. Érthető, hogy meg akartak ölni. Úgyhogy rendre okot is adtam arra, hogy a drukkerek a szívükbe zárjanak. Persze leleményes a magyar, amint alkalmat találtak a revansra, éltek vele, a kulacsunkat például nem volt ajánlatos kint felejteni a kispadoknál. Mire ugyanis visszaértünk a szünetből, már nem csak vízzel volt tele. Sárgásabb folyadékkal is. Nem felejtették, milyen szimpatikus fiatalember voltam, kísért a szeretetük, a „Buzi Kangyal!” még mindig felhangzik. Sosem zavart. Meggyőződésem, hogy a szitkot az elismerés szüli.

Sportkrém – NS