Korábbi védőnk elmondta, hogy az akkori átigazolása után a lakásához mentek a Honvéd szurkolók.

Elnézést a háromperces késésért. Az öltözőben mi járna ezért?
Megbüntetném, az biztos. De igazságosan.

Mit értsek ezen?
Nálam ez nem úgy megy, hogy egy perc késés ezer forint, és mindenki annyiszor ezer forintot fizet, ahány percet késik. Figyelembe veszem, kinek mennyi a fizetése, mondhatni, arányosan bírságolok, mert nem mindegy, hogy százezerből vagy hatszázezerből kell levonni azt a két-háromezer forintot. Eddig úgy tapasztaltam, működik ez a rendszer.

Gratulálok!
Köszönöm, ám az igazsághoz hozzá­tartozik, hogy nem az én találmá­nyom. Edzőként alkalmazok olyan módszereket, amelyek kapcsán még játékoskoromban jegyeztem meg, hogy hasznosak lehetnek. A késést éppenséggel Skóciában szankcionál­ták ily módon.

Szigorú edző?
Az lennék? Nem tudom. Attól függ, mihez képest. Azazhogy: kihez képest. Mert például a Honvéd öltözőjében már akkor vigyázzba vágtuk magun­kat, amikor meghallottuk Komora Imre cipőjének kopogását a folyosón… Igyekszem rendet tartani, nem is emlékszem olyanra, hogy bárkivel is kirívó problémám lett volna. Igaz, még csak hét éve ülök a kispadon. Már ha éppen ott ülök… A hangomat ugyanakkor kieresztem, ha kell, de nem vagyok az a magából kikelve üvöltöző típus. Azért, mert valaki állandóan kiabál, nem feltétlenül van tekintélye a futballisták előtt. Sőt… Akadt ilyen edzőm, ám attól még, hogy folyton ordított, nem néztem fel rá. Olyan edzőm is volt viszont, aki ritkán szólt, de akkor nagyot. Volt is tekintélye előttem.

Önt elismerik a játékosok?
Úgy érzem, igen. Respektálják, hogy közülük való vagyok, továbbá azt is, hogy ami a szívemen, az a számon. Az öltözőben szeretek nyíltan beszélni, lehet, hogy a mondandóm adott esetben csak egy-két embernek szól, úgy vagyok vele, nem árt, ha az egész csapat hallja. Ami azonban a négy fal között elhangzik, ott is marad!

Van olyan szakember, akit a példa­képének tekint?
Komora Imrétől, Bicskei Bertalantól, Nyilasi Tibortól és Simon Tibortól ta­nultam a legtöbbet. Fájdalom, a négy­ből már csak ketten vannak köztünk… Imre bácsiról már ejtettem szót, bár azt még hozzáfűzném, hogy amennyire erőskezű, annyira igazságos volt. Később Berci bácsi is legalább akkora tekintélyt vívott ki magának, mint Imre bá. Na, tőle gyakran zengett a klubház, de közben lenyűgözött a szakmai tudásával. A válogatottban és Kispesten is dolgoztam vele, a közös munkánk úgy kezdődött, hogy az első edzésen lezavart a pályáról…

Szabad tudni, miért?
Arra már nem emlékszem. Arra ellenben igen, hogy huszonkét évesen elszakadt az Achilles-inam. Az orvosok utóbb közölték velem, hogy a műtét előtt nem voltak biztosak abban, folytathatom-e egyáltalán a pályafutásomat. Ha jól sikerül a beavatkozás, igen, ha nem, akkor annyi volt – így állt a helyzet. Még jó, hogy ezt csupán utólag hozták a tu­domásomra… Ja, és a lényeg: amikor felébredtem az operáció után, hárman álltak az ágyamnál, édesanyám, édesapám és Berci bá.

Nyilasi Tiborral és Simon Tibor­ral már a Ferencvárosban talál­kozott…
Alig vártuk, hogy Tibi bá belépjen az öltözőbe. Minden szavának súlya volt, megtisztelve éreztük magunkat, mert egy legenda szólt hozzánk. Simitől pedig – aligha meglepő – a fanatiz­must lehetett ellesni. Elképesztő volt az a hév és hit, amellyel játszott. Ma már nem titok, ő segített át a Honvéd­ból a Fradiba.

No, ez hogyan történt?
Szerette magát olyanokkal körülven­ni, akiknek hasonló volt a habitusuk, akik éltek-haltak a futballért, és én ilyen voltam. Az én generációm még tudja, hogy volt egy sörözője a Hege­dűs Gyula utcában, egyszer-kétszer még én is letévedtem oda a Honvéd játékosaként.

A franzstadti kemény legények nem akarták kipofozni a helyi­ségből?
Nem, mert Simivel voltam. Sokat beszélgettem vele a fociról, mígnem egyszer megállapította: “Itt az ideje, hogy átigazoljál a Fradiba!” Szólt a ve­zetőknek, akik felvették a kapcsolatot a kispesti elöljárókkal, és hamarosan megköttetett az üzlet. Jól járt a Honvéd, tízmillió forintnál is többet kapott értem.

S ön mit kapott a kispesti szurko­lóktól?
Hideget-meleget. Hallottam, a minap a szintén a Honvédból az Üllői útra szerződő Botka Endre mezét eléget­ték a drukkerek, és az interneten is “megtalálták”. Ami azt illeti, az én esetem még melegebb volt, a magukat megbántva érző kispesti fanatikusok még a lakásomra is el­jöttek, és az ajtóban állva mondtak el mindennek. Hozzáteszem, mindmáig szeretem a Honvédot, egyetlen napra sem felejtettem el, mennyit köszön­hetek a klubnak. Ezért is ajánlom Botka Endrének és a többieknek, hogy bármerre veti őket a sors, tisztelettel beszéljenek arról az egyesületről, amelyben felnőttek. Legfőképpen azért, mert ott lettek valakik. Ha a távozásuk most bűn is némelyek szemében, meglátják, eltelik néhány év, és szeretettel fogadják majd őket. Október végén én is kivittem a fiaimat a Bozsik-stadionba, amikor az Északi kanyar a huszonötödik születésnapját ünnepelte, és boldogan mentem haza, mert egyrészt nyert a Honvéd, másrészt egyik drukker ölelt meg a másik után. Szóval, ha javasolhatok valamit az ifjúságnak: a tiszteletről semmiképp se feledkezzen meg!

Dolgozhatna tanácsadóként is…
Akkor már inkább tanárnak vagy orvosnak álltam volna. Esetleg – istenhívőként – lelkésznek.

Amikor betöltötte a negyvenet, mesélt arról, mennyit köszön­het a szüleinek. Sosem akarták lebeszélni arról, hogy labdarúgó legyen?
Nem, mert látták, hogy a foci tölti ki a napjaimat. Mint mindenben, ebben is támogattak, de azt nem engedték, hogy az iskolát “elenged­jem”. Amikor októberben eljöttem Nyíregyházáról, azon mód jelezték, hogy ha már adódott némi szabad­időm, fejezzem be a tanulmányaimat a Testnevelési Egyetemen. Sokan mondják, hogy a futballisták nem a tanulás rabjai, és bár én sem vagyok egy Arisztotelész, nem tartom magam buta gyereknek. Angolul jól beszélek, a németre most akarok még jobban ráhajtani, miközben egy diploma már lapul a zsebemben. Nem szégyellem, hogy negyvenkét esztendősen visszaülök az iskola­padba. A szüleim és a testvérem remek példát mutatnak, édesapám történetesen az ország egyik legjobb közlekedésmérnöke. A tanulásnak mindig fontos szerepe volt a csalá­dunkban, azért is költöztünk Győrből Budapestre, hogy az akkor tizenkét éves nővérem minél jobb iskolába járhasson.

Boldog volt, hogy pesti lakos lett?
A hatodik kerületben, a Lázár utcában nőttem fel, a mai napig itt lakom, de a fővárost képtelen voltam megszeretni. Éltem Győrben, Cottbusban, Edinburghban, Bécsben, Pápán és Nyíregyházán
is, mindenütt csodásan elvoltam, de Budapest sosem vált a szívem csücskévé. A Terézvárost kivéve. Ezt a részt imádom. A Lázár utca, a Ha­jós utca, a Dalszínház utca, a Paulay Ede utca, a Bajcsy-Zsilinszky út, az Andrássy út mindmáig elvarázsol. Beülök ide, a Thália Caféba, kérek a “Fatertól” egy csipkebogyóteát, és jól érzem magam. Salamon Béla és Komlós Vilmos fotója alatt szerin­tem békében el lehet teázgatni…

Ha a “Fater” megkérdezné, mit tekint karrierje legnagyobb sike­rének, mit felelne?
Azt, hogy két éven át futballoz­hattam a Bundesligában. Amikor nézem a német meccseket a fiaimmal, olykor kitör belőlem: “Úgy figyeljétek, hogy apátok is játszott is!” Hiszik is, meg nem is. Holott igaz volt. Ha abból indulok ki, hogy a győri lakótelep salakos pályájáról indulva jutottam el a Bundesligáig, talán még büszke is lehetek arra, amit elértem. Arról nem szólva, hogy jó brigádunk volt Cottbusban.

Láttam egy fényképet a világhá­lón: Vincze Ottó, Sebők Vilmos és Miriuta László oldalán feszít az Energie piros mezében…
Mondom én, hogy jó brigádunk volt! Azt az öltözőt képzelje el! A keretet négy magyar, három szerb, két-két horvát, bosnyák, ukrán, román és egy svéd játékos alkotta, no meg egy-két német. Az edzőnk, Eduard Geyer meg akkora keletnémet volt, hogy DDR feliratú felsőben járkált. Cottbusban fegyelem uralkodott, ott aztán nemhogy három-, egyperces késés sem volt… A csapatba az edzéseken lehetett bekerülni, kemény világ volt. A győzni akarás addig sem hiányzott belőlem, de ott minden edzésen háború volt. Ha megnyerted, játszottál a hétvégén. Nem túlzás: Németországban váltam férfivá és futballis­tává. Ráadásul még sikeres is volt az az időszak, mert miután feljutottunk a Bundesligába, kétszer is benn maradtunk. A két évvel ezelőtti, berlini Bajnokok Ligája-döntőre kimentünk a gyerekekkel. Az utat úgy szerveztem meg, hogy egy éjszakát Cottbusban töltsünk. Megmutattam a srácoknak a stadiont – nem vagyok érzelgős fajta, de amikor beléptem az öltözőfolyosó­ra, elérzékenyültem.

Akkor nem akart könnyeket hullaj­tani, amikor ifjabb Mátyus János bejelentette, hogy kapus lesz?
Nem, dehoqy! Örültem, hogy futbal­lozik. A Fradi U13-as csapatában véd, és ugyan nem vagyok szakértő, szerintem egyre jobban. Más lapra tartozik, hogy mostanában azt veszem észre rajta, kezdi felfogni, hogy hívják, néha már zavarja, ha az ellenfélnél játszó gyerekek szülei bekiabálnak neki, mert Mátyus János a neve… Eddig azt hitte, milyen jó dolga van, mert az apjával mindenhova ingyen beengedik, de elkerülhetetlen volt, hogy idővel belecsöppenjen a való világba. Mindazonáltal nem féltem, mert helyén van a szíve és az esze is. A kisebbik gyerkőccel, Csabival még nincs ilyen gond, ő az U9-es gárdában ontja a gólokat. Nyáron kint voltunk az Eb-n, óriási élmény volt. Az Eb előtt Csabi még Ronaldo-mezre vágyott, de az osztrákok legyőzése után azzal állt elém, hogy Szalai-felső kell neki.

Megkapta?
Meg, mert jól viselkedett.

A fiatalemberként, fogalmazzunk úgy, bohókás Mátyus János mennyit változott azóta, hogy apa lett?
Rengeteget. Érzékeny vagyok nagyon az apa-gyerek viszonyra. Különösen annak fényében, hogy sok rosszat látok magunk körül. Amikor azzal szembesülök, hogy a legtöbb kissrác­nak a telefon vagy a számítógép a legjobb barátja, elszomorodom. Nem beszélgetünk a gyerekekkel, ha kér­deznek, csak odavetjük a választ, fe­lületesek vagyunk. Elhalmozzuk őket ajándékokkal, csak hogy nyugtassuk a lelkiismeretünket. Vallom, először mindenkinek magában kell keresnie a hibát, én is ezt teszem. Szentül hiszem, annál jobb nevelési módszer nincs egy apa számára, mint hogy megfelelő példával járjon a gyereke előtt. Lehet dumálni, hogy ne csináld ezt, ne csináld azt, ám a gyerek abból tanul, ha azt látja, hogy az apja nem csinálja ezt, nem csinálja azt. Attól tartok azonban, hogy rossz útra tévedt ez a világ, és fogalmam sincs arról, hogyan lehetne helyes irányba terelni a dolgokat. Mindent megteszek azért, hogy a fiaim tisztességes emberek legyenek, jó iskolába járnak, spor­tolnak, de féltem őket. Persze, amíg csak lehet, mellettük leszek, hogy úgy óvjam őket, mint a szüleim engem.

Ejtsünk szót az edző Mátyus Já­nosról is. Mennyiben különbözik a labdarúgó Mátyus Jánostól?
Reményeim szerint semmiben. Trénerként ugyanúgy magamat adom, ahogy annak idején futballistaként. Aki szerepet játszik, hamar elveszíti a hitelét a játékosok előtt. Amíg fo­ciztam, számos hülyeséget követtem el, de csak végigmentem az utamon. Ahol lehetőséget kaptam, éltem vele, megálltam a helyem légiósként is, harmincnégyszer viselhettem a címeres mezt is. Hiányérzetem nyilván van, amiben tavaly júniusban szurkolóként részem volt, felemelő lett volna a gyepen is átélni, de az én időmben nem volt reális esélyünk arra, hogy kijussunk valamelyik világ­- vagy Európa-bajnokságra. Nem volt rossz csapatunk, csakhogy mindig voltak nálunk jobbak. Az edzősködés­re visszatérve: lehet cukrozni a mézet, de a játékos akkor hiszi el, hogy jó edző vagy, ha a hétvégén nyersz.

Ha azt mondom, hogy a Rákospa­lotán töltött négy év a legjobb is­kola volt az önnek, egyetért?
Maximálisan. Már ahogy odakerül­tem, mesébe illett: az egyik hétvégén még Tatabányán futballoztam, a következőn már a REAC edzője voltam. Kutasi Róbertnek köszön­hetően kerültem oda… Minden szép és jó volt, mígnem egy keddi napon elvitték a fél csapatomat fogadási csalás gyanúja miatt, csütörtökön pedig Robi öngyilkos lett. Nekünk meg szombaton játszanunk kellett a Kazincbarcika ellen…

Nem volt más választásuk?
Robi is azt akarta volna, hogy lépjünk pályára. Szenzációs teljesítményt nyújtva négy egyre győztünk – ma­gyarázatot máig nem találtam arra, hogyan voltunk képesek úgy játszani.

Ezek után tudnak még újat mutatni önnek?
Amit egy magyar futballista átélhet, átéltem. Edzőként szintén megta­pasztaltam már ezt-azt. A REAC után Pápán és Nyíregyházán is úgy érez­tem, hogy olyan hullámvasúton ülök, amilyen még Disneylandben sincs. Azt mégsem állítom, hogy már nem lehet újat mutatni nekem. Mi több, remé­lem, hogy nagy dolgok várnak még rám. Az elmúlt negyvenkét évben sok minden történt velem, és javarészt jó­ban volt részem. Kaptam, naná, hogy kaptam pofonokat is, de rendre talpra álltam. Úgyhogy összességében eddig rendben vagyunk a sorssal.

Hosszabbítás – NS