A BL-Fradi támadójával beszélgetett a Sportkrém.

Bringával érkezett a találkozóra. Mindig is szeretett tekerni?
Csak az utóbbi időben. Futballista­koromban például eszembe sem jutott volna az Üllői útra biciklivel edzésre menni… De néhány évvel ezelőtt odahaza Szabadkán vettem egy jó kis járgányt – rájöttem, itt, Budapesten is sokkal gyorsabban el lehet jutni vele a központba. Budán lakom, húsz perc alatt a belváros­ban vagyok. Ráadásul parkolót sem kell keresni, és jól is esik tekerni a pedált.

Nem hiányzik a vidéki, falusi élet?
Nem! Noha Szabadka mellett egy kis faluban nőttem fel, lassan húsz éve, hogy Budapesten élek. Imádom a magyar fővárost, szerintem nincs szebb hely a világon. Ha nosztalgi­ázni támad kedvem, bepattanok az autóba, és két óra alatt odahaza va­gyok. Annak idején a falubeli pálya végében volt a házunk, édesapám volt az edző, nem volt kérdés, szinte az egész napomat a pá­lyán töltöttem. Apu, hogy úgy mondjam, igazi hentes volt a pályán, akit utolért, abba belerúgott – viccesen mindig mondjuk is, a tehetségemet biztosan nem tőle örököltem.

Na igen, a Bajnokok Ligája-cso­portkörig nem mindenkinek si­kerül eljutnia.
De szép időszak volt az! Ha tehet­ném, visszafordítanám az idő kere­két, és újraélném az egészet. Pedig nem vagyok érzelgős típus, a régi zöld-fehér csíkos mezeimet sem tettem el a fiók mélyére. Goran Kopunovics mindet megőrizte, be van keretezve neki odahaza, én nem ilyen vagyok. Mindig jött egy barát, aki elkérte a dresszemet, én pedig örömmel odaadtam.

Tartja a régi csapattársakkal a kapcsola­tot?
Naná! Az öregfiúkcsapatban sokáig játszottam is a többiekkel, Lipcsei Peti, Lisztes Krisztián, Vincze Ottó, Keller Józsi még mindig parádésan játszik. Nekem a térdem – ki tudja hányadjára – tropára ment, újabb műtét vár rám.

A BL a pályafutása csúcsa?
Sajnos igen. Azért mondom, hogy sajnos, mert közel álltam hozzá, hogy a váloga­tottal is nagyot alkossak. Ezt a sztorit keve­sen isme­rik, most elmondom. Annak idején, az 1992-es svédországi Európa-baj­nokságra a háború miatt nem utazha­tott el a ju­goszláv csa­pat, és végül a helyünkre beugró dá­nok nyerték meg az Eb-t. Ivica Osim volt a szövetségi kapitány, a helyi újságírók addig ütötték, amíg ki nem adta, kit vitt volna magával az Eb-re, ha nem tiltanak el bennünket. Az újságból tudtam meg, ott voltam a névsorban… Akkoriban a Vojvodi­nában játszottam, remekül ment a futball, amikor megláttam, szabá­lyosan remegett a lábam. Bivalyerős volt akkor a jugoszláv foci. Szóval ez volt az a meghívó, amelyet végül sohasem kaptam meg. A fiamnak, Alennek gyakran elmesélem ezt a történetet.

Alen futballozik?
Nem. A kérdés hamar eldőlt. Évek­kel ezelőtt elém állt, és azt mondta: kapus szeretne lenni, mert a kapu­soknak nem kell futniuk. Na, abban a pillanatban tudtam, belőle sosem lesz profi labdarúgó. A futballért azért ettől függetlenül megőrül, van olyan hétvége, hogy nyakába veszi az országot, és több NBI-es meccsre is elmegy. Tizenkilenc éves, itt lakik velem Budapesten. Ha kíváncsi a Diósgyőrre, elutazik a haverjával Miskolcra, legutóbb a Honvéd pá­lyáján volt, valamelyik vasárnap pedig Zág­rábba ment, mert ott volt olyan meccs, amely érdekelte. Ebből a szempontból rendkívül lelkes. A pá­rom, Szilvia is szereti a futballt, igaz, ő meccsekre nem jár.

Mikor ismerkedtek meg? Első látásra szerelem volt?
Részemről igen. Évtizedekkel ezelőtt ismerkedtünk meg, de csupán hat éve vagyunk együtt. Annak idején odahaza Szabadkán felhívtam a ve­zetékes telefonon, az édesapja vette fel a kagylót, és Szilvia valamiért akkor lerázott. Kiderült, a nagyma­mája – akivel egy házban laktunk-, azt mondta neki, ez a srác túlságo­san féltékeny. De én már akkor tudtam, Szilvia egyszer úgyis az enyém lesz. Hat évvel ezelőtt alakult úgy az élet, hogy összejöttünk. Az első nap, amikor hazamentünk Szabadká­ra, első utunk a temetőbe vezetett, vittünk egy szál virágot a nagyinak, és a sír mellett mondtam neki, látja, megmondtam én, hogy az enyém lesz…

Mindenben ilyen kitartó?
Sajnos nem. Itt, Budapesten például volt egy éttermem, de jobbnak lát­tam, ha kiszállok belőle. Pola pola volt a neve, ami azt jelenti, fele fele. Nagyon finom, eredeti étele­ket kínáltunk, Boszniából hoztunk henteseket, akik régi kemencében csinálták a lepényt. Olykor magam is beálltam melózni.

Nehezen képzelem el, ahogy az egykor ünnepelt Zoran Kuntics felszolgál…
Pedig imádtam csinálni. Örömömet leltem benne. Ha kellett, az asztalt takarítottam le. Nekem főnökként is az volt a legfontosabb, hogy tisztaság legyen, az ételek finomak legyenek, és a vendégek jól érezzék magukat. Voltak olyan srácok, akik kerekre nyílt szemekkel néztek, mondván: tényleg Zoran Kuntics szolgálja fel nekünk a kaját?

Nem hiányzik az étterem?
Az edzősködés jobban. Legutóbb a másodosztályú Ajkánál dolgoztam. Annak idején Belgrádban végez­tem el a pro licencet, hogy finoman fogalmazzak, ott más az oktatás. Rengeteg szerb játékos futballozik Európa-szerte, akik később, pálya­futásuk után, könnyedén elcsábít­ják az edzőiket a tanfolyamra. Tar­tott nekünk Marcello Lippi, Roberto Mancini, Fabio Capello is előadást. Rengeteget tanultam. Lippi például képes volt három órán át beszélni a futball pszichológiájáról. Ez szá­momra különösen érdekes volt. hiszen a magyar játékosok külön­leges bánásmódot igényelnek. Az is elképzelhető, hogy erre én nem vagyok alkalmas. Túlzottan profin akarom csinálni az egészet.

Mivel tölti akkor most az idejét?
Sosem unatkozom. Manapság a lakberendezésben lelem az örö­möm. A párommal, Szilviával imá­dunk régi bútordarabokat felújítani. Odahaza Szerbiában a lebontásra váró tanyákról felvásároljuk a fagerendákat, azokkal dolgozunk leginkább. Komolyan mon­dom, gyönyörű dolgokat lehet készíteni belőlük. Hogy te­hetségesek vagyunk-e, nem tu­dom, mindenesetre kaptunk már megrendelést Belgrádból is. Leg­utóbb a Balaton mellé mentünk el, hogy megvegyünk egy több mint százéves vaskályhát. Biztos vagyok benne, előző életemben művész voltam. Hiányzik a futball, de ajánlgatni nem fogom magam. Addig is itt vannak ne­kem a régi bú­tordarabok.

Lesz-e még a Fradi edzője?

Nem gondolom. Legalábbis nagy változásnak kellene bekövetkeznie az életemben, edzőként valahol kiugró eredményt kellene elérnem. Pedig nagy vágyom, hogy a Fradi edzője legyek. Régi szerelem a miénk a klubbal. Évekkel ezelőtt rosszkor voltam a csapat edzője, a másodosztályban szerepeltünk, alig volt pénz az egyesületnél, tízezer forintokért jártunk hírverő meccsekre. Gellei Imrét váltottam a kispadon. A Nyíregyháza megelőzött bennünket, így mi maradtunk az NBII-ben, útjaink gyorsan elváltak.

Sportkrém – NS