A ferencvárosi kapusiskola egyik nagy neveltje befejezte pályafutását, de nem szakad el a sportágtól, klubunknál is szerepet vállal, mint kapusedző. Köszönünk mindent, Krinó!

Miért kezdtél el jégkorongozni?
Kapus akartam lenni. Addig is mindig mindenhol a kapuba szerettem állni. Amikor elhatároztam, hogy sportolni fogok, akkor is ez volt az elsődleges. A foci vagy a vízilabda mellett is dönthettem volna. Aztán az 1990-es vb-n apu kivitt a BS-be. A válogatott leszerepelt, de nagyon tetszett a környezet, a hangulat, akkor láttam először élőben hokit, csak a tévében néztük addig. Nagyon megtetszett a kapusok felszerelése. Akkor döntöttem el, hogy jégkorongozni kezdek. Kovács Zoltánnál kezdtem, aki akkor még utánpótlásedzőként dolgozott a Fradinál. 18 éves koromig ott játszottam. Főleg a Kisstadionban edzettünk, nyaranta a BS alagsorában.

Mikor mutatkoztál be a felnőttek között?
A Fradiban történt az is. Amikor egy meccsen megsérült Juhász Zsolt és Mészáros Miklós, felhívtak engem, Szuper Leventével együtt. Ő serdülő másodéves, én pedig ifi első éves voltam, ha jól emlékszem. Ez az 1995/96-os szezonban történt. Ezekben a szezonokban egy-két meccset védtem a felnőtteknél, és 1997-ben mentem le Székesfehérvárra.

Az FTC-nél volt kapusedző?
Sokáig nem volt, igazából Pichler Gyula bácsi foglalkozott velem először, aki akkor az NSZE-ben tartott edzéseket. A kölyök korosztálytól ő volt az edzőm aztán végig, sokat köszönhettem neki.

Sokszor rúgják, tolják el a kapusok a kaput, nemegyszer vészhelyzetben. Ez tudatos vagy véletlen? Ez azért jut eszembe, mert még egy rigmust is kaptál a szurkolóktól, ami így szólt: “Lökd el a kaput, Budai, lökd el a kaput.” Jogos, hogy megtaláltak ezzel, a többieknél többször fordult elő ez veled?
Igen, megtisztelő, de azért egy kicsit vicces rigmus volt ez. Az esetek többségében természetesen vétlen voltam, bár az igaz, hogy az összes többi kapushoz hasonlóan egy-két nehéz szituációban valóban rásegítettem, hogy elmozduljon a kapu. Megtaláltak ezzel, és idővel már az történt, hogy ha egy mezőnyjátékos korizott a kapunak, akkor is kaptam az ívet a szurkolóktól, zengett a lökd el a kaput… Figyeltek rám, a végén már néhány bíró is elhitte a dolgot. Nagy gondom azért nem volt belőle, a két kezemen meg tudom számolni, összesen hányszor állítottak ki kapuelmozdításért.

Milyen érzés úgy várni a szezont, hogy nem játszol többet az élvonalban?
Nehéz abbahagyni. Nem tudod, hogy kezeld a helyzetet. Nem tudod, mikor mondd ki, hogy vége. Most is hívtak még, hogy védjek, de több érv volt amellett, hogy befejezzem. Védeni azért mindig szeretni fogok. Most még rossz látni az edzéseket, a mozgást, ez hiányzik. Szerettem edzeni is, meccselni is – a meccs mindig jó, az edzés néha szenvedés, de azzal sem volt gondom sosem. Szívem szerint soha nem hagynám abbaa versenysportot, de az előrelépést, a fejlődést már nem láttam biztosítottnak. Már többször volt nyűg, mint nem. Ha őszinte vagyok, az is a döntés felé hajtott, hogy a motiváltság csökkent. Nyolcszor voltam bajnok, de a Fradinál nem nagyon volt esély az éremszerzésre mostanában. Emiatt kissé gépies lett az egész, felőrölt, hogy az a sikerélmény maximuma, hogy valahogy bejutunk a playoffba.

Említetted, hogy évek óta tudatosan készülsz az edzői pályára. Maradsz tehát a jégen?
Természetesen. A Ferencvárosnál és a KMH-nál is, kapusedzőként. Szerencsére sikerült megegyezni arról, hogy a két csapatnál egyszerre dolgozhatok. Nem is üti egymást a két munka, mert a Fradinál U16-ig vannak most a korosztályok, a KMH-nál pedig U18-tól kezdve edzem a srácokat. Emellett Erzsébeten is segítem a sportiskolás kapusokat. Komoly műhelymunkát szeretnék végezni a rám bízott fiatalokkal.

Teljes interjú, további érdekességekkel: Jégkorongblog