A sportnapilap tíz héten keresztül futó hétvégi sorozatában készített portrét Lisztes Krisztián életéről, amelyből rengeteg érdekességet megtudhatsz: a Fradi- és légiós korszakról, a térdsérüléseiről, bundáról, arról, hogy Bernd Storck már a kilencvenes években kapcsolatba került a magyar labdarúgásssal, és azt is elmondta Krisztián, hogy a kisfia már a Ferencváros utánpótlásában fejlődik.

Ki az a kissrác?

„Van néhány percetek? Nézzetek bele az edzésbe, és máris megkapjátok a választ.”

A nyolcvanas évek végén, egy téli nap délutánján a Szent István Közgazdasági Szakközépiskola tornatermében edzett a Ferencváros serdülőcsapata. Az iskola és a klub között szoros volt az együttműkö­dés, akkoriban a Fradi rengeteg utánpót­lás-játékosa járt az iskolába, cserébe a suli focicsapata is használhatta az FTC létesít­ményeit.

Amikor vagy kéttucatnyi tizenkét – tizen­három éves, zöld egyenmelegítős kissrác érkezett a Mester utcai iskolához, az edző­jük, Kaszás Pál adta a fenti választ arra a kérdésre: melyik közülük „az a bizonyos” Lisztes Krisztián, a nagy tehetség, akiről már annyit lehetett hallani?

És aki a felnőttcsapat öltözőjében is téma. Szeiler József, az együttes akkori kapusa, Lisztes későbbi csapattársa me­sélte, ha Dzurják József kihagyott egy ziccert, a meccs után az akkor még csak általános iskolás ígérettel zrikálták: „Csö­pi, jövő héten már Lisztes játszik a helye­den.”

Megelőzte a híre. Észrevenni nem volt nehéz: elkezdődött az edzés a közgazdaságí iskola tornater­mében, a kissrácok még csak egymáshoz passzolgattak, a jelenlévők azonnal a gön­dör hajú, törékeny fiúra mutattak, biztos ő az. Kaszás Pali bácsi csak mosolygott, per­sze hogy ő… Annyira más volt a labdaérintése, mint akárki másé, hogy az messziről világított. Könnyedén, de precízen passzolt, és ra­gadt hozzá a labda.

„Amikor Lacival, a bátyámmal a bé­kásmegyeri dühöngő betonos pályáján egy az egyben játszottunk, egy idő múlva azt mondta, elege van, nem játszik velem többet” – mondja ma Lisztes Krisztián arra a felvetésre, vajon mikor érezte először, hogy jobb, ügyesebb, tehetségesebb, mint a többi gyerek körülötte. – „De nem gondoltam arra, hogy ez azért lenne, mert annyira ügyes lennék. Nem hittem ilyesmit magamról. Akkor sem, amikor a két és fél évvel idősebb bátyám osztálytársai szóltak, játsszak már az ő csapatukban. Úgyis La­cival együtt mentünk mindenhová, nem akarták, hogy unatkozzak, amíg ők játsza­nak.”

Vagy ők is látták, amit később sokan mások is észrevettek.

Lisztes Krisztián 1976-ban az újpesti szülőotthonban jött világra, ma is a ne­gyedik kerületben él, ott van az a kávéház a külvárosban, amelynek régóta tulajdo­nosa (és amelyikbe belépni sem volt haj­landó tárgyalni az egyik újpesti vezető, mondván, az egy fradistáé – hát igen, a sötétség ellen néha nem elég felkapcsolni a lámpát), mégis a Ferencvároshoz kötő­dik, ma is a klub alkalmazottja. Óvodás volt, amikor villamosmérnök édesapja az akkori Szovjetunióban kapott állást, a rendszerváltást a legkisebb Lisztes a nagy testvérnél élte át.

„Az jut eszembe, hogy amikor a szörnyű óvodai ebédet nem akartam megenni, az­zal fenyegettek, így nem lesz belőlem soha rendes orosz katona” – meséli nevetve Lisz­tes. – „Nem is akarok az lenni, válaszoltam a négyévesek határozottságával, és azt hi­szem, behívták anyut, mondván, nekem nem kell többet ott lennem…”

A labdára nem, a jégen vagy a havas járdákon csúszkálásra annál inkább em­lékszik ezekből az időkből, és arra, hogy az orosz ételeket azért az édesanyja otthon sokkal jobban is elkészítette.

Krisztián hatéves volt, amikor hazatért a család, és mert az újpesti egyszobás la­kást szanálták addigra, Békásmegyerre költöztek, a Medgyessy Ferenc Általános Iskolában volt alsós. Egészen addig, amíg a Vilezsál-kupán részt nem vett az isko­lában verbuválódó csapattal. A Fradiból azonnal megkeresték az édesanyját, hogy szeretnék, ha a fia náluk játszana. Az édesapát már nem tudták megkér­dezni.

„1984-ben nyolcéves voltam, a bátyám tíz” – sóhajt fel Lisztes. – „Anyu dolgozott, nem volt otthon, csak mi hárman. Az emeletes ágyon fent voltam, apu alattam, amikor észrevettük, hogy baj van. Nagy baj… Laci elrohant segítségért, én meg ott maradtam a kisszobában apuval. Ott halt meg.”

Hallgatunk. Három évtized, számtalan gól, 49 vá­logatottság, BL-szereplés, német bajnoki cím sem feledtetheti, amit semmi sem tud kitörölni az emlékezetéből. Nagyjából 1994 óta készítek vele inter­jút – de most először érzem, mennyire ne­hezére esik megszólalni.

„A lányom, a fiam néha kéri, apu, me­sélj nagyapáról” – mondja. – „Vajon más lett volna az életem, ha velünk van ma is? Nem idegeskedett, nem hangoskodott, befelé nyelte a feszültséget, talán az vitte el. Nem tudom, anyu hogyan bírta túlélni a tragé­diát. De ott voltunk mi, gyerekek, fel kellett nevelnie bennünket… Máig egyedül van. Mi maradtunk neki, aztán jöttek az uno­kák… Nem tudom, hogyan alakult volna a sorsom, máshogy kanyaradik-e az életem, ha nem hagy itt bennünket akkor. Jó lett volna megkérdezni, amikor válaszút elé értem, amikor bajban voltam, és tanácsra lett volna szükségem…”

Talán érthető, ha a kis Lisztes Krisztián ezután végképp minden idejét a futballpá­lyán akarta tölteni. Futni, rohanni a labda után, cselezni, gólt lőni, hogy a játék he­vében ne kelljen másra gondolnia, hogy meccs közben el lehessen felejteni, ami történt. Ha egyáltalán el lehet…

A futballista azt mondja, Kaszás Pál nemcsak az edzője, kicsit az apja is lett a Fradi-serdülőben. Nemcsak edzést tartott neki a vörös salakon vagy a ma műfüves, akkor sivatag módjára száraz földes pá­lyán. Odafigyelt rá, törődött vele, de a társak szülei is sokat segítettek. Néha ők vet­tek új futballcipőt a kis Krisztiánnak, és ha a külföldi túrára nem lett volna elég pénze a családnak, a többiek akkor is ott voltak, összedobták, ami hiányzott ahhoz, hogy Lisztes is a társaival utazhasson.

„Hollandia, Németország, Skandinávia, akkor már sok tornán vettünk részt” – derül fel Lisztes arca. – „És volt, ahonnan a legjobb játékosnak járó díjjal tértem haza. De hogy sikeres leszek, válogatott, igazi futballista, azt nem hittem volna még akkor sem. Igaz, csak játszani akartam, nem volt B-tervem. Az élet, gondolom, megoldotta volna, ha nem lesz belőlem profi labdarúgó, de más elképzelésem nem volt.”

És igen: lehet, hogy valamit valakinek mindig nagyon bizonyítani akart. Akivel jó lett volna megosztani a sikerek felett érzett örömöt, megbeszélni a vere­ségek okozta bánatot. „Harminckilenc éves volt, amikor meg­halt. Éppen annyi, amennyi én vagyok most.”

„Elnézést, nem akartam”

„Kicsi, nagyon jó játékos vagy. Örülnék neki, ha becserélnének. Ha lehet, ne éppen helyet­tem, de itt az idő, hogy beállj közénk.”

Lisztes Krisztiánról egyre többet lehetett hallani, amikor már az első részben is emlí­tett Szent István közgazdasági tanulója volt – no nem a Mester utcai suli miatt, ahol kiskölyökként is edzett már, hanem mert sorra jelentek meg a cikkek a korszak egyik legnagyobb tehetségének tartott tinédzser­ről. Az ifiválogatottban is jól teljesített, és 17 éves korában, 1993-ban a Ferencváros vezetőedzője is úgy gondolta, a felnőttcsapathoz veszi az ifjú reménységet.

„Nyilasi Tibor mindenkivel közvetlen volt. Akkor még nem volt negyven, ezért minden játékos tegezte. De hát én még su­liba jártam, csak nem mondhattam neki az első napon, hogy szerbusz, Tibikém, mi újság veled? Ugyanakkor Tibi bácsinak sem hívta senki, csókolommal köszönni ugyan­csak kínos lett volna. Mit tegyek? Hülye szi­tuáció volt. Tegezzem, mint a többiek, vagy én egyedül magázzam? Kikerültem a meg­szólítást, igyekeztem úgy fogalmazni, hogy ne derüljön ki a vívódásom…”

A Nagykanizsán játszott edzőmeccsen nem úgy tűnt, hogy elfogódott lenne a „Ki­csi”: két gólt szerzett a 3-1-re végződő ta­lálkozón. Ám mielőtt elhihette volna, hogy máris ő az FTC irányitója, a klub bejelen­tette: szerződteti Détári Lajost, aki a nyitó fordulóban világklasszis karmester módjá­ra vezényelte a zöldeket a BVSC elleni 5-1 alkalmával. Akkor még nem lehetett tudni, hogy „Döme” fél szezont sem marad, és azt sem, hogy ketten együtt is elférnek a középpályán – két generáció nagy magyar középpályása, 15 év korkülönbséggel. Dé­tári Genovába igazolt 1993 őszén, pedig kettejük párosa, mögöttük Lipcsei Péterrel, nem mindennapi fedezetsort alkotott…

Október 30-án a Fradi a Csepelt fogadta, amikor Wukovics László a fent idézett sza­vakkal bátorította a fiatal játékost: a csatár tett róla, hogy ne őt cseréljék le, mindhá­rom gólt ő lőtte Hajdu Attila kapujába (aki akkor aligha hitte, hogy két évvel később BL-meccsen ő őrzi már a Fradi kapuját, Lisztes csapattársaként). És a harmadik gól után egy perccel Nyilasi Tibor már nem érezte kockázatosnak a cserét: a Szeiler – Telek – Simon, Hrutka – Páling, Lipcsei, Détári, Szekeres – Wukovics, Kovács, Cigan összeállítású csapatába a 76. perc­ben Sorin Cigan helyett Lisztes Krisztiánt küldte pályára.

Az újonc gyorsan megvillant, az inter­neten fellelhető összefoglalóban is lát­ható, amikor a jobbról érkező beadásnál egy testcsel után átlépi a labdát, becsapva ezzel az egész védelmet, ziccert teremtve a mögötte érkező Détárinak. Hajdu vé­deni tudott, így maradt a 3-O, de kiderült: aki tud futballozni, akkor is veszélyes, ha bele sem ér a labdába.

„Szerencsém volt. Hallottam, hogy nem sokkal korábban voltak idősebb, nagy te­kintélyű játékosok, akik nem kedvelték a fiatalokat, szívatták őket, nem köszöntek vissza, enyhén szólva sem könnyítették meg a beilleszkedést. Ez a Fradi már más volt: mindenki szeretettel fogadott, egy rossz szót sem szólt senki, nem éreztették, hogy én még gyerek vagyok: segítettek, biz­tattak. És bár az egész évet együtt töltötte a csapat, a nyári vakációra is közösen men­tek a játékosok a családjukkal: mindenki ismerte a másik párját, a gyerekeit, ők együtt játszottak, strandoltak – jól éreztük magunkat együtt. Befogadó, összetartó kö­zösség alakult ki, pedig a ma már divatos csapatépítő tréningekről még csak nem is hallottunk. Ilyen személyiségek alkották a keretet.”

Talán – a futballtudás mellett – ez is az oka, hogy az a Fradi 1992-ben, 1995-ben, 1996-ban bajnoki címet, 1991-ben, 1993-ban, 1994-ben és 1995-ben Magyar Kupát nyert, 1995 őszén pedig bejutott a Bajno­kok Lígája csoportkörébe. Pedig tartani abban a csapatban is le­hetett volna valakitől, ám amikor Lisztest becserélték a Csepel ellen, Simon Tibor odakocogott hozzá, megsimogatta a fejét. A fiatalabbak kedvéért: Simon a közönség kedvenceként nagy tekintélynek örven­dett, miután ellentmondást nem tűrően harcolt a pályán, így ez apró gesztus üzenet volt drukkereknek, ellenfeleknek egyaránt, a kis göndör srác a mi fiunk, szeretjük, tá­mogatjuk, és Simivel kerül szembe, aki bántani merészeli…

Détári Lajos hirtelen elköszönt, így Lisztes egyre több lehetőséget kapott. Második meccsén Horváth Ferenc triplá­jával a Videoton 3-1-re legyűrte a Fradit, majd a Debrecen következett. December elején már hó borította az Üllői úti pályát, de a játékvezető, Puhl Sándor engedélyt adott a játékra – és egy perccel a szünet, fél évvel a 18. születésnapja előtt Lisztes Krisztián megszerezte első NB I-es gól­ját. Lipcsei Péter szöktette, a vendégek védője, Kondás Elemér már nem tudott közbeavatkozni, a Lokit akkor kapusként, később éveken át technikai vezetőként segitő Horváth Béla hiába vetődött. A má­sodik félidőben Horváth védett egy lövést, de Lisztes úgy érezte, elérheti a kipattanó labdát. Nem sikerült, mint ahogy fékeznie sem a havas talajon, és elcsúszva megrúg­ta a debreceni védőt. „Pető Zoli Oscar-díjat kaphatott volna: úgy csinált, mint akit agyonrúgtak… Kicsit talán hozzáértem, de nem akartam meg­rúgni, nem volt az komoly.” Puhl Sándor mindenesetre úgy gondol­ta, egy sárga lapot megér, csakhogy Lisztes addigra kapott már egyet, így a hátralévő, több mint fél órát az öltözőben izgulta végig: társai megőrzik-e az előnyt ember­hátrányban? A könnyeivel küszködött, annyira izgatott volt – bűnbak lesz, vagy a győztes gól szerzője?

„Végül nyertünk, az én gólommal, még­sem tudtam felhőtlenül örülni. Ahogy jöt­tek be a többiek, én csak azt tudtam mon­dani, elnézést, nem akartam, sajnálom. Ne törődj vele, nyugtattak a többiek, győztünk. Megesik az ilyesmi, mondta Nyíl, de legkö­zelebb vegyél fel korcsolyát…” Abban is biztosak lehetünk, a cinikus kiszólás miatt nem haragszik meg a DVSC egykorí védője: Pető Zoltán (Dombi Tibor­ral, Madar Csabával, Sándor Tamással, Szatmári Csabával) Lisztes csapattársa volt az olimpiai válogatottban, amely eljutott Atlantáig.

„Itt is szerencsém volt, miként a Fradi, ez a korosztályos csapat is ragyogó közös­ség volt, szerettünk együtt lenni. Nem szá­mított, hogy Hrutka Janival, Zavadszky Gáborral fradisták vagyunk, Zoliék debre­ceniek, Egressy Gabi, Szanyó Karcsi újpesti, Dárdai Pali pécsi, sikeresek akartunk lenni. A kvalifikáció során egy nullára győztünk Svédországban. A meccset nem adta a tévé, összefoglaló sem volt róla, így hazatérve úgy meséltük, életem legnagyobb gólja volt az, rengetegen gratuláltak is hozzá. Valójában a svéd kapus hátba rúgta a védőjüket, aki elvágódott, a labda elém került, és bepasszoltam az üres kapuba…”

Mint a mesében

„Kicsi, mi van a lábaddal, rendben vagy?” Halmai Gábor, a Ferencváros fő riválisá­nak számító MTK játékosa kérdezte az akkor még Népstadionnak nevezett aréna öltözőfolyosóján Lisztes Krisztiánt, aki bi­cegve jött le a pályáról. Sportszerű gesztus volt ez a félidőben, a két csapat versenyt futott a bajnoki címért, az örökrangadó kellős közepén jártunk, mégis, Halmai Gábor barátságosan, sportszerűen érdek­lődött ellenfele hogyléte felől.

Lisztes abban a pillanatban nem volt boldog: amikor az ápolás miatt le kellett vennie a stoplisát, vissza, sem vette, dühé­ben a reklámtáblához vágta. Nem először fájt a bokája, a betonos, salakos, földes pá­lyákon eltöltött gyermekévek „láthatatlanul” megrongálhatták az ízületeit, szalag­jait, amelyek egy-egy keményebb ütközés során könnyen megadták magukat. Lisztes csak annyit felelt Halmai érdeklődésére, hogy nincs rendben, és érzi, hogy ezzel megint sokáig kínlódnia kell majd…

Persze, ismerhették egymást. Lisztes 1994 júliusában ünnepelte 18. születés­napját, októberben pedig bemutatkoz­hatott a felnőttválogatottban. A németek érkeztek felkészülési meccsre Budapest­re. Mészöly Kálmán a Petry – Bánfi – Lipcsei, Lőrincz – Koz­ma, Halmai, Urbán, Détári, Duró – Kiprich, Klausz tizenegyet küldte pályára, a szünetben Bánfi helyett Váczi, Duró helyett Szlezák, Halmai he­lyett Bérczy állt be. A megállapo­dás öt cserét engedélyezett, így Détárit Véber váltotta, majd a 67. perc­ben Klausz helyére Lisztes állt be. A futballtörténelmet kedvelők miatt az ellenfél összeállítása: Andreas Köpke – ­Lothar Matthaus (Stefan Reuter) – Jürgen Kohler, Dirk Schuster – Thomas Strunz, Jens Todt, Thomas Hassler, Dieter Eilts (Martin Wagner), Ralf Weber – Jürgen Klinsmann, Fredi Bobic (Olaf Marschall). A mérkőzés gól nélkül zárult.

„Stuttgartban Fredi Bobiccsal emleget­tük azt a meccset, Ő is aznap volt először válogatott. Emlékszem, Bobicot Lipcsei Péter őrizte, mondtam Fredinek, persze hogy nem rúgtál gólt… Az volt Péter hu­szonötödik válogatott mérkőzése, szóval jó emlékezni rá.”

Stuttgart: Lisztes Krisztián még ifjúsági játékosként szerepelt ott egy teremtornán, amikor Ralf Rangnick, a VfB utánpótlás-igazgatója a klubhoz invitálta. „Érdekelt a lehetőség, igaz, túl fiatal voltam még. Hezitáltam, de végül a Ferencvárosban maradtam, és nem bántam meg. Hiszen akkor jutottunk be a Bajno­kok Ligájába.” A nem mindennapi siker óriási nyil­vánosságot kapott. Amint bejutott a Baj­nokok Ligája legjobb tizenhat együttese közé, a Fradival volt tele a média (nem­csak a sporttal foglalkozó lapok), a reggeli rádióműsorok is a zöld-fehérekkel foglal­koztak, ha meccsre utaztak, nekik szóló üzeneteket, dalokat játszottak az adók.

„Felejthetetlen emlékek. A budai Petne­házy Clubban készültünk a hazai meccsekre, onnan az Üllői útra menni dia­dalmenettel ért fel. Mintha az egész város, a meccsre készült volna: a Margit hídon robogott át a busz, az autók félrehúzód­tak, dudáltak, a járókelők integettek, az egész város ünnepi hangulatban készült az estére. A stadion már akkor tele volt, amikor még civilben megnéztük a pályát. Miközben az Üllői úti kapuknál még ezrek próbáltak volna bejutni.”

Érdekes a futballemlékezet: az első, zürichi, csoportmeccsről száz drukkerből kilencvenkilenc Vincze Ottó parádés dup­láját említené, noha a klub első BL-gólját, éppen ezen a meccsen Lisztes Krisztián lőtte (3-0 a Grasshoppers otthonában). Lisztes a kvalifikáció során is főszerepelő volt, az Anderlecht elleni, csoportkört érő mindkét gólban benne volt: Brüsszelben Zoran Kunticsot parádés indítással ug­ratta ki, a visszavágón is Kunticsot hoz­ta helyzetbe, aki Goran Kopunovicsnak adott gólpasszt.

Személyes vélemény: amikor a Sport Tv néhány éve valamennyi BL-meccset lead­ta, szembesülhettünk azzal, mennyivel gyorsabban játszott az a Fradi, mint azóta bármelyik. És bár azt a futballt is szidtuk (okkal-joggal), többek között Nyilas Elek, Albert Flórián, a két szerb csatár nemzet­közi mércével mérve is kitűnő futballistának számított. Ha ma nézzük, szinte hihetetlen, ahogy a 19 éves Lisztes Krisztián a Real Mad­rid sztárját, Fernando Redondót cselezi ki oda-vissza, ahogy a BL- és Világku­pa-győztes Ajax ellen indít pontosan, és ahogy a Grasshoppers ellen Budapesten is gólt szerez… Nem csoda, hogy már akkor több klub megkereste.

A következő év egyik legfőbb esemé­nye az atlantai olimpia volt – de akkor már egyre többet fájt Lisztes bokája. Hi­hetetlen ugyanakkor, milyen válogatot­takat szorongatott meg az a korosztályos együttes. Az olimpiai bajnokká avanzsáló Nigéria 1996 júliusában Nwankwo Kanu 77. percben szerzett góljával tudta csak legyőzni a magyarokat. Találni ismerős neveket a jegyzőkönyvben…

Orlando, Florida, Citrus Bowl Stadion, 60000 néző. Vezette: Unprasert (thaiföldi)
Magyarország: Sáfár – Dragóner – Se­bők, Pető – Molnár, Lendvai, Lisztes, Sán­dor T. (Preisinger, 83. p.), Szatmári – Dom­bi, Egressy (Herczeg, 76. p.)
Nigéria: Dosu – West, Okechukwu, C. Babayaro – Babangida, Obaraku, Okocha, Oliseh – Amokachi, Kanu (lkpeba, 81. p.), Amunike (Lauwal, 76. p.)

Két nappal később nem kevésbé híres csapat várt a mieinkre, és Madar Csa­ba fejese után még – magyar idő szerint nagyjából hajnali fél négy körül – remény­kedtünk a döntetlenben, de szó szerint keserű volt az ébredés… Idézzük újra a jegyzőkönyvet!

Miami, Orange Bowl Stadion, 39000 néző. Vezette: el-Gandur (egyiptomi)
Brazília-Magyarország 3-1 (1-0)
Brazília: Dida – Zé Maria, Aldair, Ro­naldo, Roberto Carlos – Flávio, Zé Elias, Juninho – Bebeto, Rivaldo (Amaral, 79. p.), Ronaldinho (Sáuio, 79. p.)
Magyarország: Sáfár – Dragóner (Ma­dar, 46. p.) – Sebők, Pető – Molnár, Bük­szegi, Lendvai, Lisztes (Szanyó, 65. p.), Szatmári – Dombi, Herczeg
Gólszerző: Ronaldinho (35. p.), Juninho (61. p.), Bebeto (85. p.) ill. Madar (57. p.)

Csak hogy tisztázzuk: Ronaldinho né­ven az Interben és a Real Madridban szereplő kétszeres világbajnok Ronaldo játszott, a védjegyévé váló becenevét At­lantában még egy védő, Ronaldo Guiaro „birtokolta”. Juninho Paulista, Roberto Carlos, Rivaldo is világbajnok lett 2002-ben, Aldair, Bebeto és az „igazi” Ronaldo már 1994-ben azzá vált, szóval nem kutyaütők ellen játszottak a magyar srácok az olimpián. Nem csoda, hogy a legjobbakat folya­matosan figyelték külföldről.

Az olimpia előtt a Stuttgart ismét jelent­kezett. A VfB akkori edzője, az 1993 és 1995 között Stuttgartban dolgozó Jürgen Röber – aki 1996 és 2002 között aztán Berlinbe költözött, és a Herthához igazolta Dárdai Pált és Király Gábort – Budapestre küld­te pályaedzőjét, hogy az FTC-Videoton meccsen nézze meg Lisztes Krisztiánt. A másodedző elégedett volt, vacsorázni hívta a játékost. A Várban található étte­remben nem kertelt: „Nagyon tehetséges vagy, Krisztián, gyere, igazolj hozzánk! Nálunk még jobb lehetsz, igazi, nagy fut­ballista válhat belőled a Bundesligában.” Kérdezem Krisztiánt, ki volt ez a stutt­garti pályaedző, emlékszik-e, tud-e arról, mi lett vele? „Jól emlékszem rá. Bernd Storcknak hívják.”

Kék metró helyett Mercedes

„Ha előre kifogásokat keresel, inkább át se öltözz!” Kinek esett volna jól, ha alibizőnek nevezik? Alighanem Varga Zoltán ítélete előrébb hozta Lisztes Krisztián stuttgarti kalandját. A középpá­lyás ugyanis már korábban aláírta a szerződését a VfB-hez, de a felek abban maradtak, hogy az 1996-1997-es szezonban még a Ferencvárosban játszik, Csakhogy… Ami sikerült egy évvel korábban az Anderlecht ellen, az nem sikerült 1996 nyarának végén a svéd Göteborg ellen, s miután a csapat nem jutott be a Bajnokok Ligája csoport­körébe, a kudarc – ha az volt egyáltalán – elég volt hozzá, hogy a szurkolók haragja eltávo­lítsa a kispad­ról Novák Dezsőt. Csupán egy évvel jártunk a BL-eufória után, de hát a drukker memóriája rövid, a győzelem a nemzetközi színtéren is kötelezővé vált, a tegnap sikerei már nem számítottak.

Az UEFA-kupában folytathatta a Fradi, s az Olympiakosz elleni hazai meccsen még Mucha József vezette a zöld-fehéreket (győztek is 3-1-re), Athénban pedig már az új edző, Varga Zoltán irányította a csapatot. Nyilasi Tibor, Novák Dezső, Mucha József, Var­ga Zoltán. Mind a négyen ferencvárosi legendák, külön tanulmány, hogy milyen edzők voltak ők akkoriban… A sorsolás nem kedvezett a Fradinak, a pireuszi 2-2 után a Premier League élcsapata, a Newcastle United következett. Ez volt az a meccs, amelyen a Fradi újoncavatására kollégánk, Hajdú B. István azt találta mondani: „Holló a sasok között, a szar­kák ellen…” És bár az Üllői úton pályára lépett a Premier League gólrekordját máig tartó Alan Shearer (260 gól, senki nem szerzett kétszázat sem az elmúlt két és fél évtized alatt az angol bajnokságban), Les Ferdinand (149 góllal ugyanezen a listán nyolca­dik), a francia cselgép, David Ginola, az 59-sze­res angol válogatott Peter Beardsley, a 86-szoros északir válogatott Keith Gillespie, a meccs egy húszéves magyar játékosról szólt. Lisztes Krisztiánról.

Horváth Ferenc szerzett vezetést a hazaiak­nak, majd a Videoton mai vezetőedzője, az azóta elhunyt Nagy Norbert beadását követően a kapu­fára fejelt, s a kipattanót Lisztes küldte a sarokba. „Te jó Isten: tizenhetedik perc, és kettő nulla a Fra­dinak!” – kiáltotta Hajdú B. István a mikrofonba. Shearer és Ferdinand egyenlített, de Lisztes a második félidő elején Igor Nicsenko passza után ballal remek gólt lőtt a bal sarokba, a cseh Pavel Srnicek hálójába – aki néhány héttel ezelőtt, 2015 karácsonyán kocogás közben infarktust kapott, és a két ünnep között elhunyt, a temetésén a New­castle korábbi játékosai is ott voltak Ostravaban. Lisztes az angliai visszavágón már nem volt, nem lehetett ott.

„Akkoriban már folyamatosan szenvedtem a bokámmal. A legtöbb esetben az történt, hogy kaptam egy fájdalomcsillapító injekciót, összeszo­ritottam a fogam, és játszottam. Aztán kezelték a meccsek után az orvosok, a masszőrök. De ez nem afféle áldozat volt a részemről, én is játszani akar­tam, persze, jobban örültem volna, ha nem fáj semmim – de a futballban gyakran megesik, hogy az is pályára lép, aki nincs tökéletes állapotban. Készültünk a visszavágóra, kiutaztunk, edzettünk Neuicastle-ban, amikor Zoli megkérdezte: na, mi van? Fáj, válaszoltam, csak a szokásos. Holnap rendben lesz.”

De Varga Zoltán másképp gondolta. Úgy érezte, játékosa előre kifogásokat keres a nehéznek ígér­kező visszavágóra – noha Lisztes a Real Madrid vagy az Ajax ellen sem rettent meg az ellenféltől. A 4-0-ra elveszített második meccs, a kiesés után már több felelős volt, a nehéz természetű edző nem csak Lisztest „találta meg”. Telek András Kassán, Simon Tibor Zuglóban folytatta. Lisztes is a tervezett­nél hamarabb, 1997 elején költözött Stuttgartba. Mennie volt mivel – a klub már korábban küldött egy SKL (Stuttgart, Krisztián Lisztes) rendszámú Mer­cedest az ifjú játékosnak, aki addig a hármas metróval utazott a Népligetbe. Persze megjelentek az irigyek is, a szurkolók a parkolóban kifogásolták, hogy egy ilyen fiatal futballista micsoda gépcsodával jár, mire Lisz­tes csapattársa, Szűcs Mihály így reagált: „Ezt küldték neki, a játéktudásával érdemelte ki. Mit csináljon? Szerénységből járjon mégis inkább villamossal?” Amikor pedig Lisztes, aki akkoriban szerezte meg a jogosítványt, a havas fővárosi utcán megpördült, azt hallhatta vissza, hogy fejre állt az autóval, meg hogy a Dunából kellett kimenteni… Persze ez nem volt igaz, az viszont igen, hogy a mintegy hét-nyolc órás Buda­pest-Stuttgart utat elsőre tizenhat óra alatt tette meg.

„Olyan havazás volt január első napjaiban, hogy az orromig alig láttam. De nemcsak előre, oldalra és hátra se nagyon, mert annyi cuccot zsúfol­tunk a kocsiba, amennyit csak lehetett. Vagy még kicsivel többet…” Krisztián Stuttgartba már a párjával, Szilvivel és az ügyeit intéző Zsiray Lászlóval ment. A menedzser nem beszélt mellé, amikor a Bild arról faggatta, hová fér be szerinte a magyar játékos, habozás nélkül rá­vágta, úgy látja, Gerhard Poschner helyére: „Nem volt ebben rossz szándék Laci részéről, de utólag a legjobb ötletnek sem nevezném. Poschner amolyan helyi legendának számított, a közönség szerette, a csapat is, Fredi Bobic legjobb barátja volt, szóval amikor az első edzéseken a közelébe ke­rültem, jobban tettem, ha kapkodtam a lábam… Ezzel együtt barátságosan kezelt mindenki, de ah­hoz idő kellett, hogy igazán befogadjanak.”

Joachim Löw a Freiburg ellen csereként küldte pályára az új szerzeményt, aki aztán a Köln elle­ni, idegenbeli 5-1 alkalmával megszerezte az első gólját is, noha csak a 85. percben állt be. Nem akármilyen csapat volt az a Stuttgart, az azon a tavaszon Bajnokok Ligáját nyerő Borussia Dortmundot például 4-1-re intézte el. Krisztián a város elegáns negyedében, a Killes­berg nevű kerületben talált otthonra, később azon­ban közelebb költöztek az egykori Neckar-, akkor már Gottlieb Daimler-stadionhoz – az elnevezés sem véletlen, az aréna szomszédságában található az autógyár központja és legendás múzeuma. A stuttgarti végül négy és fél évig volt számára hazai pálya.

Bundesliga, a honvágy ellenszere

„Jól játszottál, gratulálok. Csak így tovább!” 1997 márciusában, az 1860 München ellen kezdett először a Bundesligában Lisztes Krisz­tián, 52 ezer néző előtt. És bár sokan úgy hitték, a bolgár klasszis, Kraszimir Balakov posztja lehetne a magyar játékosé, aznap mindketten játszottak, egymás mellett. Vagy mögött? Talán igen, hiszen Lisztes Stuttgartban (és később, Bré­mában sem) már nem abban az irányító, karmesteri pozícióban szerepelt, mint itthon, legalább­is eleinte. Igaz, akkoriban egy söprögetővel, két emberfogóval és öt középpályással, három belső fedezettel játszott a leg­több csapat, így Balakov és a vé­dekező horvát Zvonimir Soldo mellé be-befért a magyar légiós. „Nagyon sokat jelentett, ami­kor Balakov megdicsért a meccs után, de már a Freiburg elleni bemutatkozásomat követően odajött hozzám, biztatott, tá­mogatott. Azért a futballban láttunk már olyat, hogy a ru­tinos, ünnepelt sztár nem na­gyon áll szóba a feltörekvő fiatallal, az új igazolással, akit az újságok ráadásul mint leendő vetélytársát emlegetik. Persze lehet, nem tekintett igazán ri­válisának, vagy csak bolgár­ként átérezhette, mennyire nem könnyű külföldiként, keletről érkező játékosként érvénye­sülnöm a Bundesligában, de ő egyike volt azoknak, akikkel jó kapcsolatba kerültem már az első napoktól kezdve.”

Ez talán több is mint kötelező udvariasság. Amikor 2014 nya­rán a DVSC a Liteksz Lovecs el­len továbbjutott az Európa-liga selejtezőjében Nyíregyházán, a bolgárok edzője, Kraszimir Bala­kov érthetően csalódottan érté­kelt a találkozó után. Ám amikor a hivatalos sajtótájékoztató után megemlítettem neki, hogy éppen Lisztessel beszélgetek telefonon, felderült az arca, és szinte kitépte a kezemből a mobilt. „Krisztián, te vagy az? Eljö­hettél volna a meccsre, ha már Magyarországon játszottunk, bár gyengék voltunk. Sajnos egyből repülünk haza, nem utazunk Budapestre, de felírom a számod…” Azóta újra kapcsolatban van­nak az egykori stuttgartiak. „Das Magische Dreieck, vagyis mágikus háromszög” – mondta már ismét Lisztes Krisztián. – „Így hívták egész Németországban a Balakov, Bobic, Elber táma­dótriót, amely tényleg nagy erős­sége volt az akkori Stuttgartnak. Akkor ott szinte képtelenség volt bekerülni valamelyikük helyére, de melléjük azért nem volt lehe­tetlen. Pedig jó csapat volt az: a holland Frank Verlaat, a német válogatott Thomas Berthold vagy Thorsten Legat – erős volt az akkori keretünk.”

Lisztes az első időszakban két kupadöntőt is kívülről néz­hetett csupán, 1997 tavaszán a Német Kupa fináléjába jutott a VfB, a Giovane Elber két góljá­val 2-0-ra megnyert finálét 76400 néző figyelte – egyikük a magyar játékos volt. A mágikus háromszög azon­ban felbomlott: Elbert elvitte a Bayern München, Fredi Bobi­cot két évvel később a Borussia Dortmund szerződtette. De 1997 nyarán a bajnoki negyedik hely mellé szerzett trófea indulási jogot ért a Ku­pagyőztesek Európa-kupájá­ban (a sorozat utolsó előtti ki­írásában) a Stuttgartnak, amely az izlandi ÍBV, a belga Ekeren, a prágai Slavia és a moszkvai Lokomotiv kiejtése után ott le­hetett a stockholmi döntőben: a Rasunda Stadionban azon­ban Gianfranco Zola góljával a Chelsea győzött.

„Nyilván jó lett volna pályára lépni mindkét döntőben, saj­nos nem így alakult. De nem keseredhettem el: dolgoztam, bár nem volt könnyű az élet. Néha úgy éreztem, nagyon ma­gamra vagyok utalva, és bizony eszembe jutott, könnyebb volt a Fradiban… Ám amint azon merengtem, hogy haza kellene jönni, mindig arra jutottam, akármennyi gólt rúghatok ott­hon, akármennyi bajnoki cí­mem lehet, a szurkolók joggal legyintenek majd: igen, itthon sikeres, de mire vitte odakint? Így hát maradtam, és ott, a Bundesligában akartam meg­mutatni, mennyit érek.” A kiérkezést követő fél év­ben 12 bajnokin egy gólt szer­zett, a következő szezonban azonban ismét sokat kínlódott a fájó bokájával, csak 14 meccsen léphetett pályára, igaz, két fontos gólt szerzett: egyen­lített a Wolfsburg ellen végül 2-1-re megnyert meccsen, és ő szerezte a VfB találatát a Köln ellen (1-1).

A 2014-ben Németországot világbajnoki címig vezető Joa­chim Löwöt 1998-ban elvitte a Fenerbahce, és Winfried Scha­fer érkezett a helyére, aki előtte tizenkét évig a Karlsruhét ve­zette, később Kamerun, nem­rég Thaiföld szövetségi kapitá­nya volt. „Winnie kedvelt engem, nála sokat játszottam. Sajnos a csapat meggyengült közben, így nem dolgozhattunk sokáig együtt: novemberben megvál­tak tőle. Kilencvennyolc decem­berében Wolfgang Rolff, kilenc­venkilenc tavaszán a korábbi pályaedző, Rainer Adrion lett a vezetőedző, őt követte Ralf Rangnick”. A két negyedik helyet egy tizenkettedik és egy nyolcadik követte, Lisztes előbb 31, majd 29 meccsen szerepelt, vagyis meghatározó játékossá vált, ám a csapat egyre gyengült, olyannyira, hogy a 2000-200l-es sze­zonban attól kellett tartaniuk a stuttgarti rajongóknak, hogy a VfB kiesik. Kétezeregy februárjában már csak a Bochum volt mögötte, így amikor a Király Gáborral és Dárdai Pállal felálló Hertha BSC a ma sportigazgató Michael Preetz góljával győzött Stuttgartban, Ralf Rangnicknak mennie kellett. A rettegett Felix Magath jött megmentőnek.

„Tulajdonképpen hozzám sem szólt. Addig huszonkét for­dulóban húsz meccsen játszot­tam, ám amint Magath átvette a csapatot, már csak háromszor léphettem pályára. Edzettem, csináltam a dolgom, de miután hetekig nem játszottam, meg­kérdeztem tőle: mit kellene más­képp csinálnom, hogy játszhas­sak? Mintha a legjobb barátja és kedvenc játékosa lennék, úgy válaszolt: jaj de jó, hogy beszélgetünk, épp ezt tervezte Ő is! És agyondicsért: nagyon jól edzel, nincsen semmi baj, minden rendben. Hétvégén kezdő vol­tam. Ez így megy? Na nem baj, gondoltam, hajtottam, ahogy bírtam, a játék sem volt rossz, a legjobb osztályzatot kaptam a Kicker sportlaptól, gondoltam, beszélgethettünk volna koráb­ban is… A következő meccsen aztán a keretben sem voltam. Akkor már tudtam, hogy más esélyt kell keresnem. És bár Ma­gath végül bent tartotta a csa­patot, úgy éreztem, eljött az idő, hogy klubot váltsak.”

Betis, Fiorentina? Inkább a Werder!

„Kétmilliót fizetett a Bremen a Stuttgartnak, hogy megszerez­ze Lisztes Krisztiánt és Stefan Blankot. Úgy fest, a vételárból egymillió-kilencszázezret Lisz­tesért kellett fizetni…” Nos, azt nem lehetett tudni, az átigazolási összeg hogyan oszlott meg a két játékos között, de az tény, hogy a Stuttgartban hét mérkőzésen szereplő Blank egy meccsen lépett pályára Brémában, a magyar futballis­ta 109 VfB-bajnoki után három év alatt kilencven alkalommal szerepelt a Werder színeiben, így igazat adhatunk a brémai tudósítónak.

„Pedig lett volna más lehető­ség” – mondta Lisztes Krisztián. – „Az olimpiai válogatottban Dunai Antal volt a szövetségi edző, aki annak idején a Betis edzője volt, és kapcsolatban maradt a sevillai klubbal. Anti bácsi hívott, hogy érdeklődik irántam a Betis. A spanyolok nem sokat vacakoltak: négy plusz három éves szerződést kínáltak. Amilyen megtisztelő volt, hogy ennyire bíznak ben­nem, a hét év kissé ijesztően hangzott. A Stuttgarttal menet közben egyszer hosszabbítot­tam, 2002-ig, de a Werder Bre­men jelezte, hogy kivásárolna a szerződésemből.”

2001 júniusában Klaus Al­lofs, az 1980-ban Európa-baj­nok nyugatnémet válogatott csatára, a Werder Bremen (és nem mellékesen ma a Bajno­kok Ligájában negyeddöntős VfL Wolfsburg) sportigazgató­ja Budapestre utazott, hogy a magyar-grúz vb-selejtezőn is megnézze Lisztest. Tetszett, amit látott, a középpályás gólpassza után szereztünk vezetést (Mátyus János fejelt a hálóba a 4-1-re megnyert meccsen), de Lisztes úgy volt vele, nem ad végleges választ, amíg nem beszél az edzővel. Arra sem kellett sokat várni. „Thomas Schaaf hívott, és azzal kezdte, gratulál ahhoz, hogy apa lettem. Néhány nappal a grúzok elleni meccs után, egészen pontosan június 13-án meg­született Lili lányom, és nagyon kedves gesztus volt ez a részé­ről. Éreztem, hogy odafigyelnek rám, hogy bíznak bennem, sok­kal inkább, mint Félix Magath, így igent mondtam a Werder invitálására.” Ha már a Betis szóba került, hány lehetősége lett volna akko­riban, amelyről a közvélemény nem értesült? Lisztes szerint sokszor a menedzserek a klubok vezetőit keresték meg, hozzá el sem jutottak, ha nem sikerült megegyezniük, de még stuttgar­tiként érdeklődött Fatih Terim, a török edzőlegenda, aki az ola­szok elleni budapesti 2-2 után vitte volna akkori klubjához, a Fiorentinához, és Terim Firen­ze után nem sokkal később az AC Milan kispadjára ült le – ám nem jött létre az átigazolás.

Thomas Schaaf lett tehát az edzője, nem mindennapi kar­rier az övé sem. A tréner tizen­hét éven át, 1978 és 1995 között még játékosként szolgálta a brémai klubot, de 1987-től már a Werder utánpótlás csapatai­nál edzősködött, futballista kar­rierje utolsó két évében már a szakmai stáb tagja volt, amint abbahagyta, rábízták a máso­dik csapatot, 1999-től pedig ő volt a Werder vezetőedzője. Ad­tak is neki időt a bizonyításra, 2013-ban köszönt el Brémától, ma Hannoverben dolgozik. Közben – és erről menet köz­ben érdemtelenül kevés szó esett – Lisztes folyamatosan ott volt a magyar válogatottban. Ha az időrendet vesszük alapul, nem rossz beilleszteni ide pályafutása erre vonatkozó ré­szét: 2001-re már meghatározó tagja volt a nemzeti együttesnek. Amint arról sorozatunk korábbi részében szó esett, 1994-ben Mészöly Kálmán küldte először pályára Németország ellen („Ti­zennyolc éves voltam, az afféle megelőlegezett bizalom volt, azt hiszem„), 1996-ban Csank János három meccsen szerepeltette, vagyís négyszeres válogatott volt, amikor Bicskei Bertalan átvette az irányítást. Lisztes ott volt az új kapitány első, bécsi meccsén 1998 márciusában (3-2-es győzelem Ausztria ellen – a nyáron mit nem adnánk ezért az eredményért [a sorozat az EB előtt jelent meg – Peti]), 1998 őszén, a románoknak lőtt Hrutka-gól miatt emlékezetes meccse már a tizenegyedik volt, abban az esztendőben majdnem meg­háromszorozta a nemzeti mez­ben lejátszott meccsei számát. A Litvánia elleni idegenbeli 6-l alkalmával az első gólját is megszerezte, végül ki­lencet ért el címeres dresszben.

„A válogatott? Az én korosztályomnak igencsak hi­ányérzete lehet. Már 1996-ban úgy éreztük, hiba volt nem Du­nai Antalra bízni a válogatottat. Nagyon erős olimpiai csapatot hozott össze, amely kiegészülve több rutinos, idősebb játékossal, Illés Bélával, Halmai Gáborral és a többiekkel ütőképes lehe­tett volna. Persze közben Csank János második lett a nemzeti csapattal a vb-selejtezőn cso­portjában, és Bicskei Berci bá­csi több, az olimpián szereplő játékost meghívott és beépített a válogatottba, de ment az idő. A másik hiányérzet persze az, hogy nekünk kimaradt a vb-, az Eb-szereplés lehetősége. A mi időnkben a csoport harmadik helye semmit sem ért, sőt, jó eredménynek számított, ha azt elértük, a harmadik-negyedik hely volt a realitás, em­lékszem, Halmai Gabi mondta, hogy nincs alapja annak, hogy másodikok, pláne elsők le­gyünk. Egyetértettem vele, de én nem akartam ebbe belenyugod­ni, és mindig úgy vágtam neki a selejtezőnek, hogy talán majd most… Ha megnézi, ki jutni úgy lehetett, hogy a hazai meccsei­det megnyerted, és nagyon nem kaptál ki a nálad előkelőbb he­lyen rangsoroltak otthonában sem, a veled azonos erősségűt és a gyengébbet kétszer meg kellett verni a sikerhez. Nagy élmény az olaszok elleni budapesti kettő kettő, gólpasszt adtam Horváth Ferinek, de az is csak iksz volt, kint kikaptunk – aztán Gellei Imrénél annyit elértünk, hogy Stockholmban és Chorzówban döntetlent játszottunk ugyan, de a svédek és a lengyelek is győztek Budapesten, vagyis az idegenbeli bravúrt nem tudtuk a javunkra fordítani. Ráadásul fejetlenül rohamoztunk Rigá­ban, és a lettek az otthonukban kontráztak le minket.”

2003 legvégén Lothar Matt­haus lett a szövetségi kapitány, aki jól ismerte a Bundesligát, az ott szereplő magyarokra számított, ráadásul 2006-ban Németország rendezte a világ­bajnokságot, ahol Lisztest már ismerték, így volt motiváció ne­kifeszülni az újabb selejtezőso­rozatnak. Lisztes ott is volt Matthaus első összetartásán 2004 ele­jén, sőt, az új kapitány első meccsén gólt lőtt Cipruson Örményországnak, március­ban az első, budapesti meccsén Wales ellen már negy­venkilencedik alkalommal lépett pályára a magyar válo­gatottban. Következett az ötvenedik. Következett volna. Pedig Brazília érkezett Buda­pestre – de az ötvenedik meccsre sohasem került sor.

Egyedülálló szezon, fájdalmas vég

„Srácok, értsétek meg, bajnok akarok lenni! Szeretem a Werdert, de tudni szetetném. milyen érzés átvenni a salátástálat, ünnepelni az aranyérmet!” A német válogatottban végül 79 mérkőzésig jutó középpályás, Torsten Frings búcsúzott el így társaitól 2002-ben, a Werder Bre­men színeiben lejátszott öt sze­zont követően, miután elfogadta a Borussia Dortmund ajánlatát. És bár mindenki megértette az érveit, Frings akkor nagyon mel­léfogott: nem a Borussia és ő, hanem a Werder lett a bajnok a 2003-2004-es szezon végén, így a középpályás kimaradt a klub leg­szebb évéből. (Igaz, 2005-ben a Bayem München tagjaként csak megszerezte az aranyérmet, és nyomban vissza is tért Brémába, hogy további hat éven át szere­peljen a Werderben – ma pedig már a szalanai stáb tagja.) Lisztes Krisztián kétszer is 6. helyen végzett a Werderrel (előbb 29, majd 31 bajnokin szerepelt a 34 fordulós bajnokságban), így 2003 nyarán benne és Brémában senkiben sem vetődött fel, hogy a következő szezonban bajnokesé­lyes lehet az együttes.

„Nem volt semmi előjele, hogy annyira erősek leszünk abban a szezonban” – emlékezett vissza Lisztes. – „Visszatekintve azon­ban látszik, nagyon jól összeállt a csapatunk. Megbízható, jó kapusaink voltak, köztük Pascal Borel, aki néhány éve Kispesten is megfordult, de igazi megoldást egyikük sem jelentett, míg a klub haza nem hívta Andreas Reinkét Spanyolországból. Egy kanadai srác, Paul Stalteri lett a jobbhát­véd, azt hiszem, ultramaratonis­taként is helytállt volna, annyit szaladt. Szerettem vele játszani. Lehet, hogy nem ő volt a legpen­gésebb fiú, de hogy fel és le rohan a vonal mellett, abban mindig biztos lehettem. A francia Va­lérien Ismael és a szerb Mladen Krsztajics remek belső védőpárost alkotott, legtöbbször Christian Schulz volt a balbekk. Thomas Schaaf vezetőedző rombuszalak­zatban tervezte meg a négy középpályás elhelyezkedését: e négyszög alsó csúcsa Frank Baumann volt, a jobb oldalon én játszottam, a másikon Fabian Ernst, és Tim Bo­rouski szállt be, ha a mi triónkból valaki hiányzott. A rombusz éle a francia Johan Micoud volt: ahogy megjött, éreztünk rajta némi fran­ciás gőgöt, Európa-bajnok, remek játékos volt, ő mozgatta a táma­dásainkat. Elöl a brazil Aílton és a horvát Ivan Klasnic játszott, győz­tes típusok voltak ők is, mint oly sokan a keretben. És akkor még a szezon végén Európa-bajnoki cí­met nyerő görög Angelosz Harisz­teaszt nem is említettem, aki nem fért be a kezdőcsapatba, szóval minőségi cseréink is voltak.”

A Werder Bremen megnyerte a 2003-2004-es bajnokságot és a Német Kupát is – de a lehengerlő szezon hatalmas pofonnal indult. Az akkor még létező Intertotó-­kupából az UEFA-kupába lehe­tett eljutni, és ez volt a Werder célja is, ám egy osztrák kiscsapat, a Superfund Pasching 4-0-ra kiütötte az együttest, („Be is jöttek az öltözőbe a vezetők, hogy gyerekek, mi volt ez, így gondok lesznek a bajnokságban…„) s a klub hívei is aggódva figyelték csapatukat a Bundesliga nyitó fordulójában. Berlinben a Király Gáborral és Dárdai Pállal felálló Hertha fogad­ta a zöldeket, akik 3-0-ra győz­tek. (A meccsen ott volt az akkor újra induló Képes Sport stábja is, és egy eltévedt beadás után a reklámtáblán átpattanó labdát fotóriporter kollégánk, Czagány Balázs az optika mögül kihajolva, gépét két kézzel tartva, ülve fejel­te vissza a taccsot elvégző játékos kezébe – a 40152 néző vastapssal jutalmazta az alkalmi labdaszedő nagyszerű megoldását.) Szeptemberben Dortmund­ban kapott ki a Werder 2-1-re, októberben Brémában a Stutt­gart győzött 3-1-re (az első ven­déggólt Szabics Imre fejelte), ám a bajnoki cím elhódításáig csu­pán ez a két vereség csúfította a parádés mérleget.

Aztán eljött 2004. április 25., vasárnap. Aznap a magyar válogatott Za­laegerszegen nyert Japán ellen 3-2-re, a Bundesliga 30. forduló­ban pedig a Werder (amely akkor az említett két vereség mellett húsz győzelemnél és hét döntet­lennél tartott, így nyolc ponttal vezetett a Bayern München előtt) Bochumba látogatott. Némi számtan: Lisztes Stuttgartban 1997 és 2001 között 109, Brémá­ban 2001-től 2004 áprilisáig 90 meccsen szerepelt, ez volt tehát a 199. német bajnoki fellépése. A bochumi meccs gól nélkül ért véget, a Philipp Böniggel, a Fradi későbbi játékosával felálló haza­iak kihúzták a listavezető ellen. Talán senki sem emlékezne erre a meccsre, ha nem ez a találkozó, ennek is a 75. perce határozta vol­na meg Lisztes további életét. „Tisztán előttem van a pillanat: jön a labda, két védő is a köze­lemben. Passzoljak vagy kettejük között eltolva a labdát megindul­jak? A másodperc törtrésze alatt kell ilyenkor dönteni, ösztönösen, gondolkodni nincs idő. Ma már okos az ember, passzolni kellett volna. Ám meneteltünk, jól ment a játék, tele voltunk önbizalom­mal, ki akartam bújni a két bochumi között. Eltoltam a labdát, és már léptem is utána, amikor kissé összezártak, és egyikük ki­csit meglökött. Százmillió ilyen ütközés van egy meccsen, ez sem volt szabálytalan, de éppen a le­vegőben voltam, és a lökés miatt nem úgy tettem le a földre a bal lábam, ahogy természetes lett vol­na. Egyetlen nyilallást éreztem, és abban a pillanatban tudtam: baj van. Nagy baj.”

Keresztszalag-szakadás. Hogy miből maradt ki Lisztes? Három nappal később, április 28-án Brazília lépett fel Buda­pesten és győzött 4-1-re, akkor lett volna ötvenedszer válogatott. A következő fordulóban az ősi rivális Hamburgot 6-0-ra verte meg a Werder, ez lehetett volna a kétszázadik Bundesliga-meccse, de a 201. sem lett volna akármi: Münchenbe, a második helyezett Bayernhez ment a Werder. Ha ott veszít, a bajor csapat még előzhe­tett volna, de az Olimpiai Stadion 65 ezer nézője is elismerte, a 35. percre már 3-0-ra vezető bré­maiak abban az évben jobbak, és megérdemelten szerzik meg a bajnoki címet. Éppen Münchenben. A Bayern otthonában. „Nagy élmény volt München­ből megérkezni Brémába, már a reptéren óriási ünneplő tömeg fogadta a csapatot. Ám én még nem állhattam rá a műtött lá­bamra, mankóval közlekedtem, de az egészségesek sem jutottak el könnyen a repülőgéptől a buszig, annyian ölelgettek bennünket. Én meg szinte az életemért küzdöttem, annyian veregették a vál­lam, miközben az egyensúlyomat kerestem. Jó érzés volt a szeretetet így megélni, de közben szörnyű volt, hogy nem tudok még rálépni sem a lábamra. Amikor átvettük a bajnoknak járó salátástálat, Tho­mas Schaaf először hozzám, a sor szélén civilben állóhoz jött oda, megölelt, azt sugallta, fontos va­gyok, együtt érez velem…”

Noha a bajnokságból hátralévő két meccset elbukta a Werder – a Leverkusen ellen otthon hat gólt kapva -, a Német Kupát elhódí­totta. A Ludwigsfelder, a Wolfs­burg, a Hertha (6-1 a berliniek ellen, ismét mind a három magyar pályán volt), a Fürth és a Lübeck legyőzése után lett döntős, és ha már Berlinben győzelemmel kezdte a bajnoki szezont, ugyan­ott ugyanúgy fejezte be: 71 682 néző előtt 3-2-re legyőzte az Aa­chent, így története során először – s egyelőre utoljára – duplázott. És ennek a történelmi csapat­nak volt alapembere Lisztes. Ab­ban az évben a kezdőcsapat szin­te állandóan ugyanaz volt, persze sérülések, eltiltások miatt egy-egy hiányzás becsúszott, de a bochu­mi meccsig csak a magyar játékos lépett pályára mind a harminc találkozón – hogy aztán a bajnoki címet és a kupagyőzelmet is civil­ben, bekötött lábbal, a győzelmi emelvényre mankóval fellépve ünnepelje.

Kínszenvedés Baktalórántházán

„Münchenben, Bécsben, Kölnben, s még ki tudja, hol… Úgy emlék­szem, összesen hatszor műtötték meg a térdemet…” A 2004. április 25-i bochumi bajnokin súlyosan megsérülő Lisztes Krisztián térdét először dr. Klaus Eichorn operálta meg Münchenben. Akkor még sem­milyen jel nem utalt arra, hogy évekig tartó kínlódás lesz belőle. A keresztszalag-szakadás persze nem öröm, de a legtöbb futballis­ta fél évvel később már újra a pá­lyán lehet. Erre készült Lisztes is. Miközben klubja, a Werder Bremen 2004 őszén az Interrel, a Valenciával és az Anderlechttel csatázott a Bajnokok Ligájában (és jutott tovább csoportjából, igaz, 2005 tavaszán a nyolcad­döntőben az akkor csúcsformá­jában játszó Olympique Lyon na­gyon elverte, a két meccsen tíz gólt zúdított a német csapat hálójába), Lisztes a rehabilitáci­ós munkát végezte. Télen, s az­tán 2005 tavaszán már látszott, hosszabbra nyúlik a gyógyulási idő, mint az hasonló sérülések­nél megszokott, a szezon végén mégis visszatérhetett a magyar játékos. 2005 áprilisában a Ham­burgban 2-1-re megnyert mec­csen 12 percet kapott – ez volt a 200. Bundesliga-mérkőzése -, a Hertha ellen a második félidőben léphetett pályára.

„Világos volt, hogy nem az igazi a lábam. Amint elkezdtem edzeni, újra és újra begyulladt, bedagadt, bevizesedett. Talán a rehabili­tációs szakemberek sem voltak a helyzet magaslatán, noha én még fájdalmat éreztem, ők már az erőnléti edzőhöz küldtek, aki, miután úgy értesült, hogy telje­sen rendben vagyok, nem adott felmentést a tesztfutás alól. Tizen­hétszer négyszáz méter – csillago­kat láttam közben. Nem akartam nemet mondani, úgy voltam vele, sok idő eltelt, sokat erősítettem a lábam, a combom, már jónak kellene lennie… Nem volt az.”

A szerződése lejárt, s a sérülése miatti bizonytalan helyzetben a Werder nem is akart hosszabbíta­ni vele. A szabaddá váló középpá­lyásra a Borussia Mönchenglad­bach csapott le. Az ottani vezetők úgy voltak vele, egy évre szerződ­tetik, ha egészséges, nyernek egy jó játékost, ha nem, egy év múlva ők is elengedik. Jól is ment a játék Lisztesnek az edzőmeccseken, több gólt szerzett, nem is jutott eszébe, hogy sérült volt. Szep­temberben és októberben össze­sen öt bajnokin játszott (így végül 206 Bundesliga-bajnokin vehe­tett részt karrierje során), három­szor be-, kétszer lecserélték, de a fájdalom újra és újra leparancsol­ta a pályáról. Az edzések helyett ismét vizsgálatokra járt.

„Nem is tudom, hányszor kel­lett felnyitni, kitisztítani. Eichorn doktor ismét megműtött, kitisztí­totta a térdemet. Aztán a gladba­chi időszak alatt Kölnbe mentem hasonló tisztításra, folyadékleszí­vásra. Amikor felébredtem, közöl­ték: gyakorlatilag ismét operálni kellett, megint kezdhetem elölről a tortúrát, vagyis hat hétig nem léphetek rá, fekvőgipsz, mankó­zás, az egész rehabilitációnak újból neki kell állnom. Rengeteg gyógyszert írtak fel, hogy gyorsab­ban gyógyuljak, erősödjön a térd­szalagom, ezektől meg kikészült a gyomrom… Kiderült, hogy a sza­lag rendben van, de ahogy elsza­kadt, kitépte a porcot a térdemböl, ám azt nem tudják pótolni. Pedig úgy éreztem, mindegyik orvos lá­tott már, minden terápiát végig­csináltam…”

Újabb műtét, pihenő, gyógy­torna következett – itthon is felkeresett több szakembert, or­vosokat, masszőröket, fiziotera­peutákat. Elhatározta, nem szer­ződik sehova, amíg nem érzi úgy, hogy rendbe jött. A Mönchen­gladbachnál eltöltött szezon után másfél évig nem is játszott sehol, 2005 ősze, a legutóbbi bajnoki meccse után több mint két év telt el, amire ismét arról tárgyalha­tott, hol is futballozzon. Hívták Katarba, de visszauta­sította az álomszerződést – úgy érezte, nem tisztességes elfogad­ni a vaskos dollárkötegeket, ha nem biztos, hogy játszhat. „És ki tudja? Ha képtelen leszek pá­lyára lépni, lehet, hogy elásnak a sivatagban…” – nevetett kínjá­ban Lisztes. Majd megkereste az Austria Wien. A tulajdonos azon­nal felajánlotta a minőségi orvosi stábot, no meg azt, hogy az irá­nyító a karrierje befejezése után a cége magyarországi érdekeltsé­geinél dolgozhat. „Csábító aján­lat, de momentán az is gondot okoz, hogy felmenjek a lépcsőn” – válaszolta a futballista. Azért a klub orvosai is megvizsgálták, és Bécsben meg is operálták. Amikor azt kérdeztem, ös­szesen hányszor kellett kés alá feküdnie a bochumi térdsérülés miatt, némi számolgatás után hatnál állt meg.

„Hogy mi tartotta bennem a lelket ilyen hosszú időn keresz­tül? Amíg gyógytornára jártam, betöltöttem a harmincat, és úgy éreztem, nem érhet véget így a pályafutásom. Sokat kínlódtam, de a futball iránti rajongásomat semmi sem változtathatta meg. Vissza akartam térni, edzésre akartam járni, passzolni, gólt lőni… Ez adott erőt a lábadozás hosszú hónapjai alatt.” Erősített, gyógytornára járt, kipróbált mindent, amitől azt remélte, segíthet. Megkereste a Hajduk Split, több hónapig a ten­gerparti horvát városban élt, de onnan is hazatért. Csaknem a Honvédhoz ke­rült, George F. Hemingway hívta, Supka Attila vezetőedző már be is mutatta az öltözőben leendő társainak, amikor a Ferencváros igazgatója, Berki Krisztián felhív­ta. „Krisztián, most hallom, hogy Kispesten tárgyalsz? Alá ne írj a Honvédhoz! Neked itt a helyed a Fradiban! Gyere, és segíts ne­künk!” A nevelőklubjának nem tudott nemet mondaní, s ezt a kispestiek is megértették. Csakhogy akkor volt története mélypontján a Fradi, a pénzügyi krízisben befektetőt keresett, ép­pen másodszor futott neki annak, hogy feljusson az NBII-ből, más­fél évvel a kizárás után, 2008 tava­szán a Kecskemét és a Szolnok is megelőzte a tabellán. Csank János a rutinos játékosokban bízott, ab­ban az idényben Mátyus János és Vincze Ottó is próbált segíteni a klubon. És Lisztes is: noha a BL-­ben, az UEFA-kupában szereplő Ferencvárostól köszönt el, vis­szatérése után Baktalórántházán vagy éppen Makón lépett fel Fra­di-mezben bajnokin. Tizenegy meccsen szerepelt, de mindössze egyszer töltött 90 percet a gyepen.

„Talán más lett volna a hely­zet, ha mondjuk tizenöt ponttal vezetünk és mindegy, mennyit játszom, fel tudom magam épí­teni. De nem így volt. Muszáj lett volna feljutni, görcsös akarás volt az egész idény. Csank János ke­mény edzései sem voltak ideálisak a térdemnek és ahogy egyre világosabbá vált, hogy megint nem lesz feljutás, a szurkolók is egyre türelmetlenebbek lettek, minden­ki feszült volt.” Megesett, hogy Lisztest ócsá­rolták, aki visszaszólt: buzdítani, nem egymásnak ugrani kellene ilyenkor. De hát a 2008-ban húsz­éves szurkoló még csak hétesz­tendős volt, amíkor ő a BL-ben villogott, jó esetben olvashatott arról, kit pocskondiáz. Nem is maradt a Ferencváros­nál. Ma azt mondja: sokkal több törődést, odafigyelést kapott Splitben, ahol végül egy percet sem játszott, mint az FTC-nél, ahol nevelkedett. És nem is ma­rasztalták az Üllői úton. A REAC kereste meg. Furcsán hangzik, de akkor ez azt jelentette, hogy a Fradival el­lentétben ő felkerült az NBII-ből az NBI-be.

Gól, 16 év után

„Négy gólt szereztem játékosaként 2008-ban. Nem tudom, sok ez vagy kevés, de a később napvilágra került hírek árnyékában átértékelődnek ezek a számok.” Lisztes Krisztián 2016-ban, nem sokkal azután, hogy a bíró­ság évekig tartó nyomozást, vizs­gálódást követően sorozatban osztogatta a felfüggesztett bör­tönbüntetéseket, azt mondja: soha nem vett észre semmit. Ma már tudni lehet, hogy a rákospa­lotai klub vastagon benne volt a fogadási csalásban, és azt is, hogy szinte biztosan sokkal több egyesület sáros. De a kék-sárgá­ké kis klub, jelenleg már a harmadosztályban sínylődik, lettek bűnösök, születtek büntetések, de a nagyobbak, a híresebbek kimaradtak a szórásból. „Fél év alatt négy gól nem is olyan rossz, ha arra gondolok, nem minden meccsen volt tíz csapattársam, nem mindenki a mi győzelmünkért küzdött. Hálás voltam, hogy lehetőséget adott a klub, nagy tisztelettel kezeltek, kö­zel laktam a pályához, visszatér­hettem az első osztályba… Nem, nem vettem észre semmit. Naiv vagyok? Lehet, és ha így van, hát azt sem bánom. Sohasem feltéte­leztem senkiről, aki hibázott mel­lettem a pályán, hogy szándéko­san tette. Hogyan is lehetett volna így futballozni? Utólag, amikor napvilágot láttak a hírek, elkezdő­dött a nyomozás, hallani lehetett ezt-azt, persze elgondolkodtam: hogyan is alakult az a mérkőzés? Hiszen vezettünk, nyernünk kel­lett volna, micsoda ostoba gólo­kat kaptunk, amelyekkel végül kikaptunk… Aztán hallottam, olvastam, hogy a védőjátékosunkat sok mindennel megvádolták, és akkor igen, beugrattak jelenetek, megmagyarázhatatlannak tűnő tévesztések, rossz passzok… Nos, azt mondom, mindezek tudatá­ban fél év alatt négy gól, nem is volt annyira gyenge teljesítmény.”

Aztán – némileg váratlanul – Lisztes ismét légiósnak állt, a Bundesliga másodosztályában szereplő Hansa Rostock hívta. És mivel úgy érezte, rendben van a lába, fél évet már a ma­gyar első osztályban futballo­zott – megpróbálta. A REAC pedig elengedte. „Korábbi brémai klubtársam, Dieter Eilts, az 1996-os Európa-­bajnok német válogatott ko­rábbi játékosa volt akkoriban a Rostock edzője. A csapat nagyon közel állt a kiesőzónához, és semmiképpen sem akart a har­madosztályba süllyedni.” Lisztessel a soraiban ugyan 2009-ben, a tavaszi rajton veresé­get szenvedett a Hansa, de végül bent maradt: a magyar játékos a nyitó meccs után tizenkétszer lépett pályára, ezeken a találko­zókon veretlen maradt a csapat! Négy győzelem (köztük a feljutá­sért hiába küzdő Kaiserslautern elleni 5-1) és nyolc döntetlen volt a mérlege, a magyar játékos az Augsburg ellen szerzett góljá­val aktív szerepet vállalt a 3-3-as végeredményből.

„A lábam nem volt az igazi, a közérzetem sem. Lili lányom ak­kor már elkezdte az iskolát itt­hon, nem akartuk, hogy az egész család újra összecuccoljon és költözködjön, így csak én men­tem ki. Amikor csak tudtam, hazaugrottam hozzájuk, vagy ők jöttek, ha volt rá lehetőség. De azért Rostock kicsit messzebb volt tőlünk, mint Rákospalota, sokszor voltam egyedül, és bár nagyon jó volt a közösség, szeret­tek a nézők, a kiesés elkerülését is sikerként értékelte mindenki, úgy éreztem, elég a légiós évek­ből, ha tudok még futballozni, keresek itthon csapatot.” Lehetőség szerint zöld-fehé­ret. 2009 nyarán a Paks kereste meg.

„Gellei Imrét jól ismertem. Amikor szövetségi kapitányként dolgozott, mindig a keret tagja voltam, jó volt a kapcsolatunk. Akkoriban ő volt a paksiak edző­je, úgy emlékszem, az ő ötlete volt, hogy menjek oda. Haraszti Zsolt, a klub ügyvezetője már az első találkozáskor szimpatikus volt nekem. Normálisak, kedve­sek voltak, tudták, hogy kockáza­tos a térdem miatt a játék, de azt mondták, segítenek, mellettem állnak, bármi történik. És nem is csalódtam: jó volt a társaság, nyugalom honolt a hétközna­pokban, szerettem ott futballozni. Igaz, a család akkor is Budapes­ten maradt, de azért könnyebben ingáztam a főváros és a klubom között, mint korábban.” Másfél évig tartott Lisztes kalandja, 29 bajnokin két gólt szerzett. Az egyiket – milyen az élet – a Ferencváros ellen, az Üllői úton. A 2009 augusz­tusában vívott meccsnek 1-1 lett a végeredménye, a tolnaiak gólját a két ék, Tököli Attila és Böde Dániel mögött szereplő Lisztes szerezte. 2010 végén az­tán már Kis Károly volt a csapat edzője, aki nem számított a 34 éves középpályásra, így ami­kor a kiesés ellen harcoló Vasas hívta, elköszönt a paksiaktól. Barátságban váltak el, Lisztes ma is jó szívvel gondol a Paks­nál eltöltött időszakra.

„Érdekes dolog ez. Éppen abban az időszakban kerültem Angyal­földre, amikor tisztázatlan volt, ki is vezeti klubot, sokszor ígéret volt csak fizetés helyett, mégis, szerettem nagyon a Vasasban futballozni. Ferenczi Pista, Lázak Jani, Kulcsár Dávid… Jó kis kö­zösséget alkottunk, és hiába vol­tak problémák, úgy voltunk vele, hogy a Vasas nem eshet ki, amiért akkor is képesek voltunk küzdeni az utolsó percig, amikor tudtuk, nem kapjuk meg a pénzünket. És nem is esett ki a Vasas – és nem is kaptuk meg a pénzünket.” Nyáron aztán ismét váltott. Újra hazatért. Akkor már Ku­batov Gábor volt a Ferencváros elnöke, aki beiktatásakor azt mondta, számít a régiekre, az igazi fradistákra – a népligeti utánpótlásbázison azóta több egykori kedvenc is munkalehe­tőséget kapott. Ez volt az utolsó ferencvárosi szezonja, egy gólt szerzett. Fejjel. Az Újpest ellen. Nem mindennapi produkció: 1995 márciusában a bajnoki cí­mért küzdött a két ősi rivális, az FTC 3-1-re győzött a Megyeri úton, és Lisztes jó harmincról lőtt Roland Praj kapujába, majd 16 és fél évvel később, 2011 ok­tóberében ismét pályára lépett a nagy ellenfél ellen, és újra gólt szerzett. Emlékeznek még a szerep­lőkre?

Ferencváros: Jova – Maróti, Balog Z., Klein, Junior – Jovano­vic, Otten, Józsi, Hakola (Abdi, 70.) – Pölöskey (Tóth Bence, 78.), Somália (Lisztes, 84.).
Edző: Dé­tári Lajos

Újpest: Balajcza – Szokol (Ba­logh Balázs, 63.), Mihajlovics, Dvorschák (Ruhus, 33.), Pollák – Simon K., Markovics, Tajthy, Barczi – Kabát (Balajti, 75.), Raj­czi.
Edző: Zoran Spisljak

Pölöskey Péter már a 7. perc­ben vezetést szerzett, aztán a finn Juha Hakola a Kassai Vik­tor által megítélt tizenegyest el­hibázta, Somália góljával mégis kétgólos előnnyel vonult pihe­nőre az FTC. „Ha hárommal vezetünk félidőben, visszaad­hattuk volna a hatost, simán” – mondta Détári Lajos, aki a haj­rában pályára küldte a 35 éves irányítót, hogy az Újpest ellen ünnepelje századik, ferencvá­rosi mezben lejátszott NBI-es meccsét. És Lisztes ünnepel­hetett, miután a 92. percben beállitotta a végeredményt: FTC-Újpest 3-0. Tombolt az Albert-stadion közönsége… „Háromnál több gólt fejjel biztosan nem szereztem” – neve­tett a meccs végén Lisztes. – „De most nagyon jól jött Liban Abdi beadása, visszafejeltem a lab­dát a bal sarokba, ahonnan Ba­lajcza Szabolcs elindult. Örülök a gólomnak, de fontosabb, hogy kapott gól nélkül zártunk egy fontos mérkűzést.” Először 1993 őszén szerzett gólt az NBI-ben. Aki aznap szü­letett, érettségire készülhetett, amikor 2011-ben az Újpest ellen megszerezte az utolsót.

Új csillag Csillaghegyen

„Új csapatot építünk. Köszönjük, amit a klubért tettél, de a jövőben nem számítunk rád.” Amikor 2011-ben Lisztes Krisz­tiánt a Fradi vezetői „hazahívták” a Vasastól, egy plusz egy- éves szerződést kínáltak neki. Aztán 2012 májusában eldőlt, a plusz egy már nem lép érvénybe. Így a Siófok elleni májusi vesztes hazai meccsen szerepelt utoljára az NBI-ben, Balog Zoltán helyére beáll­va, 26 perc jutott neki búcsúzóul: igazi búcsú, hiszen Baloggal, Rósa Dénessel, és sok más játékossal együtt a szezon végén távoznia kellett. „Az ilyesmi sohasem jó érzés” – emlékezett vissza erre az idő­szakra Lisztes. – „De megértettem a vezetőket, harmincöt éves voltam már, a lábamra mindig figyelni kellett, több szempontból is koc­kázatos volt a szerepeltetésem, el­fogadtam a döntést. Még akkor is, ha előtte remekül éreztem magam a Vasasban, és ha nem a Fradi hív, maradok Angyalföldön. Nagy élmény volt az Újpest elleni utolsó meccsemen gólt szerezni, de több tapasztalt játékostól is megváltak, szinte az egész keret kicserélődött. Détári Lajos? Játszottunk együtt – ha nem is sokat – a Fradiban és a válogatottban is, hozzá hason­lóan én is megfordultam a Bun­desligában, nagyon kíváncsi vol­tam a vele való közös munkára, de valahogy nem volt közöttünk kommunikáció. Nem vártam, hogy kivételezzen velem, de éppen annyit beszélgetett velem, mint az ifiből felkerült újonccal, nagyjá­ból semennyit. Ez nem baj, csak én másra számítottam. De nem maradt sokáig, miután nyáron elmentünk, hamarosan Ricardo Moniz váltotta.”

Lisztest az edzőváltás híre már Szegeden érte, az NBII-es csapat szakmai igazgatója, az FTC ko­rábbi középpályása, Adem Kapic invitálta az alföldi megyeszék­helyre, ahol Bánki József kommunikációs vezető szintén régi fradista ismerősként dolgozott. Lisztes két góllal mutatkozott be a szegedi közönség előtt a Honvéd II ellen, ám 13 meccs (és az azo­kon szerzett öt gól) után mégis elköszönt a klubtól. „Szuper város, jó társaság, új ismerősök… És rossz pálya, amely sajnos ismét kikezdte a térdem. Ezért Szegeden is szükség volt egy tisztító beavatkozásra. Másrészt megint rá kellett jönnöm, hogy a családdal csak hétvégén találkoz­ni nagyon nem könnyű életforma, legalábbis nekem. Barátságban váltunk el.” Ám a futballnak még nem volt, nem lehetett vége. Szűcs Mihály hívta: no, ezen nem lepődött meg, mert amióta a kilencvenes években csapattársak voltak, a Ferencváros Bajnokok Ligája-sze­replésének is együtt voltak része­sei, szoros barátság kötötte össze őket. Szűcs Misi (Mihálynak talán még soha senki sem szólította) akkor már a Soroksár vezetője­ként dolgozott, ahogy ma is, a Ferencvárossal együttműködve, afféle fiókcsapatként.

„Már bőven abban a korban voltam, hogy a búcsú eszem­be jusson. A csúcson kell abba­hagyni, és egyet is értettem ezzel az ismert mondással. De mi a csúcs? Szerettem futballozni, a mindennapjaimat is az töltötte ki, hogy edzésre megyek, meccsre készülök, ezt azért nehéz csak úgy, egyik pillanatról a másikra abba­hagyni. Misi nagyon jó barátom, visszatérhettem Pestre, de azért átgondoltam: oké, hogy lassan véget ér a karrierem, a lábam sem tökéletes, de azért… NBIII? Végül a futballszeretet felülkerekedett bennem, és igent mondtam. Sok fiatal volt, akiket segíteni kellett a pályán és azon kívül is, én meg újra élvezhettem a játékot, és rá­jöttem, nem is az a fontos, milyen osztályban futballozik az ember, csak az, hogy játszhasson és élvez­ze, amit csinál. Amúgy az eredmé­nyek is jöttek, két bajnoki címet nyertünk. Igaz, az első után még osztályozó kellett a feljutáshoz, de a Cegléd ellen elbuktunk. A követ­kező szezonban már kiharcoltuk a másodosztályba jutást, örülök, hogy részese lehettem.”

ZTE-Soroksár 1-0. A vereséget edzőváltás követte, Lisztes Krisz­tián kapta meg az irányítást, így hirtelen abba is hagyta a futballt, ez a tavaly márciusi volt az utolsó bajnokija, legalábbis profiként. A Soroksár bennmaradt a másod­osztályban, de az edzősködéssel felhagyott – egyelőre? Nos, immár a jelenben járunk, és a választ senki sem tudja. Lisztes Krisztián a nyolcvanas évek közepétől a Fradi népligeti utánpótlásbázisán töltötte min­den napját az iskola után, majd két évtizednyí profi karrier, 49 válogatottság, magyar és német bajnoki címek, BL-szereplés, és ezernyi nagy meccs után – vissza­tért a Népligetbe.

„Igen, van bennem nosztalgia, amikor erre jövök, igaz, a létesít­mény rengeteget fejlődött. Még Soroksáron voltam, amikor Tho­mas Doll megkeresett, hogy szá­mítana rám: ismerem a Fradit, van Bundesliga-tapasztalatom, beszélek németül, jöjjek vissza. Theo Schneidert nevezték ki az utánpótlásért felelős szakmai vezetőnek, vele dolgozom együtt. Nagyon élvezem ezt a munkát! Rengeteg meccset nézünk, elem­zünk, figyeljük a tehetségeket, ha a korosztályos válogatottban lép­nek pályára, vagy feltűnik máshol egy ígéretes tehetség, próbálunk ott lenni. Nagyon nagy munkába kezdett a Fradi, teljesen új ala­pokra helyezve próbálja működ­tetni az utánpótlást, és ebben le­het szerepem. Nem titok, magam is sokat tanulok közben, és van lehetőség átadni valamit abból, amit én megtanultam már. Hétközben, szerdán vagy csütörtökön, mikor hogyan alakul a program, egy kisebb csoportnak, tíz-tizen­két, a csapatában jól teljesítő srác­nak tartunk Theóval különedzést. Labdás gyakorlatok, cselek, afféle specialis, egyéni képzés. Hogy mi­lyen? A gyerekek mindig azt kér­dezik: mikor lesz a következő? Úgy látom, élvezik, és én is szeretem ezt a munkát. Egyre jobban.”

Ha már az utánpótlás: a most 15 éves Lilinek 2005 májusában öccse született, vagyis a tehetsé­geket figyelő edzők ismét rátalál­hatnak egy ígéretes kissrácra, akit Lisztes Krisztiánnak hívnak… „Nem erőltettem soha, hogy fut­ballista legyen, de imádja, csak ez érdekli, ha új cipőt kap, azzal al­szik, a labdái ott vannak a párnája alatt – mintha visszatekerte volna valaki az idő kerekét, és magamat látnám a nyolcvanas évek köze­pén… Amikor Békásmegyeren lak­tunk, Csillaghegyre jártam edzésre, és ma Krisz is ott gyakarol a Megye­ri hídon átsuhanva negyedóra alatt ott vagyunk. Nem akartam, hogy miattam a Fradi foglalkoztassa, és a Mészöly Focisuliban jó a szakmai munka, így a Márton utcába jár­tunk. Ahol minden ugyanúgy van, mint amikor én jártam oda gyerekként… Ám most váltunk: a focisuli az MTK-nak adjá fel a játékosait, de megbeszéltük, hogy mi inkább a Fradit választjuk. Ügyes, kreatív, erősebb testalkatú, mint én voltam, kis lesipuskás, rugdossa a gólokat. Dúl-fúl, ha veszítenek, na, ezt is tő­lem örökölte.”

Legyen olyan sikeres, mint az édesapja, alighanem minden szurkoló ezt kívánja. Lili röplabdázik. Közel a szülői házhoz, az Új­pest igazolt játékosa. Magas labda: megkérdem, a meccsein Lisztes Krisztián is kia­bálja, hogy „Hajrá, lilák!”? Nevet. „Majdnem. Inkább csak annyit: Hajrá, Lili!”

Somogyi Zsolt – Hosszabbítás / NS