Az Origo írása a ..még 50 perc című dokumentumfilmről.

Június 9-én, egy nappal az Európa-bajnokság rajtja előtt mutatja be a TV2 a Magyar csapat: …még 50 perc című dokumentumfilmet. Muhi András Pires és stábja négy év alatt két selejtező sorozat mérkőzésein összesen 250 óra nyersanyagot forgatott.

A 2005-ös Magyarfutball, a 91. perc című dokumentumfilm alkotójának ezúttal szerencséje volt: a drámai csúcspontok tálcán kínálták magukat, és a mámoros ünneplésbe torkolló, Eb-részvétellel végződő sorozatból egy már-már felemelő darab született, szemben a tíz évvel korábbi szürke és szomorú filmmel.

A projekt apropójául a francia válogatott 1998-as vb-győzelméig vezető utat megörökítő film szolgált, az alkotók ezt próbálták átültetni a magyar válogatott – reményeik szerint – sikerrel megvívott, a brazíliai vb-re vezető selejtezőire. Muhi azt mondta, az MLSZ-szel, Egervári Sándorral és a csapattal is gyorsan sikerült megtalálni a közös nevezőt, még eleinte páran nem is örültek a jelenlétüknek.

“Főleg azok után nem, hogy a végül elbukott sorozat után folytattuk a forgatást az Eb-selejtezőkön is. Néhányszor húztak azzal, hogy ugye 2036-ban akarjuk befejezni a filmet?” – mondta Muhi a sajtóvetítés után.

A történet 2012-ben a 3-1-re megnyert magyar-török meccsel kezdődött. A film tagadhatatlanul legnagyobb erénye, hogy valóban vannak benne soha nem látott felvételek: a telki edzőközpont folyosóján tengózó Dzsudzsák Balázs és Szalai Ádám, edzések, taktikai értekezletek, meccs előtti eligazítások.

Kapitány akar lenni

A Puskás Ferenc Stadion közönsége boldogan ünnepelte a törökök ellen a győzteseket, majd jött a románok elleni zárt kapus meccs, ahol az ordas nagy csendben szinte nevetséges volt a két magyar gól után egymás nyakában visongó focisták látványa.

Az utolsó másodperces román gól után az öltözőben felvett jelenet volt az említett csúcspontok egyike.

Utolsó percekben, mi vezetünk, bassza meg, mi az istenért nem lehet kibaszni a labdát a stadionból? – kiabálta Dzsudzsák, akiről annyi biztosan kiderült, hogy az öltözőben valóban ő a csapat vezére, és nem azért, mert ő káromkodik a leghangosabban, hanem mert láthatóan tudatosan vállalja ezt a szerepet. Vezér akar lenni, és lesz is.

Mintha ott sem lenne

A történet egy másik drámai epizódja a selejtező sorozat utolsó két meccse, a párhuzamosan megmutatott bukaresti 0-3 és az amszterdami 1-8. Ha a kettőből az egyiket nyerjük, ott vagyunk a vb-n. A meccs előtti fogadkozások, majd a két összeomlás, a szünetben magukat összeszedni próbáló játékosok, és a dal végét érző Egervári Sándor – nem lehet őket nem sajnálni.

Gyerekek, szedjük össze magunkat, mutassunk valamit. Nem szeretnék itt egy nyolcasba belefutni – mondta Egervári Amszterdamban a szünetben 0-4-nél. Mondja valaki, hogy nem ért a focihoz!

De van ennél is jobb: a film megörökítette, hogy Egervári lényegében Louis van Gaallal közölte először a lemondását, az Amsterdam Arena folyosóján. “Ez volt az utolsó meccsem. Nincs tovább” – mondta a magyar kapitány. “Én tehetek róla, igaz? Sajnálom, hogy így alakult” – válaszolta Van Gaal, majd széles mosollyal az arcán továbbállt.

Ha eddig bárkinek nem lett volna világos, hogy a válogatott miért nem lehetett sikeres Egervári Sándor irányítása alatt, az ebből a filmből megkapja a választ. Egervári, legyen bár jó szakember, nem olyan válogatott élére való, amelynek minden meccs élet-halál harc, ugyanis azon ritka edzők egyike, akiknek semmilyen kisugárzásuk nincs.

Pintér Attilával ilyen gond nem volt, viszont tíz hónapos regnálása idején szünetelt a forgatás, mert “azt az információt kaptuk Pinyőtől, hogy a fiúk nem szeretnék, ha ott lenne a közelükben a kamera” – idézték fel az alkotók. Érdekes módon sem előbb, sem később nem kértek ilyet.

Temetésre mezben

A Dárdai-korszakban két meccsen (finn-magyar 0-1, magyar-görög 0-0) forgathatott a stáb, és már az első képkockáról üvöltött az égbekiáltó különbség. A vészmegoldásnak kinevezett Dárdai letaglózó határozottsággal szuggerálta bele a játékosokba, hogy jobbak az ellenfelüknél, miközben képes volt úgy felvázolni a taktikát, hogy azt mindenki megértette és végre akarta hajtani.

A Dárdait váltó Bernd Storck pont olyan, mint az elődje, csak idősebb kiadásban: határozott, karakán és szuggesztív. Az északírek elleni belfasti meccsen, Kyle Lafferty 93. perces egyenlítő gólja után az öltözőben ledobott jeges zsákot szétrúgó Szalai Ádámon és az egész csapaton látszott, hogy ez a selejtező már nem egy “majd csak lesz valahogy” sorozat. Az egész csapat úgy ült az öltözőben, mintha mezben és rövidgatyában mentek volna egy temetésre.

A vége persze a totális katarzis, a norvégok elleni két meccset Storck jutalomjátékként vezette föl, a csapat pedig hitt neki. A Groupamában rendezett visszavágó szünetében látszott, hogy nem fogunk veszíteni. A második félidőre kivonuló csapat minden tagja tisztában volt vele, hogy “még van 50 perc”.

Nincs szépelgés

A film attól is jó, hogy tényleg azt látjuk és halljuk, ami történik, nem sípoltak ki egyetlen trágár szót sem (csak az előzetesben). Ahogy Dzsudzsák a norvégok elleni hazai meccs előtt és a szünetében is kidagadó erekkel üvöltve küldi csatába a társakat, mondván semmi nem számít, csak az a kurva, kibaszott három pont meglegyen”. Ahogy Király Gábor a 0-3-as bukaresti meccsen az oldalvonal mellett tombolva ordít a negyedik játékvezetővel – igen, az a Király, aki minden meccs után negyvenes pulzussal nyilatkozik egy sablongyűjteményből. Vagy ahogy Dárdai a görögök elleni meccs szünetében kéri, hogy “most mindenki nyugodjon le a picsába, vagy hogy szokták ezt mondani, majd jön a gól, csak nyugi”. (Egyébként nem jött, maradt a 0-0, de Nikolics helyzeténél tényleg nem sokon múlt.)

“Csak néha küldtek el bennünket a picsába” – mondta Muhi a játékosokról, jelezve, hogy azért voltak nehezebb pillanatok a négy év alatt.

Nincs egyébként annyira zavaróan sok káromkodás, de ahogy Bogdán Ádám a vetítés után elmondta, ami van, az azért van, mert tényleg mindig magukat adták, nem játszottak a kamerának.

Nyilasi, a sztár

Az egyik legviccesebb, amikor Dzsudzsák néhány ismerős és ismeretlen társaságában egy belvárosi ivóban nézi az utolsó egyenes ágon kijutó csapatkilétéről döntő török-izlandi meccset. Az a jelenet tiszta Roncsfilm. Nyilasi Tiborról pedig kiderül, hogy megfelelő körülmények között nagyon szórakoztató tud lenni. A Dárdai-stáb tagjaként rendre az öltözőben lévő tévén követte az eseményeket, de azt is úgy, hogy egy távolabbi helyiségbe elbújva közvetíttette magának, hogy éppen kinél van a labda. Ha mi támadtunk, akkor előjött, ha az ellenfélnél volt a labda, akkor viszont képtelen volt nézni a meccset. És, ahogy kommentálja a jeleneteket, az páratlan.

Origo